HÍREK * REGISZTRÁCIÓ * BELÉPÉS * CHAT * FÓRUM * CIKKEK * TESZTEK * SEGÍTSÉG * LINKEK

Párkapcsolati problémák

Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 Következő
maczkocka válasz 2011-03-17 19:20:51
Annyit még hozzáfűznék, hogy az ő szülei nagyon korán szétmentek, csak 5 éves volt, aztán meg anya-apa dobálgatta ide-oda, végül 19 évesen ki is rakták otthonról, és ezért nem hiszi, hogy működhet bármilyen kapcsolat hosszú távon. Vagy csak ez a kifogás...
Előzmény: Gábor86 (2011-03-17 18:01:35)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

maczkocka válasz 2011-03-17 19:18:09
Kedves Gábor, nagyon köszönöm soraidat! Elolvastam a történetedet, hát mit ne mondjak, az én problémám kismiska a tiédhez képest. Gyakorlatilag mindent leírtak az előttem szólok, sok okosat már nem tudnék mondani.
Tényleg kicsit megingott a hitem, eddig nem tudtam elképzelni, hogy a páromnak (Pisti) lenne másik kiszemeltje, de most elbizonytalanodtam, hogy esetleg tényleg ennyire nem ismerem...Sziklaszilárdan hittem benne, hogy ő egy nagyon korrekt, egyenes ember, aki sose csalna meg. Talán mégis? Vagy lehet, hogy még nem is történt semmi, csak tetszik neki valaki? De akkor miért nem mondja el ezt őszintén, miért kell köntörfalazni...
Sokat beszélgettünk a korkülönbségről, azt mondta, még örül is neki, mert a vele egykorúak még nagyon csitrik. Most meg mégis az a baj, hogy én már nem vagyok az...
Megbeszéltük, hogy egy hétig nem keressük egymást, hát most lehet jó nagy hülyeséget csináltam, egy emailben leírtam neki, hogy mennyire szeretem, gyakorlatilag könyörögtem, hogy ne hagyjon el...Viszont sose tudtam jól tárgyalni élőben, mindig leblokkolok, így legalább már tudni fogja, mit gondolok, mire sor kerül a NAGY BESZÉLGETÉSRE.
Annyira szeretnék neki segíteni valahogy, ha csak a bizonytalanság miatt csinálja ezt! De ha esélyt sem ad rá, akkor lövésem sincs, mit tegyek...
Előzmény: Gábor86 (2011-03-17 18:01:35)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Hirdetés

maczkocka válasz 2011-03-17 16:33:10
Sziasztok, új tag vagyok, most jutottam el pár nap bőgés után, hogy segítséget próbáljak kérni Valakitől, aki meghallgatna...
32 vagyok, túl egy sikertelen házasságon, több kapcsolaton. Másfél éve viszont megtaláltam ÖT. Először nem akartam vele kezdeni, mert fiatalabb nálam 6 évvel, de aztán úgy éreztem, hogy érettebb az összes addigi pasimnál. Tudtam, hogy depressziós alkat, szar gyerekkorral, szerelmi csalódással, de hát lassan nincs olyan ember, akinek ne lennének ilyen problémái. Őszintén elmondta, hogy nem biztos abban, hogy akar-e családot. Ezt is elfogadtam. Kb 2 hónap után viszont már össze akart velem költözni! Aztán mégse...Aztán mégis...Annyira bizonytalan mindenben, még abban is, hogy mit is egyen vagy igyon. Aztán nyitott egy lakástakarékot, hogy "majd egyszer" tudjunk venni közös lakást. Azt mondta, hogy velem végre el tudja képzelni az életét, hogy mindig ilyen nőt keresett! Én közben úgy beleszerettem, hogy el nem tudjátok képzelni...Kimutatni nem mertem 100%-ig, féltem, hogy megijed. Az eltelt másfél év alatt továbbra sem költöztünk össze, én nem akartam albiba, ő nem akart hozzám, amit értek, mert anyámmal élek...De az ideje jó nagy részét nálam töltötte. Jártunk erre-arra, szórakozni, haverozni, szóval szerintem minden ok volt, repestem a boldogságtól, amikor arról beszélt, szeretne babát, mire meglesz a lakás, ez kb 2 év...
Múlt vasárnap beszélni akart velem. Nem tudja eldönteni, mit akar, de úgy látja, szakítanunk kéne, mert nem akarja az időmet húzni, mert igaz, hogy most minden ok köztünk, de mi lesz pár év múlva? Nem akar lakáshitelt a nyakába venni, hátha megunjuk egymást. Szerinte nincs köztünk lángoló szerelem, találok még magamnak más pasit. Vagyis a csúcson hagyjuk félbe a kapcsolatunkat, hátha egyszer megromlana. Ja és hogy nem is ismerem őt igazán, mert nem hagyta magát megismerni. Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha azt vallja be, hogy meleg...Ok, tudtam, hogy bizonytalan alkat, de mindig azt éreztem, hogy szeret. Mázlistának éreztem magam, hogy megtaláltam őt, tényleg tök happy voltam, másfél éve centikkel a föld felett, komolyan hittem, hogy ő is ezt érzi!
Kért tőlem egy hét gondolkodási időt, de nagyon úgy éreztem, hogy ezt ő már eldöntötte...vagy mégse? Mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel? Duma volt csak az egész? Ennyi időn keresztül átvert? Vagy csak a szokásos pánik, amit minden pasi átél, mielőtt megállapodik? Lelkileg teljesen összetörtem, kicsit leszoktam az evésről meg az alvásról...Nem tudom elképzelni mással az életem!
Jó szokásom szerint konfliktushelyzetben leblokkolok, vasárnap csak bőgni tudtam, meg motyogni, hogy nem akarok szakítani. Várom, hogy megbeszéljük, de nem vagyok túl bizakodó. Olyan, mintha kihagyna a döntésből, de közben ezzel a dumával jön, hogy nekem akar jót...Csütörtökön még nagy örömmel mondta, hogy kicsit több pénzt félre tudott tenni a takarékba, mint gondolta...MOST AKKOR MI VAN?
Van még értelme győzködnöm, elmondanom neki, mennyire szeretem? Miért akar az első, csak ő általa érzett problémánál szakítani? Hogy legyek most okos?
Nagyon köszönöm, ha valaki megtisztel a válaszával...
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2011-03-12 23:36:44
Kedves Gábor,

ismételten elolvastam valamennyi bejegyzésedet. Először is, köszönöm a válaszleveledet, s most már pontosan értem azt is, mit értettél gúnyolódáson - s őszintén sajnálom, hogy ez előfordult. Méltatlan viselkedés volt, s ezúton szeretném mindazok nevében is az elnézésedet kérni, akik felelőtlenül nyilvánultak meg megjegyzéseikkel.
Az építő kritikát személy szerint elfogadhatónak tartom, a gúnyt nem.

A problémád többszöri nekifutásra sem tűnik egyszerűnek - itt lényegében jogi, s hatósági kérdésekről van szó, s lévén, jogállamban élünk, kell lennie egy jogszerű és ésszerű megoldásnak. Számomra amit leírtál, megdöbbentő.

Biztos vagyok abban, hogy kell lennie egy olyan fórumnak, olyan hatóságnak, ahol az ilyen mértékű jogsérelmeket érdemben kezelni kell és lehet. Ha máshogyan nem lehet, akkor a Magyar Köztársaság Igazságügyi Minisztériumához vagy az Európai Parlamenthez (http://www.europarl.europa.eu/) is fordulhatsz jogsérelmeddel.

Az személyes vetülete kapcsán:
Azt hiszem, ahogyan a párodhoz viszonyulsz, s szinte emberfeletti erőfeszítéseket teszel a házasságod és a családod jövője megmentéséért, mindenek felett emberfeletti lelkierőt követel Tőled. Olyan alázattal viszonyulsz ehhez a helyzethez (a szó abszolút pozitív értelmében), amivel csak nagyon ritkán találkoztam.

Talán az egyetlen lehetséges megoldás, amit elfogadhatónak tartok még, az a gyökeres környezetváltozás és a pároddal viszony rendezése. Csak magamat tudom ismételni, amikor azt írom, hogy újra le kell tudni ülnöd a pároddal és hozzá kell segíteni ahhoz, hogy Ő maga is ki akarjon - és tudjon - törni ebből a méltatlan helyzetből, mert az Ő tudatos erőfeszítése és közreműködése nélkül ezt a helyzetet nem tartom megoldhatónak.

Nagyon sok erőt kívánok ehhez!

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Gábor86 (2011-03-10 22:05:02)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2011-03-12 23:01:21
Kedves Stone,

köszönöm a válaszodat, s néhány gondolatot megosztanék Veled, ha megengeded. Rögtön az első.

Azt, hogy mennyire vagy boldog egy párkapcsolatban, összességében csak Te magad tudod megítélni és összegezni. Nemegyszer tapasztalom, szűkebb és tágabb környezetemben, hogy olyan embert szeretnek, aki érdemtelen erre. Ilyen is van.
Ha a társunktól – jogosan – azt várjuk, hogy kölcsönösen szeressük egymást, támogassuk, bátorítsuk a másikat, megvigasztaljuk, ha arra szorul, akkor ennyi idő távlatában le lehet szűrni, hogy végső soron milyen volt a kapcsolat minősége. A tapasztalataim azt támasztják alá, hogy két dolgot nagyon nehéz összeegyeztetni: az egyik, hogy tartós, a másik, hogy minőségi legyen egy párkapcsolat. Bármelyikkel gond van, ott az egésszel gond van.

Azt, hogy szeretem a társamat, egyben azt is jelenti, hogy mint embert és nőt találom vonzónak, és mivel szeretem, ha valóban szeretem, akkor édes mindegy, hogy hány vonzó külsejű „jobb csaj” mászkál a világban – mert objektíven nézve mindig lesznek jobb csajok, vagy éppen pasik. A lényeg az, hogy szubjektíven nézve nekem mindig a választott párom a legvonzóbb a világon, s nem érdekel, hogy hány Cindy Crawford meg hány szilikonmellű plázacica rohangál körülöttem. Ez jelenti számomra azt, hogy Őt szeretem a maga egyediségében és teljességében és ez kizárja azt, hogy mást szeressek. Vagyis az, hogy mennyire vonzó valaki, az nem csak a külső objektív adottságokon múlik, hanem azon a tényen is, hogy párja mennyire tartja őt vonzónak – s ez már összefügg a szeretettel. Ugyanakkor ebben tér el a már említett „bálványozástól”, ami minden esetben egyoldalú érzelmi függőséget jelent.

Ha tudom, hogy a párom vonzónak tart és ez kölcsönösen így van, ott már nincs helye a féltékenységnek. És ahhoz, hogy vonzónak tartson, nekem sem kell feltétlenül egy Brad Pitt-nek lennem. (Nem is vagyok :) Vagyis azt nem várom el az első bolti eladótól, ha találkozik velem, hogy jó pasinak tartson, de a választott társamtól már igen.

Szaknyelven reciprok interakciónak hívjuk azt a képet, a másik félben Rólad kialakult: annak az összegződése, hogy valójában milyen embernek és milyen nőnek tart Ő Téged, s erre vonatkozóan milyen képet közvetít feléd. Ha hiányzik a simogatás, a bók, az őszinte érdeklődés, emögött minimálisan két dolog lehet, de a végeredmény ugyanaz: azt közvetíti ezzel, hogy nem tart vonzónak, nem tart szeretetre, szerelemre, párkapcsolatra érdemes, egyenjogú és egyenrangú társnak. Vagyis az eredménye egy hibás oktulajdonítási logika következményeként az önleértékelés, az önbecsülés sérülése. Csak hogy ez a következtetés mégis hibádzik.

Másszóval van egy ilyen vetülete is egy kérdésnek, ami mindenkiben idővel ott motoszkálhat, hogy „milyen vagyok én valójában”, és ha erre vonatkozóan a kapcsolatban nem érkeznek pozitív visszajelzések, könnyedén juthatunk arra az egyébként téves feltételezésre, hogy nem vagyunk sem vonzóak, sem értékesek. Ilyenkor alakulhat ki valami belső űr, ami labilissá teszi a kapcsolatot, adott esetben megkérdőjelezi a kapcsolat jövőjét.

A minimálisan két ok közül az egyik, hogy nem képes megfelelő módon érzelmek kezelésére és kommunikálására, a másik, hogy valójában nincs is mit kommunikálnia, mert már nincs is olyan érzelem, ami a másikkal megosztható lenne. Ilyenkor jön a vállrándítás, a kapcsolatból való kivonulás, vagy hasonló. Vagy éppen az, hogy késői a felismerés, hogy bár értékes társa volt a kapcsolatban, már csak akkor kezdi el azt méltányolni, ha éppen elveszíti, s ilyenkor már késő kapaszkodni.

Kicsit bonyolult okfejtés, de remélem, sikerült logikusan levezetnem, amit ezzel el szerettem volna Neked mondani.
Ha jól értelmezem, a kapcsolatotok lényegében lezárult. Ma sem divat, mégis azt vallom: búcsúzni csak szépen… Hiszen sok jó dolog lehetett a kapcsolatotokban, s nem csak rossz nyilván, és amikor visszamenőlegesen egy kapcsolatot értékelünk, nem árt szem előtt tartani, hogy a kertünkben, - képletesen-, ha már "nagytakarítunk", akkor a gazzal együtt ne tépkedjük ki a virágokat. Ez még akkor is igaz, ha az a kert jelen esetben már a múlthoz - de mindenképpen hozzád, az élettörténetedhez - tartozik.

Azt gondolom, ez most egy elég nehéz időszak számodra. Talán segít, ha ezt az újraépítkezés időszakának tekinted, s nem a problémák előli elmenekülésnek. Sok - sok erőt kívánok hozzá!

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: stone (2011-03-12 10:43:28)

stone válasz 2011-03-12 10:43:28
Kedves Mirror és Gábor28!
Nagyon köszönöm a tanácsokat és h elolvastátok egyáltalán az én problémám .
Némiképp változott annyiban a helyzetem h most már elhagyott és most azon próbálok túl jutni.Nem idézem miként tette mindezt ,mert nem ide illõ lenne ha használnám a szavait,de máshova sem.
Mirror nagyon sok mindenben igazad van valóban nem minden pillanatban voltam boldog s talán igazán nem is,az elsõ pár hónapunkban még azt mondtam ilyen jó dolog nem is történt velem mint õ ez az elsõ 4 hónapig tartott amikor elhagyott,aztán pár hét talán egy hónap is volt mire rendesen újra kezdtük és azután tulajdonképpen mindig attól rettegtem h majd elhagy h jön egy szebb lány s már nincs is velem.Talán sõt biztosan az fogjátok mondani a szépség nem lehet elég ok,hát nekem ez még is megpecsételte a sorsom azt hiszem.Sosem voltam "jó csaj" és õ sem dicsért túlzottan sõt nem is tudom megmondani h volt e olyan h esetleg mégis.Amikor szakítottam vele akkor vallotta be h ez a 4 hónap utáni szakítás azért volt mert elment bulizni a barátaival és egy autóban magáévá tett egy lányt akinek még a nevére sem emlékszik ,és a felismerés h mindennek ellenére én ezt nem is tudva kapaszkodtam h vissza jöjjön hozzám,borzalmas volt.Sosem beszéltünk napközben telefonon csak este amikor jött hozzám,nem volt kíváncsi a barátaimra,de még is annyira szerettem õt beleõrültem volna ha elhagy ezért tûrtem és tûrtem egészen addig a pillanatig amíg már annyira mindegy volt h kimondtam,néha azt vettem észre magamon h más férfiak érdekelnek ,h másra vágyom és akkor egy évvel ezelõtt volt annyi erõ bennem h azt mondjam nélküle is megy tovább az élet és nekem ennél sokkal sokkal több kell,de nem az lett amire számítottam ,azt hittem meghúzza a vállát és elmegy de nem így történt könyörgött sírt én pedig képtelen voltam õt így elhagyni.Aztán jött a pokol.Ha mérleget állítok úgy ahogy mondtad kedves MIrror akkor azt kell h mondjam nem törõdött velem és csak voltam mellette és h a szerelem az nem lehet ilyen .Elkezdtem angolul tanulni egy pár éve elég lassan haladok sajnos de ez is egy B terv volt felkészültem arra ha elhagy akkor elmegyek külföldre dolgozni mert túl közel él hozzám s nem bírnám.Tudom a problémák elõl nem menekülni kell de ez most már "csak" annyiban probléma h túl kell élni.
Édesanyám mikor velem volt állapotos megkísérelt egy öngyilkosságot nem értettem a mai napig miért mert ott volt a gyönyörû kislánya a nõvérem aki egy tüneményes kiscsaj volt és jöttem én is mi miért nem adtunk annyi erõt neki h ne jusson el idáig csak most értettem meg ,csak most.
Õ jelenleg is itt él velünk elég furi természete van elég negatív nem akarom így végezni BOLDOG AKAROK LENNI!!!
azt hiszem ez a pár sor jellemzi igazán jól a kapcsolatom a volt párommal:I'll wait for you there like a stone,I'll wait for you there alone"
köszönöm h meghallgattatok és kívánom h mindenki nagyon boldog legyen az életben!!!
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2011-03-10 00:13:53
Kedves Stone,

ahogy a soraidat olvasom, azt érzem, nem igazán volt az elmúlt 9 évedben olyan idõszak, amikor igazán boldog voltál ebben a kapcsolatban, vagy ha igen, nem nagyon utaltál rá. Nagyon ritkán tapasztalok olyat, hogy egy súlyos válság után a kapcsolat tartósan felfelé ívelne - elvben ez sem kizárt, de nem ez a tipikus.
Én személy szerint nem vagyok híve az önáltatásnak, ha úgy érzed, hogy a kapcsolat, amiben élsz tönkrement, azt valamilyen szinten tudomásul kell venni, még ha az nem is egyszerű. Azt kimondani, hogy válságban van - e egy kapcsolat, ami nem azonos a tönkremenetellel, nem egyszerű, de a soraid alapján úgy érzem, hogy igen. A válság kezelhető, de csak ha mindkét fél akarja, s félreteszi a dühét, sértettségét. Az nem szerencsés, ha bármelyik fél törlesztené a másikon az õt ért sérelmeket, mert ez a válságot leginkább csak elmélyíti. Megoldás lehet azonban, ha átbeszélitek, hogy mi az, amivel igazán boldoggá tudnátok egymást tenni.
Tanultatok a hibáitokból? Mi az, amit másként fogtok csinálni?
Például el lehetne a másiknak mondani, mi az, amit szeretnél tõle, mi az, ami jól esett, s mi az, ami rosszul.

Az emberek nagy hányada - nem szükségszerűen mindenki - a párkapcsolatban keresi a személyes boldogulását, s ez így rendjén is van. Másként fogalmazva, a párkapcsolat lényege a boldogság keresése, s ha az csak kínlódás és szenvedés forrása, akkor megkérdőjeleződik magának a kapcsolatnak a léte.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egy kapcsolat mindig csak boldog, de az azért fontos, hogy sokkal több jó dolog legyen benne, mint rossz. Más szóval, mi az "érzelmi egyenleg" végeredménye? Pozitív? Negatív?
Egyszer egy magyar pszichoanalitikus mondta, nevezetesen Hermann Imre, hogy a "szerelmet nem lehet méricskélni, az vagy van, vagy nincs". Elnézést, ha nem pontosan idézem. Ez igaz egyébként, de egy kapcsolat nem CSAK a szerelemről szól. Emellett ott van még a szolidaritás, a "társnak lenni", ott van a közös jövõ, a szex, az ünnepek és a mindennapok. Ott vannak a közös szokások, programok, s mindaz, amit még ebbe beletesztek.
Visszamenőlegesen, mintegy visszatekintve, Te hogy látod mindezt?
Nem vagyok híve a visszamenőleges "történelemhamisításnak", már ami egy kapcsolat történet illeti, így annak, hogy nem is volt olyan rossz az a kapcsolat, stb.
Az a kapcsolat abban a fázisban éppen olyan volt, amilyen. Se jobb, se rosszabb. Mégis fontos az szerintem, hogy az ember legyen őszinte önmagához. Volt benne jó is, rossz is, de mi az egyenlege?

S hogyan viszonyulsz ahhoz az elképzeléshez, miszerint az egyedüllétnél egy boldogtalan kapcsolat is jobb? Szabad csak azért benne maradni egy boldogtalan kapcsolatban, mert az egyedüllét még rosszabb lenne?

Legalább annyira fontos, hogy mi a jövõje. Errõl tudtok beszélgetni?
Azt írod, egy éve szakítottatok, aztán - ha soraidat jól értelmezem - most egy olyan átmeneti fázist élhettek meg, a kérdés az, hogy merre tart?

Amikor egy párkapcsolatban a kínlódás kezd időben parttalanná válni, van azért egy használható technika. Elsőre furcsán hangzik, de gyakran beválik. Ezért is írom le.

Beszéljetek meg egy konkrét időintervallumot - ne legyen se túl rövid, se túl hosszú, de mindenképpen véges, mondjuk 6-12 hónap, de ez (is) nyilván a közös döntésetek, s ez az idő arra vonatkozik, mintegy próbaidő, hogy ennyi idő alatt boldoggá tudjátok - e tenni a kapcsolatotokat. Ha az idő lejár, következik annak értékelése, s ha jó mindkettőtöknek, akkor rendben. Ha nem. akkor az útjaitok szétválnak. Ez idő alatt mindketten dolgozzatok a kapcsolatért, s adjatok minél több visszajelzést egymásnak. Tervezzétek meg és építsétek fel tudatosan a kapcsolatotokat, s ennyi idő alatt ki fog derülni, hogy működik - e, vagy sem.

Jól tudom, mindez elég művinek hat, s bizonyos szempontból az is. Van egy előnye, hogy hatékonyabb, mint a parttalan szenvedés. Ha sikerül, akkor van egy jó kapcsolatotok. Ha nem, a jelen állapothoz képest, úgy érzem, nincs sok veszíteni valótok.

Tudom, mindez minden, csak nem romantikus megközelítés, de néha az újszerű dolgok működnek jobban. Gondoljátok végig és beszéljétek meg. Annak ellenére írom le mindezt, hogy nem szeretek direkt tanácsot adni, de egy átgondolást, azt hiszem, megér.

Szeretettel:


Mirror

Előzmény: stone (2011-03-06 13:43:53)

Mirror válasz 2011-03-09 23:14:37
Kedves Gábor,

először is köszönöm, hogy leírtad a problémádat. A helyzeted - lássuk be - nem egyszerű. Az egyik része valójában jogi kérdés, és ha a soraidat jól értelmezem, akkor az az ingatlant, érintő szerződés lényegében kényszer hatására született. S mint ilyen, jogilag bírósági úton is támadható, annál is inkább, mert a nyilatkozatot tevő nem volt aktuálisan olyan állapotban, hogy tisztában legyen tettének következményeivel és mindezek jogi vetületeivel. Bár nem vagyok jogász, azt gondolom, hogy a Ptk. lehetőséget ad arra, hogy jogi úton semmisnek és / vagy érvénytelennek nyilvánítható legyen egy szerződés. Ebben valóban ügyvéd lehetne leginkább a segítségedre. Azt, hogy hogyan kérhetsz jogi segítséget, felvilágosítást adhat az Önkormányzat, vagy a településen lévő családsegítő központ.
Az emberi oldala a történetnek sokkal elgondolkodtatóbb. Az elkövetkezőkben a személyes, őszinte véleményemet írom le, amivel persze nem kell egyetértened, de nem szeretném, ha még véletlenül sem gúnyolódónak vagy kioktatónak tartanád. Hidd el, nem ez a célom.
Az első gondolatom az volt, hogy mindenek ellenére, amik történtek, még mindig nagyon szereted a feleségedet. A második, hogy talán túlságosan gyorsan történt az összeköltözés és az esküvő, a gyermekvállalás. Volt elég idő a másik megismerésére, az összecsiszolódásra? S jól tudom, utóbb mindig könnyű okosnak lenni, de az olyan tulajdonságai, mint - idézlek - "alkoholista, láncdohányos és rossz erkölcsű" mikor derültek ki számodra? Ennek tükrében is belementél volna ebbe a kapcsolatba?
A másik, úgy vélem, igen magas etikai normákat állítasz fel magadnak, amit nagyon becsülök benned. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy párkapcsolathoz két ember kell. Azt nem tudom, hogy pszichiáterre szüksége lenne - e, de azt nagyon jól tudom, hogy segíteni csak annak lehet, aki akar és hajlandó változtatni a dolgain. Mi a véleményed erről? A párod akar és hajlandó a változtatásra? Még abban az esetben is, ha ez hosszú és fájdalmas folyamat?
Az érzéseid legteljesebb tiszteletben tartása mellett felmerült - e Benned a kérdés, hogy a választott társad megfelelő - e az anya- és feleség szerepére?
Úgy érzem, Te nagyon szereted Őt. De ez viszont is igaz? Megtenné ezeket a dolgokat akkor is? Te szereted és tiszteled Őt, s ez nagyon becsülendő, de hol a kölcsönösség? Tudtok – e erről Vele érdemben elbeszélgetni? Hajlandó tenni Ő is valamit, hogy a helyzetetek megváltozzon?
Szintén Téged idézlek: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" Aki e miatt még mindig csak gúny prédájának tart, azt arra kérem, gondolkodjon el, még ha nehezére is esik. Nyilván ide nagyon beteg emberek járnak. De ezt nem fogadom el kifogásként arra, hogy miért szórakoznak rajtunk , miközben mi az életünkért küzdünk nap mint nap”.

Ezt most nem igazán értem. Én személy szerint egyáltalán nem tartalak a gúny prédájának, és azt sem igazán értem, hogyan érted azt, hogy „szórakoznak rajtunk”. Esetlegesen volt ilyen érzésed vagy tapasztalatod velünk kapcsolatban? Ha igen, kérlek, jelezd felém.

Úgy gondolom, a helyzeted ige összetett, s személy szerint megalapozottnak látom az aggodalmadat a családodért. Ahhoz, hogy ebből a helyzetből ki lehessen kerülni, úgy gondolom, az kell, hogy a társad is partner tudjon lenni a ebben a helyzetben. Nem csak Neked, de neki is erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy a közös gyermeketek és a kapcsolatotok, házasságotok lényegében új alapokról indulva kaphasson még egy esélyt. Ismétlem: segíteni csak azon lehet, aki hajlandó erőfeszítéseket tenni azért, hogy élete másként alakuljon. S bizonyos szempontból ez még nehezebb, hiszen ha Te meg is teszel mindent, a társad helyett nem hozhatsz döntéseket, ehhez Ő is kell. Ha lehetséges, beszéljétek meg, mint két felnőtt ember, hogy hogyan látjátok a jövőtöket, s ha ez ebben a formában nem megy, kérjetek segítséget. Annál is inkább, mert ebben a formában ez a helyzet érzelmileg rendkívül megterhelő, tartósan nem lehet elviselni, erre valamilyen ésszerű megoldás kell. A legalapvetőbb jelen esetben kettőtök kapcsolatának a rendezése. A másik, hogy le kellene ülni és átbeszélni a dolgaitokat, de ez csak úgy lehetséges, ha ebben a társad is partner. Ha nem, az már igen elgondolkodtató. Személy szerint én úgy gondolom, hogy a választott párom a TÁRSAM legyen, a szó minden értelmében, s ne a bálványom.
Az is felmerült bennem, hogy fontolóra kellene venni egy gyökeres környezetváltozás lehetőségét. Ha a miliő olyan, amiben éltek, hogy az már nem elviselhető, el lehetne gondolkodni egy elköltözésen, adott esetben egy teljesen más településre, feltéve, ha ez reális és kivitelezhető alternatíva.
S végül még egy megjegyzés: a Psyche anonim, a nevedet, személyes adataidat nem szükséges feltüntetned a nyilvános bejegyzéseken, éppen a személyes adataid védelme érdekében. Mi nem gyűjtünk személyes adatokat, de mások – mivel a honlap nyilvános – visszaélhetnek vele.

Tiszta szívemből kívánom, hogy helyzeted, helyzetetek mihamarabb megnyugtató módon rendeződjön.

Szeretettel:

Mirror

Előzmény: Gábor86 (2011-03-08 16:37:22)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

stone válasz 2011-03-06 13:43:53
Kedves fórumozok!
SEGÍTSÉGRE van szükségem!Azt hiszem az életem vakvágányra került nem tudom merre van a helyes út mikor döntök jól és mi a rossz választás.
Én egy 30 éves nő vagyok ,egy 9 éves kapcsolattal ami sajnos ,vagy már ki tudja, talán nem is, de romjaiban hever.Kicsit több mint egy éve szakítottam a párommal,teljesen elhidegültünk egymástól és úgy éreztem már nem szerelem ami hozzá köt.Nagyon nehéz és fájdalmas döntés volt ,de megtettem.Azt hittem ő vállat von és tovább áll,de nem így lett sírt és könyörgött ne hagyjam el.Persze látva h mennyire összetört ígértem neki h átgondolom és megpróbáljuk,ő ígért gyűrűt családot mindent amit addig elutasított,tudtam ez a kétségbe esés és nem akartam h olyan tegyen amit kényszerből tenne csak h ne hogy elveszítsen.De sajnos nem lett jobb semmi 9 év s csak eténként találkozunk este 9 előtt sosem jött hozzám ,ha a barátai szerveztek bulit csak későn vitt oda vagyis mehettem utána ,érzelmileg sosem volt jképes kifejezni magát soha nem tudta kimondani h szeret csak miután kimondtam,sokszor azt mondta ha valamiről véleményem volt csak okoskodok és nem tudom mit beszélek,sokszor úgy éreztem nem vagyok elég jó csaj neki,csak azért van velem mert kényelmes itt vagyok közel és elfogadtam őt úgy ahogy van,szabd volt mellettem azt tehette amit akart.Sokszor jutottak el hozzám pletykák arról kivel csalt meg,persze inkább nem hittem el vagy bele nyugodtam féltem ha ő nem lesz magányos leszek s egyedül maradok ,nem lehetek majd anya amire minél inkább vágytam.Ma már szinte ezt a célom is feladtam talán már azt sem hiszem el h velem is megtörténhet a csoda amikor egy kisgyerek azt mondja nekem szeretlek anya.A távolság csak nőtt közöttünk és már ott tartok h nem hiszem h boldog lehetnék mellette ,néha az jut az eszembe ha most történne velem vm végzetes baleset akkor végre vége lenne ennek a nagy szenvedésnek.Képtelen vagyok elhagyni ,mindent elintéztem neki akár biztosítás akár pénzügyei bármi és kísért az összetört arca ahogy könyörgött ne hagyjam el.Már nem tudom szerelem az ami hozzá köt vagy mi van velem,miért vagyok képtelen kilépni belőle,miért viselem el h bántson ,a minap azt mondta mindent vissza ad ami szenvedést okoztam neki. Úgy érzem nem bírom már tovább,néha kedves velem és törődik velem úgy ahogy arra vágyom,máskor elutasító és durva és néha még félek is tőle kicsit.
Tudom h nem futhatok el a problémák elől és nekem kell megoldanom őket ,de már nem értem saját magam nem tudom mi történik velem mint egy rém álom,amiből nem tudok felébredni ,ma már azt hiszem nem is volt rossz az a kapcsolat ,mert ami most lett belőle az már borzalom ,én voltam talán a naiv és a buta aki elrontott mindent amikor az nem volt nekem elég.Nem tudom merre van a kivezető út innen.Sajnos nincs akivel megoszthatom mind ezt de lehet már ez is könnyiit rajtam h leírhattam ..........
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Hirdetés

Pogi válasz 2011-03-03 16:20:55
Szóval, féltékeny vagy a bátyádra és annak a családjára, még a kicsi gyerekekre is, utálod ha a bátyád elér valamit. Szükséged van anyukádra és rajta akarsz "lógni".
A férjedet egy baleknak nézed, legalábbis amiket leírtál abból ez jön le és más pasikra ácsingózol..
Nem akarok gonosz lenni..de azért..talán..neked kéne kevésbé önzőnek lenni, amikor gondolom mindened megvan, és kb. mindenki kinyalja a hátsódat..
sorry..
Előzmény: ildi27 (2011-02-24 11:36:42)

Mirror válasz 2011-02-25 01:18:25
Kedves Tress,

ha jól értelmezem soraidat, ez olyan "se veled, se nélküled élni nem tudok" állapot. Az igaz nehézsége az, hogy - ahogyan értelmezem - Te nem csak az egyedülléttől félsz, Te tényleg szereted őt, az érzelmek mellette szólnak, a józan ész ellene.
Az a kérdés, hogy Ő is ugyanúgy szeret? Tudtok társai lenni - a szó minden értelmében - egymásnak? Adott - e ez a stabil érzelmi bázis, ami mentén fel tudtok egy kapcsolatot a maga teljességében építeni, vagy a szerelmed csak egyoldalú? Tudtok beszélgetni ezekről a dolgokról egymással? Ő hogyan látja a helyzeteteket? A kettőtök életét, jelenét és jövőjét?
Beszélgessetek, csiszolódjatok egymáshoz, s akkor idővel kiderül, hogy működőképes - e a kapcsolatotok, vagy esetleg van még rajta mit csiszolni. Ha megvan a közös érzelmi fedezet, az önmagában nem elég, hogy működőképes legyen egy kapcsolat, de ahhoz igen, hogy ennek bázisán felépüljön egy boldog, tartalmas és működő kapcsolat. Ehhez azonban kettőtök közös döntése és erőfeszítése kell, egyedül ezt nem tudod megtenni. Neki is hozzá kell járulnia, illetve fejlődnie kell ahhoz, hogy a kapcsolatotok tényleg jó legyen.

Mirror
Előzmény: Tress (2011-02-19 13:14:20)

Mirror válasz 2011-02-25 01:04:39
Kedves Ildikó,

érdekes elképzelés ez a "magzati ikertestvér", talán még igaz is, de én inkább a kettős normarendszerben keresném az okokat, egyik, az a közeg, ahonnan jöttél, a másik, amiben most élsz. Mert ez a két közeg ellentmondásos. Mást vár el az egyik és mást a másik. Ennek a kettős normarendszernek tartósan nem lehet, de nem is kell mindenáron megfelelni.
Én azt gondolom, ha az ember boldog párkapcsolatban él, nem izgatja, hogy körülötte a többiek milyen kapcsolatban élnek, vagy sem. Személy szerint én egy monogám, de boldog és tartalmas kapcsolatot sokkal értékesebbnek tartok, és ha az elég jó, nyilván nem tökéletes, de nem is kell, hogy az legyen, akkor ott megtalálom azt a boldogságot, amire azt tudom mondani, hogy elég, és nem fog különösebben semmi sem motiválni arra, hogy máshol keressek intimitást, szerelmet, stb. E tekintetben persze eléggé elfogult vagyok, ezt kérlek, nézd el nekem. Jól tudom, ma nem ez a divat.
Még abban sem látok semmi kivetnivalót, ha a munkahelyeden találsz olyan embert, akivel szívesen dolgozol, akire támaszkodhatsz, aki szimpatikus. Miért lenne ez gond? A gond az, ha van egy báziskapcsolatod (legyen ez házasság, mint esetedben), és ott nem vagy boldog, marad egy jókora hiány, frusztráltság, bizonytalanság, ami arra ösztönöz, hogy ilyen vagy olyan formában, de mindenképpen külső forrásokból pótold azt, amit a báziskapcsolatod nem ad meg. Mert akkor a gond ott van. A legfontosabb kapcsolatod hibádzik valahol az életedben. Ennek okait előző bejegyzésemben már igyekeztem felvázolni.
Különben az sem baj, ha az ember néha „egészségesen elégedetlen”, mert ez fejlődés, pozitív változások előfeltétele lehet. A baj az, ha valaki krónikusan elégedetlen, ennek oka lehet az is, hogy hiányoznak azok a belső viszonyítási pontok, amikor már az érzés szintjén megjelenik, hogy mi az elégedettség. Belső viszonyítási pontok híján mindig külső viszonyítási pontokat keresünk, amik persze változnak, és aligha érezzük őket a sajátunknak. Innen is eredhet valamiféle belső nyugtalanság és megfeleléskényszer. Talán érdemes elgondolkodni azon, hogy mi az, amit számodra az általad Lacinak nevezett kollégád jelent. Komoly, perspektivikus kapcsolat? Pillanatnyi fellángolás? Egy deficites házasság érzelmi (és szexuális) pótléka? A „tiltott gyümölcs” édessége?
Magamat ismétlem, mégis leírom: én azt gondolom, egy kapcsolat legyen, de az boldog és hiteles. Ez az én válaszom, saját normarendszerem, de nem kell, hogy ezt Te is elfogadd.
„… az elmúlt években, azért másokban kerestem a hibát, azért foglalkoztam betegesen sokat a bátyám családjával, életével, döntéseivel, mert én magam nem voltam boldog, magamban kellett volna rendet tenni idejében és nem másokat kritizálni, tudom. Ti ezt hogyan látjátok?” Személy szerint ezzel egyetértek. Rendet tenni sohasem késő. Légy őszinte magadhoz, és komolyan gondold végig, hogy milyen magánéletet szeretnél. Nem kizárt, hogy a házasságodban, ahol már az alapoknál voltak intő jelek, hogy gondok lesznek, érzelmileg fedezetlen, s a végét járja. Annyival még akkor is tartozunk a másik félnek, hogy ha ez így van, azt őszintén elmondjuk.
„… ha őt visszautasítom (azon túl, hogy összetöröm a szívét és aljas leszek)” … miért is? Nincs ekkora hatalmad felette, ha csak Ő meg nem engedi ezt Neked. Azt, hogy Ő hogyan értékel egy visszautasítást, már az Ő döntése, azon túlmenően, hogy gondolom, jól tudja, mibe ment bele.
„… Kár, hogy következmények nélkül semmit nem lehet megtapasztalni…” Sajnos, ez tényleg így van. Minden meghozott döntésnek (és elmulasztottnak) következményei vannak. Ha döntést hozok, a kontroll még a kezemben van, de a következmények felett már nem vagyok kontrollhelyzetben. Éppen ezért nehéz és felelősségteljes dolog jól dönteni.
Gondold végig, ésszel és szívvel, hogy Te mit akarsz. Dönteni csak ezután érdemes.
Jól tudom, az életet nem lehet sablonokba és klisékbe rendezni, de nem is kell. Ami lényeges, hogy a „fő csapásirányok” azért jól legyenek lefektetve, rendbe téve, azok az alapkategóriák, amik valamilyen szinten meghatározzák (és bizonyos értelemben keretbe foglalják) az életünket.
Néha a hajtásban és a rohanásban megállunk egy percre. Elcsendesedünk, s rendszerezzük azt, hogy életünk hol tart és mit szeretnénk elérni. Tárgyilagosan és őszintén elemezzük önmagunkat, céljainkat, felülvizsgáljuk azt, hogy mit miért teszünk, hogyan lehetne esetleg másként élni, mik a lehetőségeink és a hibáink. Mi az, ahol be tudunk avatkozni, mik a döntési helyzeteink és mik azok, amikkel meg kell békélnünk.

Remélem, ha szerény mértékben is, de tudtam valamilyen használható szempontot nyújtani Neked.
Szeretettel:

Mirror
Előzmény: ildi27 (2011-02-24 11:36:42)

ildi27 válasz 2011-02-24 11:36:42
Sziasztok!

Nagyon köszönöm a gyors hozzászólásokat. És elnézést, hogy sokat írtam, csak úgy gondolom, hogy a "teljes tényállást", vagy megközelítőleg a teljeset kell ismernetek ahhoz, hogy nagyjából érezzétek, értsétek a problémámat és arra a kérdésre, élethelyzetre tudjak választ, segítséget kapni, amire szeretném.

Hát igen, szerintem sem egyszerű az életem most. Igazából azért írtam le a bátyámmal kapcsolatos érzéseimet, mert hát szerintem valahol itt kezdődik a problémám, amin egész eddigi életemen nem tudtam magamat túl tenni, és ennek jegyében hoztam meg a döntéseimet. Igen, jól látjátok ti is, hogy az motivál, hogy nehogy valamiről lemaradjak… és hogy a környezetemnek megfeleljek.

Ehhez képest ténylegesen szeretném a saját értékrendem szerint és a saját tempómban élni az életemet, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Annyira zavar engem is, hogy nem a szívem alapján hozom a döntéseimet, hanem valami külső kényszer hatására, amit nevezhetünk a családnak is. Nem akarok senkit megbántani, nem akarok senkinek csalódást okozni, főleg nem a szüleimnek. Lehet, hogy már korábban a sarkamra kellett volna állnom, kicsi, apró dolgokban, és akkor még kisebb konfliktusokkal ki tudtam volna állni magam, a saját vágyaim, érzéseim mellett.. Ma már így hogy ezt ennyire elodáztam, valóban sokakat érinthet a viselkedésem. Pontosabban az, hogy hogyan döntök. Súlyos és veszélyes helyzetbe hoztam magamat és a családomat ez tény.
A legnagyobb vesztese azért én vagyok, mert soha nem álltam ki az érdekeim mellett, külső elvárásoknak akartam megfelelni, és nem képviseltem a saját érdekeimet.

Szóval amikor azzal fejeztem be az írásomat, hogy a kolléga közelségében megszabadulok a régi életem hozadékától, pontosabban a megfelelési vágytól, a versengéstől, akkor arra akartam utalni, hogy talán azért éreztem így az elmúlt években, azért másokban kerestem a hibát, azért foglalkoztam betegesen sokat a bátyám családjával, életével, döntéseivel, mert én magam nem voltam boldog, magamban kellett volna rendet tenni idejében és nem másokat kritizálni, tudom. Ti ezt hogyan látjátok?

Az is foglalkoztat egyébként, hogy az elmúlt években, kb. 3 év, szóval szinte amióta dolgozom, azóta akármelyik osztályon is voltam a munkahelyemen - így vissza gondolva -, mindig kerestem magamnak egy „férfi kapaszkodót”. Olyan értelemben, hogy élhetővé akartam tenni a munkahelyemet is azáltal, hogy van „bent” is egy személy, akit szeretek és már ezért jó bemenni a munkahelyre. Szóval szerintem tudatosan keresem magamnak a bajt, nem tudom, érthető-e mire gondolok. Amikor elment az osztályunkról az a bizonyos „csúnyán visszautasító” kolléga, akkor magam alá kerültem, hogy eztán rossz lesz bejönni és „csak” dolgozni, mert nem lesz, aki motiváljon. Tudom, furcsán hangzik, hogy engem nem fáraszt le a tényleg nehéz munkaköröm, és még van energiám ilyenekre. De már maga a tudat, hogy „van bent valaki”, akit ha meglátok energiával tölt fel, megnyugtató volt. Ennek is keresem magamban az okát, szóval, hogy miért alakult ez ki bennem.

Visszatérve a fentiek után Lacira. Szóval ennek alapján, illetve ezen felismerésem alapján egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy ha őt visszautasítom (azon túl, hogy összetöröm a szívét és aljas leszek) akkor nem fogok újabb „célszemélyt” keresni magamnak a jövőben ahhoz, hogy ezt a „furcsa igényemet” ami fogalmam sincs honnan ered és hová vezet, „kielégítsem”. Lehet, hogy igazatok van és ha rendben lenne a házasságom, akkor nem keresnék mást, ebben is biztosan van igazság. A baj az, hogy annyira már nem akarom elszúrni az életemet, hogy állandóan 3. személyt vonjak bele, szóval gyerek mellett én ezt már nem akarnám, csak nem tudom, hogy meg tudom-e majd állni.

Aztán lehet, hogy Laci mellett „megnyugodnék”, ez sem kizárt, de ha mégsem így lenne, akkor aztán az nagyon súlyos dolog lenne. Kár, hogy következmények nélkül semmit nem lehet megtapasztalni…

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, amúgy konzervatív gondolkodásúnak tartom magamat, és mélységesen elítélem a hűtlenséget… és ezáltal magamat is természetesen.

Nem szeretnék „elmebetegnek” tűnni, de néha van olyan érzésem, hogy két személy „lakik” bennem. Állítólag volt nekem az anyaméhben egy ikertestvérem, aki még a magzati életében elhalt. Amikor ilyen „kettős” életre sarkall, hív valami, akkor többször gondolok rá, hogy az „ő” életét is nekem kell élnem. Nem akarom, hogy most tényleg elmebajosnak gondoljatok, már olvastam hasonlókról, csak érdekelne, hogy esetleg erről nektek, mint szakértőknek illetve laikusoknak mi a véleményetek?

Minden segítő szót szívesen fogadok és elgondolkozom rajta.

Nagyon köszönöm már az eddigi segítségeteket is.
Előzmény: Mirror (2011-02-24 00:25:53)
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2011-02-24 00:25:53
Kedves Ildikó,

azt hiszem, messze ez a leghosszabb bejegyzést, amit itt valaha olvastam. Nos, a válaszom nem lesz ennyire hosszú, mégis van egy-két olyan gondolat, amit megosztanék Veled.
Azt írod, a nálad idõsebb bátyád a példaképed. Ezt a szót aláhúznám. A rivális nem példakép. A rivális az ellenfél. Ha a példaképed, akkor nézz fel rá, tanulj tõle, de ne versengj vele. Meg tud egy életre mérgezni egy testvéri kapcsolatot a szülõknek való megfelelés, ha ebbe a rivalizációs játszmára építitek fel a bátyáddal való kapcsolatotokat, viszonyotok idõvel elmérgesedhet. Szeressétek és segítsétek egymást, de rivalizáljatok. Nem csak azért, mert értelmetlen, hanem azért is, mert szétzilálhatja és konfliktusokkal terheli kettõtök kapcsolat és lényegében a családi kapcsolatrendszer egészét. Ha már mindenáron meg akarsz felelni valakinek, felelj meg a saját normáidnak és értékeidnek.
"Anyuék nagyon elégedettek a férjemmel, házias, dolgos, jól kijön velük. Ezt én alakítottam ilyenné, rengeteget tettem azért a kapcsolatunk kezdete óta, hogy a saját elvárásaimnak megfelelõen alakítsam a férjemet." Hát, ezt muszáj volt szó szerint idéznem. Õszintén leírom, a gondolat engem elborzaszt. Nem vagyunk Istenek, hogy életünk választott párját saját képmásunkra formáljuk. Jut eszembe: ki is választotta õt valójában? Ténylegesen a Te döntésed volt?
Ez nem csak méltatlan a másik emberhez, hanem súlyos következményei is lesznek. Például megunjuk. Ha autonóm személyiség lenne, persze nem hagyná, de nyilván nem az, bár ezt talán csak Te tudhatod.
Nem anyudék élnek vele, hanem Te. A társad, nem a szüleid vélt vagy valós elvárásainak kiszolgálója. Ezt én nagyon átgondolnám a helyedben, nevezetesen, hogy mi az a fajta viszonyulásmód, amin a kapcsolatotok alapul. Szimmetrikus? Egészséges? Vagy van még rajta mit csiszolni (esetleg az alapoknál)?
Most nagyon õszintén gondold végig és válaszold meg magadban a következõ kérdést: Te szereted az embereket vagy csak használod õket? A választ csak Te tudhatod, de légy magadhoz õszinte, használni egy embert bármire is eléggé megalázó.
Azt is fontos lenne eldönteni, hogy férjednek milyen szerepet szánsz a történetben, amely közted és a kollégád között szövõdött. Ki lesz õ a történetben? A biztonsági tartalék? A stabil, de unalmas háttér?
Fontos - e köztetek a monogámia, és hasonlóan gondolkodtok - e errõl a dologról? Gondold végig azt is, ha döntesz, hová vezet az az út, amire rálépsz - mert a döntéseknek mindig vannak és lesznek következményei. E tekintetben elfogult vagyok, de gy párkapcsolat két emberrõl szól, nem szabad "sokszögesíteni", vagyis szabad, de ennek is meglesznek idõvel a következményei, mint mindennek. A párból késõbb szerelmi háromszög, négyszög, ötszög, majd kisebb geometria tankönyv lehet akár, de egy biztos: a báziskapcsolatot, a házasságodat tönkreteszi, így vagy úgy.
Készséggel megértem, hogy családra és gyerekre vágysz - de ezt ha vállalod, akkor azért tedd, mert önmagad mércéje szerint is jó és fontos. Ne azért, hogy ne "maradj le". Mindenki a saját mértéke szerint fejlõdik, így nincs mirõl lemaradni.
Noha átérzem, nem osztom azt a nézetet, miszerint aki felnõttként tanul, azt bármilyen oknál fogva sajnálni kellene. Gondold végig, a tanulmányaid nélkül is ott tartanál a szakmádban, ahol most tartasz? Ha a válasz nem, akkor az az attitûd sem indokolt, amit a környezeted feléd táplál, hogy "szegény még mindig tanul". Örülj neki, hogy tanulhatsz, ilyen tandíjak mellett nem sok embernek adatik meg ez ma már (sajnos).
Mindezzel együtt sem egyszerû a helyzeted, ezt belátom. Soraid között azt a kettõs normarendszert vélem felfedezni, a tradíció és a modern világ konfliktusát, aminek az ellentmondásossága nem mindig oldható fel. Ez arra is igaz, hogy valaki tudatosan választja az egyedüllétet, s nem feltétlenül az áll mögötte, hogy sikertelen a párkapcsolatokban, vagy éppen "meleg, ha nem játssza meg a "menõ cool csávó alfahímet", aki mindenkit ledönt, aki az útjába kerül.
Persze, ezek is állhatnak okként természetesen az egyedüllétének hátterében, de ez sem evidencia.
"De annyira akarom, kívánom õt. Legalább kipróbálni, soha nem voltam másik férfival. Vágyom az érintését is. És közben gyötör a bûntudat. Piszok egy ember vagyok, tudom."
Nem, nem az. Ez is érthetõ, fõleg olyan esetekben, ha valaki nem járta végig a párkapcsolatok kialakításának és fenntartásának kínjait, ráadásul még a házasságában is boldogtalan - lévén hogy az elszürkült, több oknál fogva is, ahogyan ezt bõvebben kifejtetted. Házasságot kötni az elsõ arra alkalmas (?) emberrel, talán éppen megfeleléskényszerbõl, szinte szükségszerûen ide vezet. Személy szerint én azt gondolom, talán érdemes lenne leülni a férjeddel és õszintén átbeszélni a dolgaitokat, mielõtt bármerre lépnél - én ezt tartom becsületes dolognak, de nem kell, hogy az én érvelésemet elfogadd, ez csupán egy vélemény.

Javaslom, tedd félre a környezet elvárásait és ésszel és szívvel gondold át, hogy mit szeretnél. Mindenkire nézve méltányos és becsületes döntést hozni talán csak így lehet. Jól tudom, ilyen helyzetekben döntést hozni nagyon nehéz.
Írd meg, mire jutottál.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: ildi27 (2011-02-22 21:54:37)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

bs Gabi válasz 2011-02-23 21:25:26
Sziasztok
Kedves Ildiko
A gondod eleg bonyolult , es pont a mai napon ontotte ki nekem valaki a szivet akirol soha nem gondoltam , hogy megosztana velem maganeletenek legmelyebb legfajdalmasabb titkait, arrol nem is beszelve , hogy nem is sejtettem milyen sulyos problemak nyomasztjak.Megosztom veled az o esetet es kitalalt nevet sem emlitek csak azt , hogy az illeto holgy.A helyzet nem ugyanaz de bizonyos ertelemben megis hasonlo.
Az illeto husz eve hazas , van egy 19 eves leanyuk. A hazassaga koruli gondok bevallasa szeint nem most kezdodtek hanem mar az elso evekben , megelte a botranyokat , valast inditott el , ongyilkos akart lenni, pszihatrian kezeltek stb , Lecsendesedtek a kedelyek , tudtak mindketten van egy kozos gyermekuk fel kell nevelni. A mai napon azt mondta , hogy par honapja szinte semmit nem beszel a ferje vele, kozos agyban alszanak de a kommunikacio a szukseges minimalisra csokkent.Teljesen fel van keszulve arra , hogy egy szep nap ami mar rohamosan kozeledik a ferje szedi a holmijat es osszepakol.Elmondta o sem erezte soha magat igazan jol ebben a hazassagban csak hat a ferj meg a gyerek es el nem tudta volna kepzelni az eletet nelkule.Amikor hozzaszol hitvese akkor is folyton szapulja, nem tetszik neki a felesege kinezete, gondolkodasa az amit es ahogyan csinal .Nem erzem magam nonek- mondta szegenykem- semminek nem erzem magam egy nulla vagyok mar hosszu evek ota.Megkerdeztem , hogy nem probaltak e bevonni egy kulso szakembert azert ,hogy segitseget kapjanak, parterapiat elkezdeni , a ferfi elzarkozik az ilyesmitol teljesen. A no megprobalt mindent , hogy megmentse a kapcsolatukat de tudja o is eletuk egy olyan szakaszaba erkeztek amiben mar csak lezarni lehet dolgokat becsukni ajtokat es meghuzni a ettol eddig vonalat.Van egy masik varians is , megpedig az , hogy igy huzzak orok eletukig , mert valoban ez a legkenyelmesebb mindkettojulnek a fajdalmak ellenere es annak ellenere , hogy mindkettojuk szamara ez borton
Az a pasi amiket neked mond es ahogy banik veled az csodalatos es az is valoszinu , hogy imad es te vagy az elete ertelme, ahoz meg nincs jogom , hogy teljes kivulallokent ketsegbevonjam masok erzelmeit.Amiben viszont biztos vagyok es te is teljesen tisztaban vagy vele , hogy azert jelent meg eletedben ez a szemely azert kerultel a hatasa ala , mert azt adja amit te nem kapsz , ez a klsszikus eset a valasok tobbsegeben.Lehet tenyleg szerelem, a nagy o akivel leelned az eletedet, de mi van ha csak arrol van szo , hogy bizonyos dolgok hianyoznak az eletedbol ,talan az sem elkepzelhetetlen , hogy pont a ferjedtol kapnad meg ugyanezeket a dolgokat, mi van ha csak hosszu beszelgetesek hianyoznak a kapcsolatotokbol, lehet tudnatok tisztazni akar hat ev utan is milyen elvarasaitok vannak.Szerintem hat ev meger annyit , hogy megprobalj te is mindent annak erdekeben hogy ujrakezdjetek.Sok energiat odadast kellene arra fordditani , hogy megismerjetek egymast ennyi ev utan mert szerintem a ferjed nem ismer teged ha beferkozott a harmadik.Ha mindent megprobaltatok akkor lehet azt mondani nem megy , es akkor mindenki menjen a sajat utjan. Te ne varj husz evet ahoz , hogy kideruljon nincs megoldas es nem illetek ossze ,de olyan konnyen ne dobd el magadtol a ferjedet egy masik ferfi miatt ameddig nem latod vilagosan a helyzetedet, ehez hosszu oszinte beszelgetesekre lenne szukseged a ferjeddel.Ha nem jutottok kozos nevezore nem kell eroltetni a tovabbi kozos eletet es te is tiszta lappal nyithatsz az eletedben egy uj fejezetet minden lelkiismeretfurdalas nelkul.
Udvozlettel
Gabi
Előzmény: ildi27 (2011-02-22 21:54:37)

ildi27 válasz 2011-02-22 21:54:37
Sziasztok!

Párkapcsolati problémámban kérnék tőletek segítséget. A gondom az,hogy teljesen tanácstalan vagyok és senkivel nem oszthatom meg a jelenlegi élethelyzetem komoly kérdéseit. Nagyon remélem, hogy akad itt ezen a fórumon olyasvalaki,aki jó szándékkal lesz irántam és „használható” tanáccsal lát el,anélkül, hogy elítélne és az amúgy is súlyos lelkiismeret furdalásomat elmélyítené.

Próbálom röviden, lényegre törően leírni mi az én problémám. Már nagyon sokat gondolkoztam rajta, mi válthatta ezt ki belőlem,illetve hogyan tovább, próbálom megismerni magamat, érzéseimet vizsgálgatni, de valahogy sehogy sem tudok előbbre jutni.

Az objektív képhez hozzá tartozik, hogy én egy 28 éves férjes asszony vagyok. Közel 6 éve ismerem a férjemet, megelőzően nem volt komoly kapcsolatom,csak olyan,ahol én vágyakoztam egy-egy fiú iránt,akik visszautasítottak. A férjemet egy netes társkeresőn keresztül ismertem meg, és azóta együtt vagyunk. Időközben elvégeztem a főiskolát, de sajnos a munkám miatt még további tanulásra, továbbképzésre „szorulok”, másoddiplomázom az idén. Szépen haladok a szakmai „ranglétrán”,már amennyire lehetőségem van tisztességes, szorgalmas munkavégzéssel előbbre jutni. Szóval amióta a férjemet ismerem, alig volt egymásra normálisan időnk,amit nem tanulással,vagy munkavégzéssel töltöttem volna. Ő nagyon megértő, így fogadott el engem, ezt a mai napig becsülöm benne. A szüleimmel is jól megértik egymást,a mai napig együtt lakunk velük és az átlagost meghaladó komoly konfliktusunk nincs. A baj az, hogy nekem vagy egy nálam 3 évvel idősebb bátyám,aki egész életemben a példaképem volt, olyan értelemben, hogy mindig versenyeztem vele, én tudom és érzem ezt,szóval tanulmányokban mindig én akartam elől járni, és én akartam a szüleim kedvence lenni. Amikor megnősült nagyon féltékeny lettem rá,egész ronda cirkuszokat vágtam le itthon. Higgyétek el, tudom és tisztában vagyok a hibáimmal, az irigység, az állandóan a másik életével való törődés, a versenyzés nagyon komolyan rányomja a napjaimra a bélyegét. Szóval ő nyelvvizsgázott először,ő lett először diplomás a családban, ő házasodott először..stb. Én ezt úgy éltem meg, hogy az már ha én fogom ugyanezt tenni, nem lesz újdonság a családban, meg ő mindig is előttem fog járni, vele fog mindenki foglalkozni. Ezért hogy ez ne így legyen tudatosan törekedtem arra, hogy én legyek a szüleim jobb gyereke. Sokat próbáltam otthon segíteni a ház körül, befőzés, konyhakert, takarítás és én a szüleim által preferált szakmát választottam magamnak, csak hogy elégedettek legyenek velem. Mind a mai napig rettentően fontos nekem, hogy ők mit gondolnak rólam, iszonyú megfelelési vágyam van feléjük. Megjegyzem,külsőre,látszatra nincs rossz kapcsolatom a tesómékkal,vita,nyílt konfliktus nem igazán volt. Csak magamat, a páromat és anyut őrjítem meg időnként a hülyeségeimmel
Szóval a tesóm megnősült, közben majd megölt engem az irigység a lagzin. Tesómék elköltöztek otthonról, saját házat vettek,ez is nagyon bántott. Anyut mindig azzal szekáltam, hogy nekem még hol tart az életem,meg hogy nekem mikor lesz ilyenem, stb. Hozzá teszem, ez érzékenyebb időszakomban is érintett,mert épp akkor államvizsgáztam idegennyelven, meg már járogattam állásinterjúkra is,szóval hetekig ki sem mozdultam a házból,ha igen,akkor vizsgáztam, szerepeltem, megfelelni próbáltam. Szörnyű volt.
Közben aztán kitűnő eredménnyel júniusban befejeztem a sulit, és a sógornőm már akkor augusztusra babát várt. Na hát ez aztán szintén szíven ütött, rossz érzés volt,nagyon féltékeny voltam. Mert arról nem beszélek, hogy közben mi a férjemmel – nehogy lemaradjak – már kitűztük októberre az esküvőnket és bosszantott, hogy megint nem mi leszünk a középpontban, hanem a tesóm és a gyerek. Még a diplomaosztómra sem jött el, egyikük sem, pedig kitüntetést is kaptam, évfolyamelső lettem,stb. Annyit mondtak, hogy gratulálnak, amikor elmentünk anyuékkal megmutatni nekik a diplomám,és megint a sógórnőmet kellett ajnározni, hogy jajj, szegény mindjárt megszül, milyen nehéz neki.

Mivel akkor a tesóm még otthon lakott, én végig néztem az egész esküvői előkészületüket, mutogatták a díszítéstől a sógornőm ruhájáig mindent, csipkeharisnya, hajdísz, próbasmink stb….Amikor én készültem, anyu hallgatott csak meg, és segített nekem. Sógornőm és tesóm csak legyintett,meg utaltak arra, hogy jajj nekik már nem ilyen dolgokkal kell törődniük és az ultrahangos fotókat mutogatták nekem…Rosszul esett. Aztán az is lett,amit gondoltam. A mi esküvőnkön a tesómékat ajnározta mindenki, és külön szobát kaptak, szinte egész éjjel a 3 hónapos gyerek mellett gubbasztottak. Anyunak kellett felmennie értük, hogy legalább táncoltasson meg a tesóm, ha már most van az esküvőm…

Ez is elmúlt. Aztán kezdtem beletörődni, hogy van Lilla az unokahúgom, kezdtem megszeretni és próbáltam megengedő szeretetet tanúsítani,úgy értve, hogy amikor anyuékkal volt, azzal nyugtattam a féltékenységemet, hogy ha igazán szeretem őket, akkor örülök annak, hogy megérték az unokájukat,stb. Végül én is megszerettem a babát,én lettem a keresztanyja és jól elvoltunk, vagyunk,talán ő is szeret engem,most 3 éves. Közben megkaptam azt a munkát,amire vágytam, persze nem feltétlenül anyagilag, hanem szakmailag. A feletteseim elégedettek velem, a kollégáimmal törekszem arra, hogy jó kapcsolatom legyen. Egészen másként viselkedek bent, mint a privát életemben. Segítőkész vagyok és végtelenségig terhelhető, ugyanakkor megértő, mindenkit meghallgatok, ha tudok,segítek. Azért ott is vannak szakmai riválisaim, de a szorgalmammal és a felkészültségemmel ez nem jelent különösebb gondot.
Sajnos vidéken lakunk és Pestre kell mennem dolgozni,ami szintén nagyon elfáraszt,megvisel. De önmagában ezt még el is tudnám fogadni,mert ezt egy átmeneti állapotnak tekintem, ha eljutok a ranglétrán oda, ahova szeretnék.
De rengeteg munkám,erőbefektetésem van benne, mind a mai napig. Hétvégén tanulás, hétközben estig munka, kéthetetne suli,szóval nincs miért irigyelni engem..ha egyáltalán eljutok valameddig.
Visszatérve, a tesóméknál azóta újabb gyerek született, két hónapos jelenleg és egészséges,szép baba. Hát ezért is irigy vagyok, bevallom őszintén. Azért,mert koromból kifolyólag már nekem is lehetne gyerekem, de a munkám miatt még legalább 2 évig nincs rá lehetőségem. Mert ha most itt hagynék mindent, akkor nehéz lenne visszamennem és ha minden jól megy 2 éven belül sikerül magasabb pozícióba jutnom,legalább olyannyira,hogy szülés után gond nélkül visszavenne a munkáltatóm és nem is jelentéktelen munkakörbe, beosztásba. Tehát most kb. félúton vagyok, ha nem közelebb, a célomhoz,de már nagyon-nagyon fogytán van a türelmem, szorgalmam, energiám. Pláne akkor, amikor látom, hogy a tesómék csak sokasodnak, szép családjuk van, egészséges két pici gyerek,akik a szüleim szeme fényei is. Nagyon nehéz nekem ezt feldolgoznom. A fentiek ismeretében gondolom már értitek,nagyon „anyás” vagyok, és épp elég volt az első babát feldolgoznom, hogy van és rá figyelnek jobban. Korábban azért mindezek ellenére én voltam anya pici lánya, és azért legalább az ő figyelme, és törődése ellensúlyozta azt, hogy a tesóm mennyire semmibe vesz és csak a saját életét alakítja. De mostmár úgy érzem, anya sem törődik velem,ez tudom, a koromnál fogva furcsán hangozhat a számból, mondhatjátok jogosan,hogy nőjek végre fel. Tudom, tudom. Ezzel tisztában vagyok. De ha tudnám, hogy hogyan tegyem ezt, tehát hogyan próbáljak meg leszakadni a szüleimtől, különösen anyutól, mit tegyek azért, hogy ne foglalkozzak állandóan a tesóm életével, ne irigykedjek folyton az ő családi élete miatt, akkor nem fordulnék egy ilyen fórumhoz, nem kérném kívülállók segítségét…Anyuval nem beszélhetem meg, mert akárhányszor szóba hozom a dolgot, mindig rosszul sül el, megharagszunk egymásra, nem igazán ad igazat, fáj neki, hogy csak két gyereke van, és ő a lelkét kiteszi mindkettőért –ez így van – és még így sincs béke. Nem szeretem felhozni az éves sérelmeimet, de gyakran nem tudok uralkodni magamon, és mégiscsak felhozom. A vége úgyis az lesz, hogy megharagszik rám és elszomorodik. Nekem meg súlyos lelkiismeret furdalást okoz a saját viselkedésem.De már évek óta ez van, egyszerűen nem tudok rajta uralkodni, sokat változtam, de még mindig nem eleget. Senkinek nem jó ez az én hozzáállásom, különösen nem saját magamnak.
Szóval amióta a második baba megszületett, a nagyobb állandóan anyuékkal van, pontosabban nálunk. Mai napig egy házban élünk, - mi időközben vettünk egy házat a férjemmel és anyuék miattam hozzánk költöztek a saját házukból – és nap mint nap szembesülök a tesóm családjával, a napi problémáikról értesülök,akaratlanul is, állandóan róluk beszélnek anyuék,mindig hozzájuk kell menni segíteni, nézem a szülőszobás képeket, nézem,ahogy a sógornőm szoptat, stb. és közben nagyon fáj a szívem. Én is szeretnék már babázni,elegem van a sok tanulásból, torkig vagyok vele. De azt is tudom, hogy én lennék a világ legnagyobb barma, ha most adnám fel.
Amikor megszült a sógornőm, már aznap az egész családot végigkürtölték, aztán nekem kellett akaratlanul is végig hallgatni a rokonok érdeklődését,gratulációját… az szóba sem került, hogy mi – én és a férjem – hogy vagyunk, csak maximum annyi, hogy bírom-e még a tanulást, nem adtam-e fel…szóval azzal kell, hogy szembesüljek, hogy csak az a kívülállók szemében „A” teljesítmény, ha valaki gyereket nemz, az hogy éjt nappallá téve tanul,dolgozik még hétvégén is, saját projekt, senkit nem érdekel, mondván magamnak csinálom, én akartam… Ez nagyon rosszul esik. Engem mindig mindenki csak sajnál, szegényke mindig csak tanul,vizsgázik…
Szóval nem egyszerű az élet. Hogy is jön ide a párkapcsolat? Hogy végre kilyukadjunk a lényeghez. Nos, hát a fentiek ismeretében tudjátok, hogy nagyon maximalista vagyok magammal szemben, minden téren meg akarok felelni a szülők elvárásainak.
Munka,tanulás,párkapcsolat. Anyuék nagyon elégedettek a férjemmel, házias, dolgos, jól kijön velük. Ezt én alakítottam ilyenné,rengeteget tettem azért a kapcsolatunk kezdete óta, hogy a saját elvárásaimnak megfelelően alakítsam a férjemet.Sokat is áldoztunk érte, hogy csak egy példát mondjak,pl.: anyu vett 100 palántát, úgy volt, hogy majd a tesómék is besegítenek,de hát nem értek haza a fürdőzésből és én hülye, csak hogy bevágódjak és rossz színben tüntethessem fel a tesómat, elraktuk a férjemmel ketten,majd belegebedtünk. Akkor örült a lelkem, hogy most milyen jót cselekedtünk, a tesómék meg szégyelljék magukat,amiért anyuék nem számíthatnak rájuk,stb.De most ne gondoljatok nagyon rosszat rólam, ez az elmúlt 6 évben ezerszer fordult elő, tesómék mindig mindent megtehettek, max. volt egy kis feszültség anyuékkal, de mindig minden meg lett nekik bocsátva, nem tudtak olyan nagy bűnt,meggondolatlanságot elkövetni,amiért komolyan megharagudtak volna anyuék rájuk. Nyaralás helyett földet műveltünk a férjemmel, éjszakába nyúlóan szedtük a krumpli bogarakat, festettük a házat,parkettáztunk,stb. Mindezt a „dicsőségért”, és persze azért,mert hálás vagyok a szüleimnek a sok jóért,amit nekem adtak.Csak én azért méltatlankodtam és teszem azt a mai napig, hogy a tesómért ugyanazt megtették, ha nem többet – ők amúgy mindig is problémásabbak voltak, mint én a férjemmel- mint értem, és ők szinte semmit nem adtak ebből a gondoskodásból vissza. Hja ott vannak az unokák,akikkel megintcsak rengeteg munkája van a szüleimnek, de ez az ő produktumuk…Tudom,nem vagyok teljesen hülye,nem várhatom el a szüleimtől, hogy azért ne törődjenek az unokákkal,vagy azért hagyják cserbe a tesómékat most,amikor a legtöbb fizikai-anyagi segítségre szükségük van, mert annak idején ők szórakoztak, nyaralgattak…a szülő önzetlen, nem mérlegben méri a szeretetet. Csak nekem van iszonyatosan nagy „igazságérzetem”,ami nagyon megkeseríti az itthoni életemet.

Visszatérve ismét, a férjemet is úgy választottam, hogy anyuéknak megfeleljen. Nem mondom, élhető ember, mert szeret, megbízik bennem,felnéz rám, a fenti családi konfliktusok ellenére becsül, elfogadja,amit ezzel kapcsolatosan felhozok, meg sem kísérel meggyőzni,igazat ad,csak azért – szerintem – mert a felesége vagyok. Nem tud nekem ebben a gondomban segítséget adni ő sem, nem tud kizökkenteni a hülyeségemből, hanem sokszor még adja alám a lovat,vagy éppen nem hergel, de igazat ad. Amitől én aztán biztos is leszek abban, hogy igazam van…Szóval jó ember, jól megvagyunk alapvetően, nem vitázunk sokat,feleslegesen, építjük a közös életünket. De hát van itt egy óriási gond. Eléggé megszürkültnek érzem a mindennapokat. Ő is állandóan dolgozik,rohangál ide-oda,alig van itthon, hajtja a pénzt…Keveset van itthon, hétvégén is dolgozik sokszor, én meg tanulok,szóval ő megnyugodott abban, hogy nekem ez így jó. Makacs vagyok, tudom,nagyon maximalista, és nem is engedtem, hogy beleszóljon ebbe. Eleinte próbált moziba hívni, vagy hogy mozduljunk ki valahová, ne csak az a hülye tanulás… De én mindig bizonytalan vagyok magamban, ha kell a végtelenségig tudok tanulni, nehogy rossz eredményt kapjak…. Szóval már ő is várja a tanulmányaim végét, de időközben én úgy érzem,lelkileg elhidegültem tőle. Ő megnyugodott abban a tudatban, hogy én vagyok neki, tanulok,dolgozom,stb. Eddig én is azt hittem. Aztán magamon vettem észre, hogy el kezdtem érdeklődni az egyik kollégám iránt, nevezzük Lacinak. Már kb.5 hónapja ott dolgozott a szomszédos irodában,ügyet sem vetettem rá, csak bemutatkoztunk,benne is a riválisomat láttam,stb. Sőőt bevallom eleinte azt is hittem róla, hogy meleg…Szóval nem volt szimpatikus, egyáltalán. Aztán abban az irodában dolgozik egy kolléganőm is,akivel nagyon jóban vagyunk,átjárok hozzájuk ebédelni. Eközben ő is közbe-közbe szólt a beszélgetésünkbe, kínálgatott ezzel-azzal. De még mindig nem figyeltem fel rá,csak úgy, hogy nah, bocsánat azért ami most jön,szóval van egy fiú, akivel majd lóti-futi munkát tudok elvégeztetni,mert segítőkész és bevallom,kicsit hülyének is néztem,olyannak,aki kihasználható. Szégyellem, bocsánat. Közben volt még egy kolléga aki iránt hülye rajongást éreztem,de visszautasított kerek-perec,akkor magányos lettem bent is. Lacit addig max „arra használtam”,hogy féltékennyé tegyem a kollégát, látványosan hosszan beszélgettem vele a folyosón, együtt mentem vele ebédelni,stb. De még akkor is vak - pontosabban a másik kolléga iránti elvakultságom miatt - voltam.
Többen gondolták azt Laciról, hogy meleg,meg olyan furcsa a stílusa, meg olyan félszeg stb. Egyik kolléganőm is barátnőt akart neki szerezni, de hozzátette, hogy rendes-rendes a Laci, de nem egy adonisz…
Szóval a kedves kolléga csúnyán visszautasított,aztán el is ment az osztályunkról. Magam alá kerültem. Erre jött ő a kedvességével, udvariasságával, figyelmességével. Mint utóbb kiderült,ő már régóta szimpatizált velem, csak nem akart tolakodni és a „baráti” viszonyunkat tönkre tenni. Nem tudom, miről beszélt,mert én őt még barátnak sem vettem, nem érdeklődtem igazán iránt. Én bevallom csak kb. 2 hónapja figyeltem fel rá.
Na szóval, egyszer amikor túlóráztam találkoztunk a kapuban, már majdnem ránk zárták az irodaépületet, és esett az eső és felajánlotta,hogy kivisz a pályaudvarig. Hát ez volt azt hiszem a döntő momentum. Szép kocsija van, megjegyzem.
Aztán nem részletezem,de egyre többet beszélgettünk, egyre többször vitt ki a vasútra, egyre több sms-t váltottunk,ami időről-időre egyre bensőségesebb hangvételűvé vált. Kezdtem megismerni az igazi énjét,és az egyáltalán nem azonos az általam „feltételezettel”, óriásit csalódtam ,pozitívan, benne. Mai napig nem értem, miért nem vettem ezt korábban észre, hogy milyen értékes és izgalmas személyiség. Vak voltam ez nem vitás.
Szóval eleinte –amikor még nem ismertem,illetve nem akartam megismerni – én adtam neki udvarlási tanácsokat,meg érdeklődtem a privát élete iránt, de csak tényleg szánalomból és segítőkészségből. Mondta, hogy olyan kettős életet él, mert vannak,voltak olyan lányok akikbe szerelmes és(nem viszonozzák) és vannak, akikkel a dolog fizikális részét „intézi”. Szóval hogy rá férne már egy komoly és igazi kapcsolat. Nálam 5 évvel idősebb egyébként.
Aztán mint említettem, egyre többet beszélgettünk, rengeteg dolog kiderült róla, többek között, hogy értelmiségi szülei vannak, egyke,otthon lakik, elég jó módúak a szülei csak sok velük a vitája, mert még mindig agglegény. Várnák az unokát. Nem részletezem, de nagyon élveztem ezeket a beszélgetéseket,már fizikálisan is, olyan dolgokat tapasztaltam magamon, hogy én magam sem értettem. Erre is lettem többek között figyelmes, a „testem” jeleire. Szóval figyelmes, udvarias, intelligens, segítőkész, nagyon tájékozott,megbízható. A beszélgetésekből aztán közös programok lettek, amiket persze itthon senki sem tud, nehéz volt megszervezni,de eddig ment. Ő nagyvonalú, kicsit talán túlságosan is. Lakása nincs, de sztem tudna a szülei segítségével valamit venni, ha akarna. Mindig mondja, hogy elköltözne, de aztán csak otthon van mégis, kényelmes neki ez így. Eleinte én próbáltam titkolni előtte, hogy kezdem megszeretni,mert még magam előtt is szégyelltem és a férjem miatt lelkiismeret-furdalás gyötört és gyötör ebben a pillanatban is. Ő ezalatt nyíltan bókol,csókolgatja a kezemet, amióta engedem neki, megfogja,simogatja akár fél órán át is amíg beszélgetünk. Feszültek vagyunk,voltunk ezalatt. Olyan tiltott gyümölcs ez. Tudja,hogy férjnél vagyok és nagyon megértő. Szóval ma már mindennap chat-en beszélgetünk, telefon vagy fél óráig, alig tudunk egymástól megszabadulni… ő folyamatosan bombáz azzal, hogy mennyire szerelmes belém,milyen csodálatos vagyok, annyira érezteti velem, hogy nő vagyok,értékes és szerethető,hogy földöntúli érzés a leveleit olvasni és a hangját hallani. Velem soha nem történt még ilyen,a férjem soha nem udvarolt nekem ilyen intenzíven. Csodás dolgokkal illet, becéz és tudom, érzem, hogy nagyon őszinte. Ezerszer elmondja, hogy nem tudja, mit kezdene nélkülem,meg hogy egyáltalán eddig hogy élhetett így, meg hogy nem is remélte volna, hogy ő még valaha is találkozik egy ilyen csodás nővel, mint én. Hálát ad a sorsnak mondja, és hogy nem akar elveszíteni. Azt mondja, hogy még így, jelen körülmények között is szeretne engem,akkor is ha csak 2. ffi az életemben. Aztán persze gyengébb pillanataiban kitisztul és eluralkodik rajta a sötét jövőkép, hogy mi lesz velünk, meddig lehet ezt így csinálni. Múlt héten megcsókolt. Nagyon jó érzés volt, hagytam magam, bár rosszul éreztem magamat a férjem miatt. Azóta folyton rá gondolok. Napi ezer email, stb. Nagyon szeret. És talán én is őt, de nem merem neki bevallani,nem akarom bíztatni, meg magam sem tudom, mit tegyek. Senkit nem akarok megbántani, meg hát itt az eddig felépített életem. Neki is mondtam, hogy amíg tanulok, nem borítanám az életem.Néha úgy tűnik, megérti, ma reggel viszont olyan levelet írt, hogy mondjak már neki valamit, szeretem-e, vagy csak játszom vele.Mert hogy én biztos tudom, mit akarok, csak neki nem merem elárulni,mert nem akarom megbántani. Szóval szerinte, csak tapintatból nem szakítok vele. Ez nem így van, de én sem tudom.Amit érzek az az,hogy sokat gondolok rá, testileg kívánom, nagyon,nagyon, és lelkileg is szeretettel gondolok rá. Annyit törődik velem, ápolja a lelkem, hihetetlen energiával sugározza felém a szeretetét, szerelmét. Azóta a tesómékkal sem törődök annyit. Minden szép lett. Sőőt, neki úgy mesélem el a tesómék történetét, hogy milyen szép is a gyerekvállalás,hogy milyen jó is,ha valaki újszülöttet tart a karjában, mennyire babáznék. Ő meg istenít, hogy milyen csodás anya leszek majd, hogy ennyire tájékozott vagyok és rutinos,és hogy milyen jó lehet majd mellettem apukának lenni. A vicc az, hogy már szinte minden témát átbeszéltünk, akár tűnhet úgy, hogy megterveztük bianco a „közös jövőbeni” életünket. Én azért mindig törekszem általánosítani,ami őt zavarja is,mert mindig nekem szögezi, hogy ő nem akar más nőt az életébe, ne akarjam, hogy mással tervezzen gyereket, ő engem akar és akár gyerekkel is elfogadna. Szóval olyan jókedélyű vagyok tőle, értékesnek és izgalmasnak érzem magamat. Nekik kicsi a családjuk, apujának van egy nővére,akik gyerektelenek de szintén jómódúak, és állandóan azt kérdezik tőle, mikor visz már babát, társat a családba. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ott, az ő családjában jobban szeretnének engem is,értékelnének és ott mi lennénk a középpontban. Értékelnének engem, esetleg egy közös gyereket, mert már letettek arról, hogy Laci családot alapít. Megjegyzem a férjemnek is van egy bátyja,ott is van már gyerek,aki anyósom mindene. Irántam nem érdeklődik, ritkán tartjuk a kapcsolatot, mindig csak azt hallom, nem kell még gyerek, mert inkább végezzem el,amibe belefogtam. Rosszul esik, hogy tőlünk nem várják a babát,meg hát volt már egyéb konfliktusom is vele.
Visszatérve, mostanában egyre többször írja, hogy be szeretne mutatni, legalább az apuja nővérééknek,akik biztosan nagyon örülnének nekünk. (tényleg nem öntelt,de elmondása szerint igen jómódú családja van) De ilyenkor én elszomorodok és mondom, hogy eszénél van-e, mint kit mutat be?? Férjes asszony vagyok, ez lehetetlen.
Mondtam neki, hogy én túl sokat veszíthetek és még meg szeretném ismerni, jobban, hogy igazi és jó döntést tudjak hozni
Szóval azt mondja, megért, csak azt akarja tőlem, hogy mondjam ki, szeretem. Eddig ezt kínosan mellőztem, nem becézem, sehogy sem hívom,tudatosan kerülöm, annak a kimondását,amit testem-lelkem kíván. Nem merem, mintha valami ismerős ott állna, és hallgatná, nézné amit teszek és elítélne… Nem tudom, mit tegyek. Itthon nem sejtenek semmit.
Amint ér valami akár jó, akár rossz dolog egyből neki írok, őt hívom fel, vele osztom meg, mert jó az ő tanácsát hallgatni és elismerését hallani, ha valami szakmailag pozitív dolog ér. Na és itt a következő, a szakma. Többeknek tudom, nem jó, ha azonos a szakma párkapcsolatban. Nálam ez pont ellentétesen hat. Olyan jó, hogy tudja, kiről beszélek,tudja miről beszélek, véleményt mond, segítjük egymást, azonos a végzettségünk, ebben is harmónia van köztünk. Nem kell neki a szakmai szabályokat magyarázni, egyből tudja, miről beszélek.
Szóval tanácstalan vagyok. Választ vár tőlem, tettet. De nem sürget, csak én érzem, hogy közelebb szeretnék hozzá kerülni. A baj csak az, hogy ha megtörténik, akkor aztán nagyon aljas voltam a férjemmel. De annyira akarom, kívánom őt. Legalább kipróbálni, soha nem voltam másik férfival. Vágyom az érintését is. És közben gyötör a bűntudat. Piszok egy ember vagyok, tudom. De már belelovaltam magamat.
Végül már csak annyit, hogy a hétvégén kifaggattam, hogy mikor volt utoljára nővel. (nem mintha kétségem lenne aziránt, hogy a nőket szereti,de azért az mégiscsak fura, hogy 33 évesen még nem talált párt magának,ő ezt azzal magyarázza,hogy rosszul választott és hogy nagyon válogatós volt,csak azért, hogy legyen valakije,nem akart bonyodalmat, meg értelmiségi olyan lányt akart, mint én ,akivel odaállhat a szülei elé, azt mondja, nem akart átjáró házat otthon, nem is igazán vitt haza lányokat eddig).Többek között ez a kérdés saját magam tesztje is volt. Gondoltam, ha zavar, amit ír, akkor féltékeny vagyok, tehát szeretem, ha nem,akkor talán csak fellángolás és az esik jól csak, hogy törődik velem, figyelmesebb irántam, mint a környezetem. Hát nagyon-nagyon zavart,amit írt. Megtudtam, hogy még januárban is volt nővel. Röhejes, a sok ostoba kolléganő,meg azt hitte róla,hogy meleg,többek között eleinte én is. Mert ő annyira diszkrét, nem beszélt az ilyen dolgokról, nem kérkedett a kapcsolataival,amiről azért időközben kiderült,nem is egy volt,már csak azóta,amióta nálunk dolgozik. Szóval ő úgy gondolja, nagyon is helyesen, hogy a munka egy dolog, a magánélet pedig privát. Még akkor is, ha a környezete lesajnálja, vagy melegnek nézi,mert nem kérkedik a nőügyeivel…Hát kiderült, hogy azért mozgalmas életet él, éttermekbe, wellnesselni jár, kirándulgat, hja a nők meg ezt élvezik,kihasználták, ezért mondtam is neki, hogy mérges vagyok rá, amiért ezt hagyta. Szóval itt is kellemesen csalódtam benne,nem anyuci szoknyáján ül,csak éppen diszkrét és érett gondolkodású.
Nah, szóval rosszul érintett,amikor megtudtam, hogy volt nővel még január első hetében is. De ő ezt eddig nem említette,számon is kértem rajta,keményen. Hozzáteszem, ténylegesen csak 3 hete „komoly” a kapcsolatunk, olyan értelemben, hogy már én is kimutatom, merem vállalni az iránta táplált érzéseimet. Nagyon mentegetőzött, mondta,hogy az nem komoly,meg azért sem említette,mert neki érzelmileg nem jelentett semmit. Meg hogy akkor még nem tudta, hogy én érzem-e a mi kapcsolatunkat, nem mert remélni, nem mert sürgetni és nem akarta magát beleélni.
Most ezt nem akarom részletezni, még hogyan érvelt, de engem meggyőzött. Végső soron én nem róhatok fel neki semmit,amikor a férjemhez megyek haza…Szóval lelkiismeret furdalásom is van,mert hát csak húzom az idejét lehet, és normális kapcsolat kialakításától veszem el tőle a lehetőséget. Most mondhatjátok, hogy 3-4 hét alatt senkit nem lehet megismerni, ezt aláírom. De nem vagyok már csitri. Elég jó emberismerőnek tartom magamat és érzem, amit érzek. Ezért is fura,hogy hozzá ilyen közel kerültem lelkileg. Nem merem bíztatni,de sajnálom,amikor szenved, és csak az arcát simíthatom végig,vagy a kezét szorítom meg. Magam sem tudom, mit tegyek. Azt mondta, hogy ha nem lennék foglalt, elvenne. És hogy annyira sajnálja,hogy nem korábban találkoztunk. Ez tény, ezt én is sajnálom.Szemernyi kétségem sem lenne, nem gondolkoznék egy pillanatig sem, ha nem lennék házas, de gyáva vagyok és hát a körülmények….

Hát ennyi. Az előzményt azért írtam le,mert azért azt én is látom, hogy amióta Laci az életem része,jobb a hangulatom, nem törődöm annyit a környezetemmel, betölti az életemet, felnőttesebbé válok…, csak a lelkiismeret furdalás gyötör, a férjem miatt és iránta is. Nem akarom hamis illúziókban hagyni,mert nem hamisak az érzéseim, csak sokat veszíthetek.

Azóta olvasgatok a neten ilyen témában,próbálok "okosodni". Sajnos én sem így terveztem az életemet, a mi családunkban a megcsalás egyáltalán nem divat. Magamat sem értem, mi ütött belém, vagy hogyan jutottam el idáig, egyáltalán merre induljak tovább....

Kérlek benneteket, írjatok nekem, bármit szívesen fogadok, esetleg hasonló élményt, stb. Köszönöm





Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Ujjonc válasz 2011-02-20 19:34:33
Szia!
Nos. még mindig tartom a véleményem, hogy inkább most legyen valaminek vége s most fájjon, mint akár (szavaiddal élve) gyávaságból, félelemtől a nemtől halogatva, sok év múlva jöjjön el az a pillanat, mikor kiderül az "igazság". s sokkal mélyebb sebet ejtve öngyilkosság szelleme jelenjen meg.
Most még tudsz dönteni, s utat választani, de mikor tényekhez vagy állítva... akkor egy irány van. s azt már nem önszántadból fogod választani.
Nos, másik észrevételem. Külső szemmel talán a legnehezebb reálisan látni, pár soron kívül semmit sem tudok az előzményekről, az okokról. Pár tő mondatból meg elég nehéz bármit is kivesézni, "tanácsot", ötletet adni. De még a helyesnek ítélt utat is megmutatni, rámutatni..
Döntés súlya rajtad nehezedik, kérdés, két rossz közül melyikre bólintasz.
Még egy pró kérdéske: Mért is van halálra itélve a kapcsolatotok?
ujjonc
Előzmény: Tress (2011-02-20 18:56:26)

Tress válasz 2011-02-20 18:56:26
Kedves Ujjonc, igazad lehet, legalábbis, ha nem én írtam volna a levelem, és elolvasnám, ugyanazt mondanám, amit Te. Nem könnyű kívülről néznem a kapcsolatot, belülről pedig csak úgy tudom megoldani, ha leülünk a párommal, és megbeszéljük. Tudom. Csak amikor végiggondolom, rájövök, hogy amitől igazán félek, az az, hogy Ő nem szeret igazán. Voltam már egyedül. Gyűlöltem, de túléltem, túlélném most is. Nehezen találtam rá a páromra, de rátaláltam, biztos előbb utóbb lenne új. (Egyébként 29 éves vagyok, tudom, mindenki nevetségesnek tart, hogy az egyedülléttől félek ennyi idősen). De a lényeg az, hogy én nem akarok mást, mert PONT ŐT szeretem. Tudom, hogy nem kényszeríthetem, hogy ő is szeressen. És félek, hogy egyszer, egy ilyen beszélgetésnél kiderülne, hogy nem. Vagyis gyáva vagyok. Félek. Nem akarom elveszíteni, nem azért, mert egyedül leszek, és stb., hanem azért, mert nem tudom elképzelni nélküle az életem, mert a részemmé vált, és nagyon szeretem. És félek, hogy valahol az az érzés lappang bennem, hogy ő nem így érez. Csak félek ezt tisztázni, mert ha kiderül, hogy nem, az nagyon fog fájni. Én még a fogorvosnál is félek, sőt nekem a depilálás is kész rémálom a kozmetikusnál. Akkor mennyire fog az fájni, hogy a számomra legdrágább ember esetleg nem szeret, és nem akar velem lenni? Ehhez nekem erő kell. És nem tudom, ki segíthetne ebben. Mindig ő szokott megnyugtatni, erőt adni, de most saját maga "ellen" kellene megvédenie. Nem is tudom, meddig írkálok még, ezt a sok érzést úgysem lehet ide mind leírni, és valószínűleg magamon kívül nem is tud ezen senki segíteni. De ha nem megy!!!
Előzmény: Ujjonc (2011-02-19 18:08:21)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Ujjonc válasz 2011-02-19 18:08:21
Szia!

Szavaidból inkább "ragaszkodást", s "félelmet az egyedül léttől" veszem ki.
A korod sajnos nem írtad, 50-60évesen talán jobban érthetőek e soraid, mint 20-30-as korosztályban. de még egy 40-enesnek is nagy esélye van egy nyugodtabb, s új kapcsolatra. 2 év nem a világ vége. Szerintem.
Illetve döntsd el, hogy melyik a jobb. Nyöszörögni, szenvedni, ál áhítatban élni egy halálra ítélt kapcsolatban, aminek előbb utóbb a határozottabb fél részéről vége lesz, vagy megelőzni a bajt, bánatot, s időben kiszállni, "legkisebb" fájdalommal.
Ezen kívül itt a tavasz, s sok olyan dolog van, amivel idéglenesen le tudod magad kötni. Kis idő múlva meg tele energiával, frissességgel tudsz már megnyílni.
Valaminél még az egyedül lét is jobb :)
Ujjonc
Előzmény: Tress (2011-02-19 13:14:20)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Tress válasz 2011-02-19 13:14:20
Sziasztok!

Kérlek, adjatok nekem tanácsot, mert most tartok ott, hogy nem tudom, mi legyen. Annyira nem, hogy csak ülök itt, és nem tudom, felálljak-e egyáltalán? Mindek? Hova? Nem tudok már semmit!
Annyira nagyon szeretem a páromat! És ő is szeret, mert miért lenne velem már lassan két éve? De ez nem működik sehogy sem! Nem illünk egymáshoz! Annyira más az érdeklődésünk, az életünk, annyira nem tudunk boldogok lenni egymás mellett! Ha megadom, amit kér, akkor nekem rossz, ha ő adja meg nekem, akkor az neki rossz. Én nagyon jól tudom, hogy el kellene egymást engednünk! De nem megy! Nem tudok én már egyedül élni! Nincs hozzá erőm! Hogy megint úgy ébredjek reggel, hogy nincs mellettem senki! Az nem megy! Inkább kínlódok így. Csak nem tudom, ezt az életet is meddig lehet élni, hogy örökösen vágysz valamire, és nem kapod meg? Nem tudom. Annyira egyszerű, tudom: hagyd el, és jó lesz. De nekem nem jó egyedül! És nem is ezért vagyok vele, hanem azért, mert szeretem! Rosszul vagyok a gondolatra, hogy egy másik férfit öleljek úgy, mint Őt! Vagy, hogy valaki más szuszogjon mellettem, nem Ő! Nem akarok mást keresni! Csak nincs elég erőm harcolni, hogy ez a kapcsolat jó legyen. Túl sokat fel kell ahhoz adnom magamból! És nem kapunk elég erőt a másiktól. Még a problémákat sem látjuk egyformán. Már semmit nem látunk egyformán! Gyűlölöm az életem! De Őt nem! Őt még most is szeretem. Most mit csináljak? Melyik öl meg előbb? Ha vele élek, vagy ha nálküle????
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

pokol válasz 2011-02-13 20:17:49
Kedves bs Gabi, és Kedves Mirror!
Mindkettőtöknek köszönöm a segítséget!

Mirror válasz 2011-02-10 23:34:13
Kedves Pokol,

sok tekintetben egyetértek bs Gabi álláspontjával, így azzal is, hogy sok esetben tényleg kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki egy ilyen közlés, de az is igaz, hogy kell lennie egy bizalmi alapnak, ami azt jelenti, hogy elég erősnek kell lennie egy kapcsolatnak ahhoz, hogy ezt megfelelően tudja kezelni.
Személy szerint én is úgy gondolom, hogy ezt a dolgot (nagyon nem mindegy, hogy mikor és hogyan), de el kell mondani, mert ez a kapcsolatotokat közvetlenül is befolyásolja. Sokszor olyan helyzetekben, amikor például nem is várható. A döntés persze a Tiéd. Egyben van egy kockázata is a dolognak, ugyanis nem igazán kiszámítható, hogy a másik fél milyen módon fog erre reagálni, egyáltalán, megérti - e és átérzi - e a súlyát, arról nem is beszélve, hogy felvállalja - e ezt a helyzetet.
Ha nem, akkor ez gyorsan minősíti a kapcsolat erejét.
Amellett nagyon fontos, az EMBERT lássa Benned ezután is, a szerethető társat, s ne pedig a bipoláris zavarral küzdő és traumatikus életeseményeket is hordozó személyt. Ez igazából az Ő próbatétele is, kérdés, hogy képes lesz - e integrálni ezeket az információkat abba a képbe, amit Rólad az elmúlt időszakban kialakított.
Más szóval, ezek a dolgok vannak, adottak, de ne ez álljon a kapcsolatotok fókuszában. Ehhez persze Ő is kell, a válasza, a hozzáállása sokat elárul magáról is, és valamilyen szinten prognosztizálja is a kapcsolatotok folytatását, minőségét, adott esetben a tartósságát.

Remélem, ha röviden is, de valamilyen szinten tudtam támpontot nyújtani Neked a kérdésed megválaszolásában.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: pokol (2011-02-07 07:46:25)

bs Gabi válasz 2011-02-08 20:52:12
Sziasztok
Nehez tanacsot adni masnak , mert barmennyire is hasonlo ket ember helyzete soha nem mindig ugyanaz.Mint irtad megbantad valahol , hogy elozo parkapcsolatotban nem beszeltel gondjaidrol , nyilvanvalo hogy nem szeretnel ugyanabba a hibaba esni.A partnered nem a pszihologusod es nem az orvosod ezt nem lenne ajanlatos figyelmen kivul hagyni , de egy megerto tars akiben bizol tobbet segithet nagyon sok esetben mint egy szakember ,persze a lenyeg az egyuttmokodes mindenki reszerol. Pokol eleg roviden fogalmaztal , igy nem ismerem a reszleteket , de szerintem nem az a lenyeg mikor mondod el hanem az hogy mennyire engedted lelkileg kozel magadhoz ezt a ferfit , ezen erdemes lenne talan elgondolkozni. Ha valamilyen szinten kialakult egy kolcsonos bizalom akkor batran beszelhetsz rola Sajnos azt soha nem tudhatod kibol milyen reakciokat valtunk ki de te a hallgatast mar kiprobaltad es ha jol ertettem sajat bevallasod szerint sem volt celravezeto.Tudom nagyon nehez beszelni gyotrelmeidrol(sajat tapasztalat), ha megteszed viszont csak teged erosit hiszen ez batorsagra vall.Gondolj arra hogy igy probatetelnek teszed ki az erzelmeiteket, hiszen egy tars nemcsak a hetvegekre szol hanem a nehez sokszor unalmas hetkoznapokra is. Ha nem kellenek szamara a hetkoznapok csak a kellemes hetvegek akkor hamar odabb all , de ha az erzelmek komolyak reszerol akkor a hetkoznapokban is ott van a kozeledben .(en megprobalnam).Oszinten kivanom , hogy sikeruljon.
Előzmény: pokol (2011-02-07 07:46:25)

pokol válasz 2011-02-07 07:46:25
Sziasztok!
Bipoláris depressziós- és családon belüli erőszak áldozata vagyok. Ez utóbbit a férjem nem tudta(már elváltunk), bár utólag úgy látom jobban megértett volna, ha tud róla.
Most megismerkedtem egy férfival, aki szimpatikus nekem, és a visszajelzéseiből azt gondolom, én is szimpatikus vagyok Neki. Már többször találkoztunk, sokat sétáltunk, beszélgettünk.
Azt szeretném megkérdezni, hogy mikor mondjam el Neki a betegségemet, és mikor az erőszakot.
Nagyon tanácstalan vagyok.
Kérem segítsen valaki.
Előre is köszönöm.
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Totanka válasz 2011-01-18 02:15:11
Sziasztok!
Új év új lehetőségek, gondoltam én. Másfél éve nem volt egy épkézláb kapcsolatom, és már majdnem elkönyveltem magamban, hogy ez van, nincs szerencsém, és úgyse lesz semmi, most viszont pár hete megismerkedtem egy lánnyal, akivel öröm találkozni. Napi szinten találkozni szoktunk (egy helyen sétáltatunk kutyát...), el szoktunk beszélgetni, mégsem jutok egyről a kettőre. Mégis mit mondjak neki? Vagy hogy hívjam el valahova? Lehet hogy velem van a baj, hogy már elkönyveltem, hogy hülye vagyok úgyis? Csak mert tudom, hogy nekem kéne az első lépést tennem, mégse tudok mit mondani.

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 Következő
Új Hozzászólás
Google PageRank