HÍREK * REGISZTRÁCIÓ * BELÉPÉS * CHAT * FÓRUM * CIKKEK * TESZTEK * SEGÍTSÉG * LINKEK

Tanácstalanság

Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás

1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő
Mirror válasz 2014-12-30 13:03:39
Kedves Borisz,

szeretném azt hinni, hogy ez a helyzet - illetve a helyzeted - ennél a cégnél az elmúlt időszakban valamilyen módon rendeződött. Most, hogy soraidat újraolvasom, úgy látom, erre nem igazán van reális esély.

Általánosságban igaz az a tapasztalat, hogy egy újonnan jött szakembert eléggé nehezen fogadnak be, a régebb óta ott dolgozók bizonyos előjogokat tartanak fenn maguknak, ami mögött pusztán csak az a tény áll, hogy ők régebb óta ott vannak.

Ilyen mértékben megosztott, klikkesedett szervezeti struktúrába nagyon nehéz beilleszkedni, annál is inkább, mert a sorok között olvasva számomra eléggé nyilvánvaló, hogy ellenérdekeltek abban, hogy egyenjogú és egyenrangú munkatársként kezeljenek. Ennek pedig az az oka, hogy úgy élik meg, hogy a saját pozíciójuk gyengülne ezáltal, és ez a momentum számomra sokat elárul mind a vezetésről, mind magáról a szervezeti struktúra egészéről. A vezetésről azért, mert vagy nem tud erről, amit eléggé nehezen tudok elképzelni, vagy hallgatólagosan partner ebben, esetleg rejtett módon maga is érdekelt ebben a megosztottságban.

Az őszinte és nyílt kommunikáció lenne az egyetlen értelmes megoldás arra, hogy kialakuljon valamilyen kölcsönös előnyökön alapuló munkakapcsolat, azonban annak semmi értelme sincs, hogy pl. nyíltan rákérdezz az ellenszenvük okára, mert erre biztosan nem az őszinte válaszokat adnák. Az őszinte válasz ezzel szemben az, hogy jelenléteddel, tudásoddal vagy akár az önálló, értékelhető teljesítményeddel veszélyezteted a szervezetben kivívott pozíciójukat. ha ezt fogadjuk el kiindulási pontnak, s jelen pillanatban mást nem látok, akkor néhány kérdést azért azt gondolom, hogy feltétlenül tisztáznod kell magadban:

1. Mi az alapvető és elsődleges célja annak, hogy ebben a szervezetben dolgozol?

2. Mit tehetsz és mit nem azért, hogy a helyzeteden javíts? Kivel lehet és érdemes szövetségre lépni és kivel lehet mikor és milyen módon konfrontálódni, ha ez okvetlenül szükséges?

3. Milyen módon és mértékben tudod összeegyeztetni személyes értékeidet azzal az érték- és normarendszerrel, amit számodra a szervezet közvetít? Mivel tudsz ezek közül azonosulni és mivel nem? (Sokkal nyilvánvalóan nem, ez pedig egy csomó feszültséget generál).

4. Mi történne akkor, ha határozott, nyílt módon konfrontálódnál azzal, akivel szemben tiszteletteljes vagy, de ezt ő nem viszonozza?

5. Ki az a személy a szervezetben (munkatárs, vezető, stb.), aki felé nyíltan kifejezhetnéd a munkával kapcsolatos igényeidet (visszacsatolás, feladatok kiosztása, munkabeosztás, stb.). Egyáltalán: van- e ilyen személy és milyen minőségben van jelen?

6. Szakmailag milyen perspektívát nyújt számodra ez a szervezet?

7. Ha a pozitívumokat és a negatívumokat összességében mérlegre tennéd, merre billenne a mérleg nyelve?

8. Várhatóan merre fog elmozdulni a helyzeted a szervezeten belül az elkövetkezőkben?


Súlypontjában ezek a kérdések azok, amelyek segítenek megválaszolni a "menjek vagy maradjak", illetve a "merre tovább" dilemmáját.


Örülök, hogy írtál.


Szeretettel: Mirror

Előzmény: Borisz (2014-11-26 21:34:21)

Borisz válasz 2014-11-26 21:34:21
Kedves Mirror!

Továbbra sem oldódik a helyzetem. Nem akarok pesszimista lenni, de ez így van. Azóta annyi történt, hogy mivel kértem a főnökömtől, hogy adjon már nekem is feladatot, kaptam egy projektet.
Azóta világossá vált számomra a helyzet, hogy itt 2 tábor van. A "szőke lányok" valamint a "fekete lányok", aki olyan mélységesen gyűlölik egymást, hogy köszönni sem köszönnek, és nem is beszélnek. A kezdetektől fogva a szőkék közé lettem beültetve, és az egyikük volt kijelölve, hogy mentoráljon. Na mármost a szőkék módszeresen kiközösítettek. Ez szakmailag abban nyilvánult meg, amikor próbáltam feladatot kérni, kérdezősködni, akkor mindig továbbpasszoltak valamilyen ürüggyel egymásnak, vagy jött a -nem érünk rá elmagyarázni- szöveg. Ezek a lányok jó tizessel idősebbek is tőlem, és kezdettől fogva feszültség van, a jelenlétem is utálják. Én próbáltam nyitni, mentem utánuk, menjünk kávézni, ebédelni együtt. Csak látom, hogy nekem nem a válasz, lemegyek egyedül, majd 5 perc múlva látom, hogy együtt indulnak.
Na mármost amikor a projektet megkaptam, az megint egy szemmel látható feszültséget generált. (Beintenek a főnöknek a háta mögött, kimennek pezsgőzni munkaidőben, látszik az arcukon a feldolgozatlan ideg, és megmagyarázhatatlan, alaptalan feszültség) Számomra mindez érthetetlen, felnőtt emberek ezt miért csinálják? Megalázó volt számomra is már a helyzet. Aztán a projektre ki lett jelölve az egyik szőke, hogy segítsen, kérdéseimre válaszoljon. Kérdezgettem... de eleve bedugta a fülest a fülébe, hogy nekem kelljen erővel szólongatni, majd vegye a fáradtságot mondani valamit, mégis hogyan kell elindulni. És elment szabira, így.. Másnap, hogy gőzöm se volt, hogyan kezdjek hozzá, és további kérdezősködés másoktól, újabb NEM után, odajött hozzám a fekete táborból az egyik lány, és kihúzott a szarból. Kezelésbe vett, töviről hegyire elmondta mit hogyan kell stb. Visszajött szőke-mentor a szabiról, és elkezdett velem affektálni. Én válaszoltam neki, hogy nem segített semmiben stb. Erre felemelte a hangját és kiabált rám, mindenki előtt. Majd mivel nem hagytam magam, azt mondta, többet ne szóljak hozzá. Szemben ül velem, de nem beszélünk. Jelzem a lányok közül ő már csak a szőkékkel beszél,az egész iroda utálja, mert mindenkivel összeakadt már.
Ma szépen megvolt a leadás, 1 hete dolgoztunk rajta, jó is lett szerintem stb. Most szerintem hetekig megint nem lesz feladatom.
Igazából a másik lányok nyitnak felém, mérsékelten, de velük sem vagyok egy korosztály. Csinálják a dolgukat, most megint az lesz, hogy nem tudom, mi a következő lépés.
Minden nap gyomorideggel járok be, és idiótának érzem magam, mert én már nem merek senkihez se szólni. Ennyi rosszindulatot és feszültséget én még nem láttam. De egyébként nevetek rajtuk, meg ha mosolygok jókedvemben, még a bosszantom is őket. De nagyon rossz itt ülni. És az, hogy ebben én nem látok előrehaladást, fejlődést, következő kihívást, és főleg, hogy ebbe a komplex munkában mikor leszek önálló, mert bonyolult ám, amit csinálni kell. Ha már az évek során felszedett rutin megvan, akkor lehet haladni, anélkül nem nagyon. :( És azt látom, hogy a főnökök sem határoznak meg semmit. És nekem ez nem felel meg. Törteni kell és nyomulni, de nagyon nehéz, ha folyamatosan falakba ütközik az ember, úgy hogy megalázzák a kicsinyes viselkedésükkel és megjegyzéseikkel, hogy még szólni se merjek. Nem látom, hogy ilyen közegben nekem is terem-e babér? Vagy csak itt elüldögélhetek én is a lanygyos vízben és utálatban. Meddig érdemes kitartani? Mennyi időt érdemes adni a helynek? Kezdeményezzek a szőke felé? De annyi rosszat hallottam róla. És velem se volt eddig jó. De fogok majd szerintem, de megalázkodni nem akarok.
Amúgy, ami másik ajánlatot kaptam, nem fogadtam el, mert rosszabb feltételeket kínáltak, és nem biztos alapokon álló cég volt..
Hogy viseljem el ezt a bolondokházát, hogy én ne legyek ilyen?

Köszönöm!
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Hirdetés

Mirror válasz 2014-11-12 10:12:56
Kedves Borisz,

az biztos, hogy kell bizonyos idő ahhoz, hogy valaki megtalálja a egy új munkahelyen a helyét. Azt azonban változatlanul furcsának tartom, hogy valójában nem mondták még meg mindig Neked, hogy mi is lesz a feladatod. Szerintem jó ötlet volt, hogy kezdeményezted a beszélgetést a munkahelyi vezetőddel, remélhetően az igyekezetet és a szorgalmat látta benne és mindezt ennek jeleként fogta fel. Valamilyen szinten tehát ez a része is ki fog alakulni a munkádnak - nyilván azért vettek fel, mert szükségük van rád.

A másik dolog, az állásinterjú: az önéletrajzban nyugodtan fel lehet azt is tüntetni, ha jelenleg munkaviszonyban vagy, ugyanis ez nem feltétele annak, hogy egy egy másik cég alkalmazzon, ha úgy látják. Viszont ez a megoldás sem túl szerencsés, mert a referencia - ellenőrzésnél ez esetleg valóban úgy csapódik le, mintha Te okvetlenül el akarnál onnan jönni (mármint az előző munkahelyedről).

Ez lett volna a korrekt megoldás, de mindez már megtörtént, reméljük, nem lesznek hátrányos következményei. Amennyiben mégis szóba kerül, azt célszerű hangsúlyozni, hogy több cégnél is próbálkoztál (a valóságot ez sem fedi, legalábbis ebben a formában), de ez még valahogy mindig "bocsánatos bűn", hiszen jelen munkahelyeden nem régóta dolgozol.

Azonban, ha ezzel együtt az új cég komoly és megbízható állásajánlattal áll elő, azt érdemes megfontolni. A lényeg az, hogy valamilyen formában legyen egy stabil állásod.

Az sem ismeretlen, hogy bizonyos munkahelyi közösségek nem szívesen fogadják be az új kollégákat, nem mondják ki nyíltan, de ilyen gondolatok is lehetnek emögött: "most jött ide, mit akar; én már x éve itt dolgozom, nekem több előjogom van, (?); ha túl nagy lesz az ego-ja, kitúr az állásomból, stb.".

Szeretném azt állítani, hogy nincs ilyen, de a valóságban nagyon is igaz és lehet ilyen. Az is tény, hogy függetlenül attól, hogy ki hol áll a szervezeti hierarchiában, senki sem szeret "másodrangú munkatársként" dolgozni, vagyis valahol teljesen jogos az az igény, hogy bizonyíthass és ezáltal elfogadjanak. Ebben kérd a vezetőd és a munkatársaid támogatását.

Reméljük, az autód előkerült azóta. Ha pedig nem lesz meg, sajnos erre is van bizonyos esély, és ha nem volt biztosítva, akkor nézz szét akár a neten, akár más hirdetések között, hogy milyenre szeretnél gyűjteni, s ha megmarad vagy lesz egy stabil állásod, idővel lesz egy másik - máshogyan szerethető - autód. A legfontosabb cél szerintem most az, hogy legyen egy megbízható, stabil állásod és munkahelyed.

Tehát két dologra van szükség: a küzdeni tudásra és a türelemre egyidejűleg. Ez most egy olyan helyzet, amit értelmezhetsz úgy, hogy azt tanulod most, hogy erősítheted meg magadban ezt a két készséget egyszerre.

Mindamellett azt gondolom, hogy idővel (s nem tudom, hogy mennyi ez az idő pontosan), ki fog derülni, hogy megtalálod-e a számításaidat a jelenlegi munkahelyeden vagy pedig tényleg érdemes tovább keresni.

Köszönjük, hogy írtál.

Szeretettel:


Mirror


Előzmény: Borisz (2014-11-05 22:06:43)

Borisz válasz 2014-11-05 22:06:43
Kedves Mirror!

Teljesen összezavarodtam. Túléltem a mút hetet, amikor szabin volt a főnököm, és most a héten hétfőn odamentem hozzá. 6 hete vagyok itt, és első nap óta nem beszéltünk. Teljesen laza egyébként, annyit mondott, hogy nyugi, lesz feladat bőven, köszöni, hogy emlékeztettem rá, és tök jó, hogy odamentem mondani. Kérdezte, hogy érzem magam, (ezek szerint unatkozom stb... viccesen) De egyáltalán semmi nem lett. Továbbra is az a felállás, hogy itt a lányok között kell csapást vágni valahogyan, hogy kialakuljon, mit lehet rámbízni. Mostmár kezd elmúlni az újdonság varázsa és nem szívatnak. De ezen felül semmi több. Minden nap másikukat nyaggattom, hogy miben tudnék segíteni.
Az a baj, hogy egy ideig kitartó vagyok, aztán ma szerda volt, kicsit elhagytam magam belül. Totál senkinek érzem magam, 6 nő+1 srác mellett - akik mind csinálják a dolgukat - utolsónak. Mintha levegő lennék, vagy amit mondanak, hogy segítsek, azt is ilyen jelentéktelennek érzem. Pl. fordítsak le 2-3 mondatot, keressek ki ezt vagy azt... Szóval nem tudom megítélni, mit tehetnék még többet. De mindenki azt mondja, hogy türelmetlen vagyok, tartsak ki, itt kell bizonyítani. De én érzem, hogy már nem itt tartanék, de senki nem vevő rám, mert egy toldalék vagyok hátukon. Sok leadás van, határidők, csinálja mindenki a dolgát. Mondom nekik, hogy segítek szívesen, de csak módjával jutok hozzá bármihez is. És nehéz.
Közben csináltam egy butaságot. Vagyis 1-2 hete, mikor rosszabbul éreztem magam, mint most, elkezdtem jelentkezni más helyekre is elkeseredésemben. Erre behívtak interjúra. Adtak egy késő délutáni időpontot. És mivel megvárt 3 főnök és a HR-s is, valamint azzal indítottak, hogy szimpatikus vagyok nekik és kb, mikor tudnék kezdeni... Mivel az előző munkahelyem tűntettem még fel, ami tök jó referencia. És a mostanit letagadtam. Ez nagyon gáz, mert belekerültem egy hazugságspirálba, ami ha ne adj isten felhívnak, akkor úgyis kiderül. :( Borzasztó bűntudatom van. Nem lett volna ezt csinálnom. De akkor és ott úgy láttam helyesnek, brahiból mentem ez az interjúra, általában vissza sem szoktak hívni. Nem gondoltam, hogy majd pont most komolyan elgondolkodnak rajtam.
Mostmár úgy vagyok vele, hogy ha felhívnának is nemet mondok, mert nem akarok a mostani helyemről mindenáron elmenni. Illetve mennyire gáz, eleve így indítani, rossz fényt vet rám az egész, hogy nem vagyok megbízható.
Én nem akartam hazudni...
De 1-2 hete még rosszabbnak láttam a helyzetet. Most se jó, de legalább nem szivatnak. Én már azt se tudom, mi a fontos az életben. El vagyok ma kseredve. Meg magányosnak érzem magam. Hiányzik a régi biztos, hiányzik az autóm. Kicserélődött minden körülöttem, és semmi biztos pont nincsen. Most így látom...

Jó éjt!
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2014-10-28 16:57:07
Kedves Borisz,

nagyon köszönjük a soraidat. Azt gondolom, eléggé reálisan látod a jelenlegi helyzetedet a munkahelyen, t.i. azt, hogy nem igazán akarnak befogadni, társként kezelni, s én is azt érzem, hogy valójában a riválist látják benned, s nem a lehetséges új kollégát, akikkel együtt lehetne működni, vagy közösen fejlődni.

Sok szervezet így működik ma (ez nem vigasz, inkább csak tapasztalat). A valós ok a kivívott munkahelyi státusz féltése, az állásvesztéstől való félelem (amelynek hatalmát ma nem szabad alábecsülni).

Valóban sok esetben félnek egy új, képzett, ambiciózus kollégától, valószínűleg attól, hogy "kitúrja őket a helyükből". Sok esetben egyébként valóban ez történik - s most nem a Te esetedre értettem -, de valamilyen szinten ez a félelem nem teljesen alaptalan.

A megoldás ugyanakkor kézenfekvő lenne, együttműködni és nem feleslegesen rivalizálni, ez egyaránt jót tenne mind a munkának, mind a közösségnek. Ennek akadálya azonban a félelem, s ebből a szempontból ítélik meg minden szakmai érvényesülési törekvésedet (függetlenül attól, hogy mik a szándékaid vagy a céljaid).

Logikusan gondold cégig, kinek milyen szinten "veszélyezteted" a szervezeten belüli érdekeit, s gyorsan rá fogsz jönni, kik azok, akik abban érdekeltek, hogy a munkádban ne érj el sikereket. Lesznek néhányan.

Mit tehetsz? Keress a szervezetnél szövetségeseket, olyanokat, akikre számíthatsz. Beszélj a feletteseddel és kérj tőle olyan konkrét feladatokat, amikkel igényesebb munkát végezhetsz - s soha ne panaszkodj egy kollégára sem, függetlenül attól, hogyan viselkedett Veled.

Azokkal a munkatársakkal, akikkel nem jössz ki, vagy akikről úgy gondolod, hogy direkt vagy indirekt módon akadályozzák a munkádat, ülj le velük beszélgetni - szigorúan négyszemközt és tárgyilagosan. Valószínűleg nem lesznek túl őszinték, de ajánlj fel a részükre egy olyan kapcsolatot, amelyben a segítségedet és a közös munka lehetőségét ajánlod fel nekik.

Lehetséges, hogy lesz közöttük olyan, aki élni fog vele.

Az az állapot, hogy a ilyen durván és szélsőségesen kiközösítenek, nyilvánvalóan nem tartható. Ragadj meg minden lehetőséget, hogy ezt a problémát, ha lehetséges, itt oldd meg, ezen a munkahelyen, ellenkező esetben könnyen felmerülhet annak a lehetősége, hogy ugyanezekkel a problémákkal egy másik munkahelyen találkozol ismét - ezért ha csak lehetséges, én egyelőre elkerülném a munkahelyváltást.

Örülök, hogy írtál.

Várjuk a fejleményeket.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Borisz (2014-10-25 15:39:43)

Borisz válasz 2014-10-25 15:39:43
Sziasztok Látogatók és kedves Mirror!

Újabb fejezethez érkezett az életem. 3/4-év távlatából ismét fordult a kocka körülöttem. A legutóbb januárban még arról meséltem, mekkora "szerelmi probléma" lépett fel a munkahelyemen egy új kolléganő érkezésével. A mostani helyzethez képest, az még semmi volt. :)
Szóval január óta fontolgattam a munkahelyváltás, amikor is volt a cégünknél egy leépítés, és a szóban forgó fiút is elküldték. Én maradtam, de már nagyon nem éreztem ott jól magam, nagyon messze volt a munkahely autóval ingázni. Nyáron elkezdtem interjúra járogatni. De még nem komoly szándékkal. A végén már nagyon nem szerettem kijárni, és állítólag a megítélésem is megromlott. Aztán az élet lépett helyettem, ellopták az autóm egy éjszaka. Ennek már 3 hónapja, és ezt a traumát azóta sem sikerült teljesen feldolgozni. Nem tudtam kijárni dolgozni, kollégákra voltam utalva, akik reggel bevittek, volt hogy buszoztam. Nem volt cascom, és másik annyi pénzem, hogy autót tudjak venni. Cégnél megmondták bent, hogy vegyek. Már akkor is elegem volt, hogy se félre tenni nem tudok, mindenem elmegyek magam és a volt autó fenntartására. Akkoriban volt, hogy főnököm és munkatársaim elmentek szabira, egyedül kellett tartanom a frontot, de a céges flottából 1 hétre sem adtak kölcsön autót, pedig kértem. Na itt betelt a pohár... Jelentkezgettem más helyekre, mígnem átvettek a jelenlegire 1 hónapja. Ezeket előzményként írtam le, mert menekültem már onnan.
Elvállaltam egy olyan munkát, ami közelebb van ugyan, de pénzben egy kicsit gyengébb. Kétségbe voltam esve, hogy sehonnan nem kapok ajánlatot, mert nem bírtam az akkori helyzetem.
Na és 1 hónapja bekültem ide, szintén építőipari céghez, hét nő és egy férfi közé. Nagyon rosszul érzem itt magam. Egyfolytában panaszkodnak és rinyálnak ezek a lányok. Az előző cég miatt elég erős tapasztalatom van egy bizonyos termékben, és nyelveket is beszélek, ez a hobbim. És a kolléganők úgy hiszem első pillanattól fogva a riválist látják bennem. A főnök csávó 1-2 csaj gonjaira bízott, hogy vonjanak be egy projektbe és tanítsanak be. Ezek meg sz...rnak a fejemre. Olyan feszkó van az oridában, és állandó utálatoskodás, hogy rossz ott lenni. Adtak valami minimál feladatot, amivel már rég kész vagyok, de a lényegi részből, amihez értek, kihagytak. Az a kolléganő tolta be magát, aki mindezidáig is vitte ezt az ágazatot. Mikor a feladatleosztás volt, és mondtam, hogy akarok még feladatot, annyit kaptam, hogy szerintük már van elég dolgom. Gondoltam az első hetekben figyelek, barátkozom, és fokozatosan belevonódom a dolgokba. Igen ám, csak ezek meg nem hívnak le pl. ebédelni, nem vonnak be a kávézásba, ha odamegyek otthagynak, ha én hívom őket, falat kapok és nemeket. Ők ott dolgoznak 5-10 éve, és most elég sok ember megy el a cégtől. Volt egyik pénteken egy lány búcsúbulija. Totál véletlen én is arra a szórakozóhelyre mentem a barátnőimmel. Összefutottam a cégtől majd 20 emberrel, és ott is elfordultak, konkrétan a szomszéd asztalnál kolléganő, akinek a feladatihoz értek a tapasztalatom révén.
Félek ki fognak innen golyózni. A főnök jövő héten szabin van, nincs kivel beszéljek, sosincs ott. Egész héten meg mit fogok csinálni? Netezni? Ha kérdezem őket, miben tudok segíteni: A válasz: Egyszerűbb megcsinálni, mint elmagyarázni.
Szóval most nagyon félek, mert nincs egy ember se abban a közegben, akihez bizalommal fordulhatnék.
Ráadásul azt látom, hogy mindenki nagyon féltheti a helyét itt, mivel akkor is túlóráznak, ha semmi dolguk, mert nem olyan hatékonyak nap közben. Ugyanakkor meg egyik nap láttam, hogy megy nekik kézbe a boríték...
Annyira elkeseredtem mostanra a visszutasítások láttán, hogy arra gondoltam beadom még más helyekre is. Csak így meg nem fogok tudni elmenni interjúra. Mit gondoltok, mi a jó megoldás, hogy be tudjak ide illeszkedni? És legyen elég tartásom és erőm? Talpraesettebnek lenni. Mert látszik rajtam benn, hogy sok az új arc, és félénk vagyok és bizonytalan. Nem tudom kinek, mit lehet mondani és hogyan. Ilyen kényeskedés, meg rosszindulatúskodás megy. A kapcsolatokat már látom, hogy melyik főnöknek, ki nyal...
De én meg azt nem értem, hogy várják el, hogy magabiztosan végezzem, amit kell, ha a könyvtárakhoz nem adtak eddig hozzáférést, meg mivel a rendszerüket nem ismerem, csapatban kell dolgozni, senki nem mutatja meg mit és hogyan. Hogy legyek úgy a csapat tagja, ha ők nem akarják? Aztán mire ezeket megkértem, és kérdeztem mit csinálok ezen a projekten, kiderült, hogy a főnök úgy gondolta, hogy azt amihez értek, de a lányok már kitúrtak belőle. Vagyis a főnök felvett valamiért, de ezeknek nem szólt, azt már hallottam. Akkor most azért vett csak fel, hogy ezeket a csajokat szivassa velem? De hogyan nyomuljak jobban, hogy nekem is legyen helyem itt?
Segítsetek, mit csináljak? Hagyjam itt vagy hogyan küzdjek meg ezekkel? Én itthagynám ezt a helyet, csak így meg interjúzni nem fogok tudni elmenni próbaidő alatt. Ráadásul, nincs itt a jövő héten, pedig beszélni kéne vele. Mert annyiban biztos vagyok, hogy ez a többiektől informálódik felőlem. Minden szempontból kiszolgáltatott helyzet. De napi 8 órában nagyon rossz unatkozni. :(

Köszönöm!
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2014-01-23 22:41:38
Kedves Borisz,

szerintem a feltett alapkérdésedet már megválaszoltad. Úgy gondolom, eléggé reálisan látod a dolgokat, néhány gondolatot mindehhez, ha lehet azonban még hozzáfűznék.

Nincs tökéletes ember, nincs tökéletes párkapcsolat, ha valaki ezt keresi, garantáltan magára marad. A tökéletes párkapcsolat illúzió, de ezzel azt gondolom, nem sok újat mondtam.

Amit javasolnék a Vagy tökéletes vagy semmilyen" gondolkodásmód helyett az az "elég jó" kategória. Élhetőbb, járhatóbb, s nem teszel sem önmagadra, sem a (leendő) párodra olyan terheket, ami alapján akár Te, akár Ő úgy érezné, hogy a tökéletesség kényszerének meg kellene felelni - ami egy nagyon komoly tényező, ami kiöli a párkapcsolatból az örömöt.

A lány ... nem tehet semmiről, rosszkor volt rossz helyen?
Pontosan ugyanannyi joga volt ott lenni, mint Neked, ez a döntés, ami született, a fiú döntése volt. Sem vádolni, sem számon kérni, sem felmenteni nem szükséges, ehhez ugyanis az kellene, hogy Te és a fiú párkapcsolatban legyetek - erről pedig nincs szó jelen pillanatban. Azt azért el tudom képzelni, mennyire nem egyszerű ezt a helyzetet a mindennapokban megélni.

Maradva az "elég jó" modellnél, a párkapcsolatot hosszú távon az "adok - kapok" egyensúlya tartja stabilan, s csak annyi elvárást támaszthatunk a másik felé, amennyit mi is adni tudunk. Ilyen alapon nézve a dolgokat nem árt azt bekalkulálni, hogy Neked is vannak erényeid és hibáid, amit a másik éppúgy bekalkulálhat, ha párkapcsolatban gondolkodik Veled. Az egy már másik kérdés, hogy nem feltétlenül azt fogja erénynek vagy hibának tartani Benned, amit Te esetleg önmagadban annak tartasz. Ha a másikkal szemben követelményeket támasztasz, akkor fair play a dolog, ha elfogadod azt a tényt, hogy a másik fél is támaszthat ilyen alapon elvárásokat irányodban. (Egyébként ezek az elvárások valamilyen nyílt vagy rejtett formában mindig jelen vannak, akár akarjuk, akár nem).
Abban mindenesetre sok igazság van, hogy leginkább azok a hibák bosszantóak a másikban, amiket mi magunk is hordozunk.

Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

A fiú meghozta a maga döntését, és ezen nem akar változtatni. Ehhez joga van. A legjobb döntésnek azt tartanám, ha nyitott szemmel járnál a világban, és talán a környezetedben meglátnád azokat az embereket, akik feléd próbálnak közeledni - biztosan vannak ilyenek, és amennyiben van ezekben a potenciális kapcsolatokban lehetőség, úgy élni azokkal.

A másik viszonyítási pont, az "ő jobb/rosszabb, mint én" legalább annyira veszélyes, mint amennyire értelmetlen. Az, hogy az embereknek a valós értékét ki vagy mi határozza meg, már a kérdésfeltevésnél komoly logikai bukfencet okoz. Nem hiszem, hogy az embereket ilyen alapon szabad értékelni, és nem is érdemes, ha az ember nem akar magának önértékelési zavarokat gyártani. Ilyen alapon mindig lesz szebb, jobb, stb., rosszabb esetben ilyen alapon nézünk le olyan embereket, akiket valójában nem is ismerünk. Szóval én óvatos lennék bármilyen ilyen irányú összehasonlítással.

Amit viszont érdemes lenne megtenni, az azoknak a tipikus buktatóknak az összegyűjtése, ahol a kapcsolataid elakadtak (pl. az irreális elvárásrendszer vagy ez a "tökéletes vagy semmilyen" attitűd. Úgy érzem, ez azért hasznos lehet.

Örülök, hogy írtál.

Szeretettel:

Mirror



Előzmény: Borisz (2014-01-22 01:19:46)

Borisz válasz 2014-01-22 01:19:46
Egyébként beszéltem a fiúval. Nem a legmegfelelőbb helyet választotta erre, a konyhát, ahová mindenki bemászkál, és 5 perc alatt terítettem. Ez is béna volt, és nagyon gáz. A reakció: Hogy ennyi idő után mi a fenét akarok? Plusz kinevetett. Ezzel az utólagos vagdalkozással már csak nevetségessé tehetem magam. Ám jobban tudta, hogy a lánynak "van barátja", mint bárki más. És a fejemhez vágta, hogy mostmár elkezdhetem utálni meg felsorolni az összes hibáját. Továbbá kaptam tőle egy emailt, hogy bebeszélem a dolgokat, és hogy ne zaklassam többé.
Ezután valamelyest megkönnyebbültem, hisz nevetnek 3 napig, majd elmúlik. Ami egyértelműsítette a dolgot, hogy a lány visszavett szó nélkül irányomban való barátkozásból. Nem néz a szemembe, ül mint a kuka és kiült neki is az arcára a rossz érzés. Továbbra is próbál kedves lenni, meg együtt járunk le ebédelni, én nem hívnám, nem is szoktam, erre még próbálkozik, de ebédkor is hallgat, mert kerüli a tekintetem.
De minek is számít ez? Csak próbálom kicsit körülírni a feszültséget, ami most úgy benn van. Tulajdonképpen én se tudok mit kezdeni, és ők sem.
Rátesz még erre az alaphangulatra a munkahelyi helytállás, hogy napi szinten meg kell védjem magam, és ki kell álljak az igazamért. Mindig görcsben van a gyomrom, hogy "juj és most mennyire odaszóltam valakinek" - holott ami másnak alap érzés, a természetes, az nálam túlzás, mivel minuszból próbálom a nagyobb embereknek válaszolni. És piti játszmákat "nyerni", hogy ne dobáljanak ide-oda, a recepciós ne engem küldjön le kávéért. Ma szóvá tettem valamit, és attól féltem, hogy mi lesz, kirógnak. És nem lett semmi! Meglepődtek, hogy kiálltam magamért, és tudomásul vették! Még pozitívan is sült el, mert más szemmel néznek rám.
És ilyenek vannak nap, mint nap....
Mellette estéként iszom, eljárok erre-arra, kondi, tánc, ismerősök, hogy feltöltődjek, mert máshogy nem megy a kikapcs.

Nagyjából ez a szitu. Fel fogom én ezt dolgozni, úgy érzem mostmár. De ezt az érzést nem kívánom senkinek, 8/24 vicsorított fogakkal ülni, és jópofát vágni azokhoz, akiket látni se akarnék. És itt nem a többi munkatással van a gond, mert ezekkel a harcokkal megedzenek rendesen, és már-már élvezem, ha elérek valamit. Hanem erről a másik két szerencsétlenről, akik borzolják az idegeim. Nem tudom, hogy viselkedjek. Mindenesetre HÁZINYÚLRA NEM LÖVÜNK! Ezért....

Jó éjszakát!

Borisz
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Borisz válasz 2014-01-22 00:53:10
Kedves Mirror!

Köszönöm válaszod. Teljesen kimerítettem magam az elmúlt napokban. A semmiből elkezdtem parázni, amin már rég nem kéne. Nem tudom, mi lelt. Szemét voltam ezzel a fiúval, én küldtem el. Érvek amik mellette szóltak: Nagyon-nagyon kedves volt velem, ennyi érzelmet és törődést még mástól nem kaptam. Ragaszkodó, figyelmes, és van az az érzés, mikor látni valakin, hogy szerelmes és mosolyog, boldog, amkor velem lehet, le sem lehetett vakarni. Teljesen levett ezzel a lábamról, ilyen gyermeki őszinteséget...én nem is láttam még.
Érvek, amik ellene szóltak: Nagy gyerek, 30 évesen szüleivel él. Burokban van még mindig. Azt mondják zsák a foltját... Én azt láttam hasonlítunk abban, hogy az ő anyuja is diktál, túlaggódik, kényeztet, hisztériázik. Mindemellett mindent, de végletekig menően mindent megtesz azért, hogy a gyerekének mindene meglegyen. Ugyanebben nőttem fel, ugyanebből törnék ki. Ezt a hisztis, elkényeztetett, dacból és indulatokból cselekvő jellemet látom benne (is!). Esze ágában sincs otthonról eljönni és saját lábára állni, mert így a legkényelmesebb. És ezt utáltam benne. Nem jár el bulizni, mert nem engedik el, értem ezt úgy, hogy a szülei ítélik rossznak ezeket a dolgokat, így nem is érdekli, valójában így esélye is kevés, hogy új emberekkel találkozzon. Ő pedig, mint jó gyerek meg akar felelni. Ezt látom benne, mert félig-meddig én is ezeket jártam meg.
Mi lett? Összetörtem, kicsináltam a jó részét. Úgy döntöttem, nem akarok olyannal lenni, aki lefelé húz, vagy olyanná tehet, amilyenné nem akarok válni.
És megmondjam a csavart? A saját defektem még: hogy nem tudok elfogadni embereket. Több ismerősöm is mondta már, hogy a tökéleteset keresem. Lenne és lett volna alkalmam mással összejönni, de mindenkiben megtalálom a rosszat és azt elkezdem utálni. Ki sem alakulhat így kapcsolat, mert nincs az aki meg tudna felelni maradéktalanul. És mondták már azt is, hogy a csiszolatlan gyémántot kell keresni, akivel egymásból a maximumot tudjuk kihozni, mert ha szeretem, akkor a hibáival együtt is szeretni fogom. Ez mikor jön el? Mi van ha, most volt ez a lehetőség és elszúrtam?
EZ FÁJ! Amikor a saját hibámmal és döntésemmel szembe kell nézni, és annyi marad, hogy maxmimum tanulhatok belőle. De ez már sokadjára ismétlődik...szóval valamit nagyon rosszul csinálok.
Az új lányt ismerem korábbról, kedves, aranyos, szelíd, rendben van magával, van önbizalma nem tudnék rá rosszat mondani. De épp rosszkor van rossz helyen, ártatlan, amiről nem tehet. Hogyan viselkedjek? Hogyan kezeljem az indulataim? Amiről eddig fogalma sem volt, hova került, de mostmár tudja. És... Van valami köztük és színlelnek, ezt akármennyire játszák, és mondják, mert mondták, látom, tudom. És nem kapcsolatot akarnák már ettől a fiútól. Az már elpuskázott dolog. Hanem féltékeny vagyok arra, hogy az a lány jobb ember, mint én, és meg tudja adni neki, amit én nem, tudja kompenzálni, segíteni, helyretenni, értékelni és úgymond megmarad neki még a jó rész is. :) Ez őrültség?

Hirdetés

Mirror válasz 2014-01-21 11:25:05
Kedves Borisz,

köszönjük, hogy ismét írtál.

A probléma többrétű, igyekszem a válaszomban is kitérni mindezek vonzataira.

Az első lépések (saját, új munka, első lépések megtétele az önálló élet felé) valójában jól indultak. De - mint mindennek - ennek is megvan a "lélektani ára".
A honvágyad, a/egy társ utáni vágyad teljesen érthető. A munkahelyi kapcsolatokról a véleményem szintúgy egyezik.

A féltékenység, amit leírtál, részben érthető, még akkor is, ha az nem éppen racionális. Egyrészt, nem ígértetek egymásnak ezen a téren semmit, vagyis nem igazán van mit számon kérni a másikon. Lehet, hogy ez egy ártalmatlan munkahelyi flört, lehet, hogy több annál. Az érzelmi síkot teljesen megértem a féltékenységedet, de nincs igazán mit (és nem is lehet) a fiútól számon kérni. Mégis, amíg valamilyen szinten - nyilvánvalóan vagy hallgatólagosan - ki nem mondjátok egymásnak, hogy ti "egy pár vagytok", addig a párkapcsolat alapjai sincs lerakva, amire meg aztán építkezni lehetne, addig elvárások sem lehetnek.

Az alapérzés, ami beugrott elsőre a soraid elolvasása után, az leginkább a kirekesztettség. Annál is inkább, mert látva más emberek boldogságát, ez az érzés könnyen előjön és biztosan nem könnyű ezzel az érzéssel megküzdeni.
A "színjátéknak" valóban nincs semmi értelme, de ahogyan olvasom, a jelek alapján a fiú nem tervez Veled párkapcsolatot, legalábbis a valóban jelek nem erre mutatnak.

A konvencionális értékrend megkívánná, hogy ne a lány tegye meg a szükséges lépéseket ahhoz, hogy a kettőtök közötti helyzetet őszintén tisztázza, de nem konvencionális világban élünk, így ezt Te is kezdeményezheted. Vagyis egy őszinte beszélgetés sokat segítene tisztázni azt, hogy mi van és mi nincs közöttetek - esetleg mi lehetne és milyen feltételekkel. Itt is igaz az, hogy "kettőn áll a vásár" és bármelyik fél mondhat igent vagy nemet egy kapcsolatra.

A munkahelyi kapcsolatokkal a legfőbb gond a szerepek összemosódása. Láttam példát, amikor egy párkapcsolat ennek ellenére is tudott működni, de a gyakorlatban ezt a többlet-terhet nehezen viselik a felek, ami szerintem érthető is.

Én első körben barátokat - a szó valós és nem lejáratott értelmében - keresnék, akik abban segítenének, hogy ebben a közegben is megtaláld azt a komfortzónát, amiben vannak vagy lesznek olyan emberek, akikhez fordulhatsz. A szülőkkel való kapcsolattartás ugyan nem pótolja azt, amikor közöttük, velük egy élettérben éltél, de bizonyos kor után ez így már nem is igen várható el.

Mindemellett nem szabad negálni azokat az eredményeket, amiket elértél - sok munka és erőfeszítés áll mögöttük. Ez egy fontos életfeladat, amit sikeresen teljesítettél.

Ugyanakkor egy őszinte beszélgetés sokat segítene, sok kétségtől és gyötrődéstől szabadítana meg, mert a bizonytalanságot azért hosszú távon nehezen viseli el mindenki. Az esetleges "nem", még ha az fájdalmas is, már olyan valami, amivel tudsz továbblépni, míg, ha van valamilyen esélye, hogy köztetek kapcsolat legyen - azt nem tudnám a szó szoros értelemben párkapcsolatként definiálni, ami köztetek volt, mert szerintem az nem volt az, akkor adhattok azért egy újabb esélyt egymásnak - ha ebben mindkét fél partner. A párkapcsolat alapja minden esetben a két fél közötti kimondott vagy kimondatlan egyezség. Ha már a konvencióknál tartunk, borulnak azok az elvárások is, hogy csak a férfi kezdeményezhet - én nem mondom, hogy ez jó, szerintem nem az, de ilyen világot élünk, lehetséges, hogy Neked kell lépéseket tenni azért, hogy ez a jelenleg meghatározatlan viszony valamilyen formában rendeződjön.

Összegezve, a gyötrődésnek - nem találok jobb szót rá -, csak akkor lehet véget vetni, hogyha ezt a helyzetet tisztázzátok egymással - jól tudom, ez nem lesz egy könnyű beszélgetés.

Örülök, hogy írtál. Röviden most ennyit tudnék reagálni.

Várjuk a válaszodat.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Borisz (2014-01-19 08:57:22)

Borisz válasz 2014-01-19 08:57:22
Azt még megkérdezhetem, hogy ha elmegyek egy pszichológus/pszichiáterhez az segít? Nem érzem magam súlyos esetnek, de ezek a hullámvölgyek, meg az egyik barátom javasolta. Régóta tart ez az őrlődés tépelődés, de általában véve is paragép vagyok, aki mindent túlaggódik és a legtöbb dologtól félek.
Mostanában pedzegetem a kondit, úgy sejtem segít kiadni a belső feszültséget, meg néha bekapok egy-egy Mg tablettát. Vagy mit javasolnátok, mi az ami még javíthat a közérzetemen? Igazából tudom, hogy itt az alapfelfogásommal van a gáz. De sok pénzem sincs megfizetni, illetve azt sem tudom kihez vagy hogyan?

Köszönöm, Borisz
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Borisz válasz 2014-01-18 06:55:23
Alig aludtam valamit.
Beszélnem kéne vele, azt mondták 1-2-en, mert legalább kiadnám. Ez az egész saját boldogtalanságomból gyökerezik. Mivel azóta sem sikerült mást találni, aki feledtetné. Így meg önkéntelenül is látom, és ha jobban vagyok, akkor nem foglalkozom vele, és pörgetem a magánéletem, ha meg épp az lapos, mert nincs még ismerkedési alanyom sem, akkor meg visszaesek.
Ha beszélnék vele, elküldene meg visszauztasítana, így, hogy nem válaszol telefonra sem, sőt még az igazgatóhoz is be fog menni. Még az állásomba is kerülhet ez a hülyeség. Zaklatni azért nem zaklatnom persze... Csak, fáj. Gondolkodtam már ezen, hogy anno esélyt adni, megpróbálni, több értelme lett volna-e? De akkor is a többiek reakciójától meg munkavesztéstől féltem.
Őszintén kimondva: Akkor egy kicsit boldog voltam, de elszúrtam. Gyáva voltam. Megbántottam, szemét voltam vele.
Aztán jön az a lány, aki szemrebbenés nélkül nyomul rá, akinek állítólag van pasija. Én akkor sem ülnék fel más asztalára, ha nem lenne pasim. És aranyos, kedves, szép, ártatatlan, tisztában van magával. Most ez nem érthető, hogy nem akarok hozzá asszisztálni? Alapjáraton szimpatizálnék vele, és simán összebarátkoztam már vele. De így én nem akarok. Nem akarom a magánéletem a munkába folyatni, hogy tudjanak róla a munkatársak.
Mire ez a jópofizás? Hogy, ja amúgy van valami pasija! Eljátszák itt a színházat, a háttérben meg már rég együttvannak.
Veszélyes a munkahelyi kapcsolat! NEM SZABAD! Senkinek nem ajánlom. Ott senki nem az igazi arcát nyújtja, és aki ilyenbe belemegy, kamikáze őrült. Ebből nem lehet jól kijönni, mert látja az ember a másikat még hónapokig. Talán nem is az fáj, hogy miért nem velem? Hanem az, hogy neki miért sikerül mással? A másik lányt nem cikizik a sráccal? (Mert nálam az volt, hogy mindenki húzott. Olyan feszültség volt. A 3. munkatársuk is köztük) Így meg, hogy elhintve más van.
De miért nem tudom hagyni? Mit tegyek meg magamért, hogy ne őrlődjek?
Köszönöm, ha végigolvassátok!
Borisz

Borisz válasz 2014-01-18 01:44:45
Istenem! Korábban milyen okos voltam egy fél éve! :)
Érdekes volt elolvasni, hogy jobb pillanataimban én is tudom, mi a helyzet, aztán ha elhagyom magam, akkor rinyálni én is tudok.
Szépen visszaválaszoltam magamnak. :)
Elnézést kérek mindenkitől, nem akartam ám senkivel durva lenni, vagy más életébe beleszólni.

Borisz

Borisz válasz 2014-01-18 00:36:55
Kedves Mirror!

Korábban is írtam már néhányszor az oldalra, ha úgy érzem lelkileg megzuhanok. Lehet emlékszel, már írtam hogy a vidékről a szülői házból eljöttem a fővárosba 1,5 éve, azóta lett szakmai munkám egy cégnél, volt egy szakításom egy munkahelyi kapcsolatból:
http://www.psyche.hu/index.php?page=/nml/forum/showvalaszok.nml&valaszid=12534
Aztán korábban a barátság témakörben is kértem már tanácsot, amikor nyáron eltávoldotunk a barátnőmtől... Azóta sem beszélünk sajnos... :( Ez a kapcsolat rendezetlenül maradt, másfelé húztak az érdekeink. Sajnálom, meg kéne tenni az első lépést, mert az élet rövid. De még nem tudom, hogyan...
Tulajdonképpen egyre ügyesebben szervezem már az életem, van albérletem, járok dolgozni, immár 1,5 éve. Alapvetően elégedett is lennék, csak most meg borzasztó honvágy kezdett eluralkodni rajtam, a szüleim húznának haza, és bizony nagyon hiányoznak. Magányos vagyok, ki vagyok éhezve a szeretetre és nagyon szeretnék már társat találni. A biztonságot vágyom a bulik helyett. Ám valahogy még mindig nincs meg a helyem. Betegesen őrlődöm a kollegám-exbarátom miatt. Úgy ugratjuk egymást, mint a gyerekek, és borzasztó féltékeny vagyok. Egyrészt mert nyáron összejött az előttem levő exével, akivel 6 évig voltak együtt. Majd talán szétmentek. Most meg jött 2 hónapja hozzánk egy új kolléganő, akivel annyira hevesen flörtölnek a hátam mögött 1 méterre, hogy nem bírom nézni. Mi tévő legyek? Nem tudok nem tudmást venni róluk. A lány felül az asztalára, megsimogatja a hátát stb... Nekem meg fáj. Nem értem, miért nem bírok túlleni már egy éve? Ő volt szinte az első srác, akitől érzelmeket és törődést kaptam, azóta sem találok mást. Próbálkozom pedig, folyton randizom. Próbálom a munka utáni életem sporttal, tanulással, hobikkal kitölteni. De mivel benn 4-5en fiatalok együtt megyünk le ebédelni, közös kv stb, már az új lány is észrevette, hogy elutasító vagyok vele, húzódzkodom tőle... Azt gondoltam, hogy keressen magának mást, ne én már. A héten valahogy visszafogták magukat, és a lány elhintette, hogy van barátja, meg jött oda hozzám barátkozni. Amit furcsálltam, sőt lehajtotta a fejét, mikor mondja hogy a "Gergő" barátjával is milyen ritkán találkoznak. A srác pedig látom közösségi oldalon, hogy honnan postol...vagyis a közeléből. Átlátszó az egész. Szerintem ezek összejöttek, csak így próbáljak mindenki előtt titokban tartani. Na és a problémám itt kezdődik. Hogyan rendezzem ezt el magamban? Mert hogy beteges ez a találgatás az tény, meg hogy velük foglalkozom, most sem bírok aludni. De barátkozni sem akarok vagy tudok így velük. Vagyis rosszul érzem magam a melóhelyen. Gondoltam rá, hogy beszélek a fiúval: de mit mondjak neki? Ennyi idő után meg pláne? Flegma lesz, elküld stb. De miért kell mindenkivel kikezdenie? De a lány is hibás, mert teszi magát. És már a 3. csaj akire ráhajtott itt, plusz az exe.. Nem éri meg, de mi a fenét csináljak? Egyébként munkahely váltáson gondolkodom egyéb okok miatt is, de hónapokba telik, mire találok valamit. Tele vagyok benn feszültséggel, indulatokkal. Mert meglátom, és nem tehetek róla, ott van fejben. Már így is totál hülyét csináltam magamból és lejárattam magam.
Mi lehet a jó megoldás? Mi a fenét csináljak, hogy elviselhetőbb legyen?
Köszönöm, Borisz

piris válasz 2013-06-22 15:31:26
ez a nem alvásos dolog egyre jobban tetszik:-) Amit régebben a munkámba nehezemre esik az tök könnyen megy..pörgök egész éjjel.... Jól érzem magam... nem vagyok fáradt... nem vagyok zombi, sem élő halott..:-D

Itthon sem alszom egyfolytába, hanem tök pörgök... nem akarok az lenni aki voltam... ez sokkal jobban bejön:-)
Előzmény: Mirror (2013-06-21 22:50:06)

Mirror válasz 2013-06-21 22:50:06
Kedves Piris,

a kánikula még rátesz egy lapáttal az alvászavarokra, de itt azért jóval többről van szó.

Iksz bejegyzésével 100 %-ig egyet értek, vissza kellene menned orvoshoz, de minél hamarabb. És még valami, ami fontos lehet:
Az orbáncfű tea (pontosabban annak hatóanyaga) fényérzékenyít!
Hőségben, vakító napsütésben orbáncfű kivonatot vagy teát (pláne ilyen UV értékek mellett nyáron nem szabad sem szedni, sem inni). Az orbáncfű kivonat (és tea) szorongásoldó és enyhe (!) antidepresszáns, de a Te problémád alapjaiban nem ez. Enyhe téli depresszióban jó, de nem kánikulában és vakító napfényben.

Kérj olyan természetes altatót, amely komlót tartalmaz és kérdezd meg a gyógyszerészt, hogy okozhat - e fényérzékenységet (a komlótartalmú rendszerint nem okoz és nem vényköteles).

Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy semmiképpen nem olyan probléma, ami házilagosan kezelhető - tehát most csak ismétlem magam - keresd fel az orvosodat. Meg fogja a problémádat érteni.

Szeretettel: Mirror


Előzmény: piris (2013-06-21 13:18:37)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

iksz válasz 2013-06-21 13:42:50
az orvoshoz visszamenést tessék kipróbálni.

piris válasz 2013-06-21 13:18:37
Képtelen vagyok aludni.!!!!

Tegnapelőtt és tegnappal együtt fent voltam 32 órán keresztül!!!! Nem tudok aludni....egész héten éjjszakás vagyok.. tegnap is 10:30 körül elaludtam 14--kor keltem..mire nagy nehezen vissza aludtam, de oránként megébredtem... és ezt játszottam este 19-ig...éjjel megint elmentem dolgozni, ma reggel 7-re értem haza.... és semmi nem vagyok álmos...

Szerdán voltam a pszichomnál és azt tanácsolta hogy ha nem akarok visszamenni a dokimhoz, akkor legalább vegyek Orbáncfű teát vagy valamit amitől legalább az alvásom jó lesz....Ma ittam is kb.4 órával ezelött és még mindig semmi....Kurva jó....És még ma és holnap is kell mennem éjjszakára....

Nem tudom mit csináljak....valakinek valami ötlet???mit próbáljak ki????
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-06-10 15:58:29
Kedves Borisz, Totopad, s mindenki, akit érinthet …
kiindulva abból, hogy a fórumon bárki kifejtheti a véleményét, egyáltalán nem vettük rossz néven a bejegyzésed, sőt …

Azt gondolom, mindenki hozzászólása értékes, mert más – más szemszögből világít meg egy problémát s valahol a vélemények keresztmetszetében közelebb kerülünk az igazsághoz.

Hogy miért alkotunk modelleket meg tipológiákat? Legfőképpen azért, mert valamilyen módon el akarunk igazodni a munka világában, a párkapcsolatok világában, a családban és az élet valamennyi területén. Mivel a szabályok nem igazán egyértelműek, mindenki megalkotja a maga tipológiáját, ami alapján az embereket megpróbál az emberi kapcsolatok szövevényes rendszerében eligazodni. Ezek azonban legfeljebb csak a nagy általánosságok szintjén igazak, de ott sem mindig, s ahány ember, annyi megközelítésmód létezik. Amit Totopad a bejegyzésében leírt, az egyféle megközelítés, ami mellett még nagyon sokféle létezhet. Természetesen mindenféle kapcsolatnak van valamilyen rejtett nyeresége, mi másért is lenne szükség különben rá, és persze ára is, elsősorban lélektani ára, amit azért minden kapcsolatban fizetünk – így vagy úgy. Én személy szerint semmilyen döntést nem tudok elítélni, (s ehhez nincs is jogom), legfeljebb az az átgondolandó, hogy számolunk – e a döntés következményével és azzal, hogy az majd hová vezet. Nem igaz az a megállapítás, hogy mindenki egyenjogú és egyenlő esélyekkel indult el a párkapcsolatokban, mert erről szó sincs. Az viszont tény, hogy olyan értéket kell magunkban kimunkálni, ami nem csak számunkra, de a másik ember számára is érték. Optimális esetben emberi értékekről lenne szó, s nem feltétlenül egy kapcsolat anyagi vonzata kellene, hogy domináljon, de sokszor ez is meghatározó szempont. S hol a szerelem ilyenkor? Sehol. Arról szó sem volt.

Bizonyos értelemben minden párkereső ember egoista és haszonmaximalizáló: a lehető legtöbb pozitív hozamot (szeretetet, törődést, figyelmet, biztonságot) akarja kapni és önmagát a lehető legjobb árfolyamon akarja eladni magát a párkapcsolatok piacán.
Hogy gusztustalan, művi és számító mindez? Az hát, mi más lenne. De attól, hogy nekem ez nem tetszik, a világ még fog megváltozni.
Szóval elítélni nem tudom azt, aki a megélhetési kapcsolatot választja, nincs is jogom hozzá, de a magánvéleményem persze ettől függetlenül megvan, de azt szigorúan megtartom magamnak.

Az, hogy a párkapcsolatoknak van egy gazdasági vetülete, eddig sem volt újdonság, de – talán – nem volt ennyire domináns szempont a kapcsolatok kiválasztásában, mint most. Ez az elem felértékelődött, s ezzel számolnunk kell, ha tetszik, ha nem.

Az anyagi helyzet alapjaiban befolyásolhatja a kapcsolatot, ez különösen akkor válik szembetűnővé, ha letisztul a lila köd és reális és életszerű megoldásokat kell hozni a mindennapokban. A pénz a deficit-szükségletek mintájára működik, nem boldogít, olyan mint az áram. De próbálj meg valamit bekapcsolni a lakásban áram nélkül. A pénz hiánya igenis boldogtalanná tehet, mert lehetőségek sorozatától foszthat meg. A jövedelmi helyzetek kérdésére nem térnék ki, külön fejezetet igényelne.
S hogy hol van mindebből a szerelem? Sehol, mert erről szó sem volt.

Még egy gondolat a társadalmi elvárások kérdéséhez. A társadalom semmi olyat nem várhat el, aminek az előzetes feltételrendszerét nem teremtette meg. Ez a választóvonal a vágyak és a reális célok határmezsgyéjén. Személyesen megélni, átélni viszont tényleg nehéz.

Túllépni vagy nem túllépni – ez itt a kérdés. A veszteség-feldolgozás üteme mindig egyedi. Nincs „átlagos veszteség-feldolgozási idő”. Az, hogy ki, milyen ütemben és intenzitásban képes a veszteségeit feldolgozni, nagyon sok körülmény függvénye.

Jelzem, Borisz nézetével azért abban messzemenőkig egyetértek, hogy van egy pont, amikor az embernek racionálisan is át kell gondolni egy kapcsolatot, illetve annak a veszteségét. És van egy pont, ki tudja, ez kinek mikor jön el, amikor tényleg le kell ezt a veszteséget könyvelni – és persze lezárni. Az, hogy ez mikor következik be, az az idő nagyon egyedi.

Érdekes az a kérdésfelvetés is, hogy a nők a barátot vagy a „férfit” keresik inkább a férfiban, azt gondolom, sokkal inkább a társat. S ebből a szempontból az embernek először tényleg „férfinak” kell lennie és csak másodsorban „barátnak”. A „csak barát” messze nem elég.

Mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy jogod van minden ellenérv ellenére alapértékként a szerelmet választani, a párkapcsolatot választani, még akkor is, ha ez minden rációnak ellent mond. Bár itt sem árt azért némi óvatosság: ha az ember rálép egy útra, nem árt, ha tudja, hogy az hová vezet.

„Tudnék még írni globálisan több mindent is, de azt gondolom, hogy nincs hozzá jogom”.
Miért ne lenne jogod?

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Borisz (2013-06-09 11:40:24)

Borisz válasz 2013-06-09 11:40:24
Kedves Totopad, Mirror és a Többiek!

Szeretnék én is egy két gondolatot hozzáfűzni. Egy korábbi bejegyzésben Mirror kérte, hogy talán jó lenne, ha hölgyek is hozzászólnának a témához, ezért vettem a bátorságot. Bár előre is elnézést kérek, ha olyasmit írnék, amihez nincs közöm, mert távol álljon tőlem, hogy ítélkezzek vagy megmondjam a tutit. Én is csak egy mezei halandó vagyok.
Szóval a lányok kategórizálásával kapcsolatban, én ezt kissé erősnek éreztem. Biztos vannak lányok, akiket BMW-vel lehet lenyűgözni. És vannak olyanok is akik bizonytalankodnak, és maguk sem tudják mit akarnak. Én itt megfordítanám a kérdést, hogy te tudod konkretizálni mit akarsz? A "normális" kategória megnevezés meglehetősen homályos. Szerintem nincsenek általánosan "normális" meg "nem normális" lányok/emberek, és igazságok, hogy most ő miért BMW-st választja, vagy miért szerencsétlenkedik ennyit, és nem tudja eldönteni, mit akar. Hanem mindenki próbálkozik a saját lehetőségei szerint. Valószínűleg annak a lánynak, akit a pénztárca győz meg, ez a fontosabb értékrend, hiszen kényelmes, tudja, hogy biztonságot tud adni a srác, (ilyen-olyan-amolyan áron). Most elítéljük ezért? Lehet, hogy ez neki jó. De ha nem ilyet akarsz, akkor észre sem kell venni ezeket. Mert ez nem Te vagy. A bizonytalankodó lányokkal kapcsolatban is ugyanez az észrevételem lenne, hogy ők is próbálkoznak, lehet, hogy még ők sem tudják milyenek valójában, milyen pasit akarnak, csak a lehetőségeik szerint nézegetnek, hátha találnak egy jobbat. Ebben mondjuk egyet értek Mirrorral, hogy sok esetben ez sem egyenrangú kapcsolat. Mert ez arra utal, hogy a lány se áll még készen párkapcsolatra, mert magányosan meg túlságosan fájdalmas. Így könnyebb összejönni valakivel, mindegy is kivel, aztán variálni. A párkapcsolat meg azért lelkileg valamiféle támaszt nyújt. És itt jönnek képbe a társadalmi elvárások, hogy már 30 felé családodnak kéne lenned, hogy a szülők nem értik, miért van ez, hiszen őket már 20 éves férjhez/feleségül adták. És még egy momentum, hogy a párkapcsolat nagy előnye, hogy ketten könnyebb megélni, lakást, kaját fizetni, számítasz a társadra. A mostani fizetések mellett egyedül boldogulni szinte lehetetlen. Biztonságos hátteret építeni, hogy abból egyszer nekem is legyen lakásom, családom stb... Erre én sem tudom a megoldást, hogyan lehet. Na de elkanyarodtam a bizonytalan lányoktól. Szóval úgy gondolom, hogy az sem merő rosszindulatból van, ha egy lány variál, és szakítanak, mert rossz a kapcsolat, aztán persze, hogy az exéhez fog visszamenni, mert az legalább biztos.
Én csak azt tudom tanácsolni, hogy nem jó stratégia valakinek a könnyeit törölgetni, mert a lányok nem a "barátot" keresik a fiúkban. Továbbá ne haragudj meg, hogy ezt írom, de lassan ideje lenne túllépned rajta. Mert amihez ragaszkodsz az csak egy kép. Hogy közel kerültél valakihez, de nem volt az elején kölcsönös. Ráadásul, amint azt a fenti ábra mutatja, meg sem érdemli, hiszen nem adott neked semmit. Szinte biztosan tudom, hogy ha adnál magadnak új esélyt, talánál másik lányt, aki röpke pillanat alatt feledteti ezt a másikat.
Azt hiszem ennyit szólnék hozzá. Tudnék még írni globálisan több mindent is, de azt gondolom, hogy nincs hozzá jogom.

Üdvözlettel:

Borisz
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-06-09 01:22:02
Kedves Totopad,

köszönjük, hogy írtál. Csak néhány gondolat, amit a soraid kapcsán szeretnék megosztani Veled.

Az, hogy összetörtél egyszer egy autót, ami nem a Tiéd volt, s ahogyan írod, a Te hibádból történt, sajnálatos dolog, de megesik az ilyesmi. Bár már sok éve vezetek, és még eddig nem törtem össze autót, se a sajátomat, se a másét, nem jelenti azt, hogy holnap vagy holnapután velem ne történhetne meg ugyanez – vagy bárkivel, aki vezet.

Egyszerűen arról van szó, hogy az a sok száz - ezer (nem tudom, mennyi kilométer), amit úgy vezettél le, hogy biztonságosan és balesetmentesen, az nem nullázódik le azáltal, hogy egyszer az ember komolyabban hibázik.
Ha valamit jól csinálunk, az természetes, ha hibázunk, ha beüt a krach, akkor pedig mindjárt "leszakad az ég"?

Nincs ebben egy logikai bukfenc? Ha valamit jól csinálunk, az éppen olyan súllyal kellene, hogy a mérleg egyik serpenyőjére kerüljön, mint ha az életben hibát követünk el - hiszen ki hibátlan? Sajátos kognitív torzítás az, ha a pozitív dolgok jelentőségét alábecsüljük, miközben a negatív dolgokat esetleg felnagyítjuk. Vagy inkább az, ha a jó dolgokat már szinte észre sem vesszük, csak azt, ha valami nem sikerül.

Amikor Édesapáddal kapcsolatos történeted olvastam, számomra ebben azért van egy "kódolt üzenet". Lényegében egy rivalizációs játszma, ami üzenet formájában feléd nagyjából így hangozhat: "Nem tudhatsz többet vagy jobban valamit, mint én. Ebből a játszmából csak vesztesen kerülhetsz ki". Itt nem csak annyiról van szó, hogy Édesapád az akaratát megpróbálja rád erőltetni, hanem arról is szó van, hogy kettőtök között akármi kapcsán nézeteltérés, konfliktus adódik, abban szerinte Te csak veszíthetsz. Vele szemben nem nyerhetsz. Azt a fogalmat pedig, hogy "együttműködés", vagy éppen "kompromisszum-készség", gyanítom, nem ismeri.

Az, hogy számára mindebből mi a "lélektani nyereség", lényegében már leírtad, a függőségi helyzet fenntartása. Van azért ebben valami romboló elem, mert azt, hogy fenntartsa a hatalmi pozícióját, és ne kelljen saját gyengeségeivel (vagy rejtett belső konfliktusaival, vagy megtagadott szorongásaival) szembesülnie, csak azzal a mechanizmussal képes kompenzálni, hogy biztosan tudja, hogy van valaki, aki tőle is "gyengébb", és azért gyengébb, mert nem hagyja felnőni, és ezzel a kör már be is zárult, mert idővel tényleg "gyengébb" lesz a másik.
(Mint ahogyan olyan emberek is léteznek, akik - megspórolva a fejlődés és a növekedés fájdalmát és fáradtságát - a saját szintjükre akarják kényszeríteni azt, akik már valamit fáradságos munkával elértek. Ezeknek az önbecsülést romboló kapcsolatoknak sok áldozata (meg tengernyi szakirodalma) van, de ez már egy külön történet).


Az én olvasatomban mindez ez ezt jelenti. Egy lépéssel továbblépve, ha a kapcsolatoknak az apa - fiú prototípusa ez, és rendszerint ez, vagyis "velem szemben Te csak veszíthetsz", talán nem egészen a véletlen műve, hogy az utolsó pillanatban omlanak össze a céljaid. Bizonyos értelemben ez lehet akaratlan önsors-rontás, nem állítom, hogy ez minden esetben így van, a lehetőségek síkján bennem azért ez felmerült. Egy ilyen kapcsolati mintának a hatalmát nem szabad alábecsülni, sem annak az üzenetét, amit ez közvetít, de ha tudatosítod magadban, már van esélyed arra, hogy ezt a visszahúzó erőt semlegesítsd (vö. Berne, 1970). Azt megértem, hogy gyerekként az ember szükségszerűen kiszolgáltatott, de felnőttként már joga van a megfelelő autonómiához - ezért azonban meg kell küzdeni, mert nem adják ingyen. Sokszor konfrontációval jár, sokszor pedig azzal, hogy minden az akaratodat külső támogatás nélkül, esetleg külső ellenállás leküzdése árán keresztül kell, hogy véghez vidd.

Mint írod: minden "nagy" célod kártyavárként omlott össze. Gondold át, hol lehet a hiba. A céltűzésnél? A megvalósításnál? Esetleg valamilyen körülménynél, amit esetleg a tervezés során figyelmen kívül hagytál? Vagy esetleg érkezett visszacsatolás arról menet közben, hogy valami nem stimmel, de ezt a jelzést esetleg nem észlelted, csak utólag, vagy nem vetetted komolyan és nem korrigáltál időben? Esetleg ott, hogy később kialakult az a beidegződés, hogy „nem kezdek bele semmibe, mert akkor nem veszíthetek”? Az igazság az, hogy ha az ember semmibe nem kezd bele, akkor semmit nem is nyer – ergo mindent elveszít, és ez az igaz veszteség.

Tehát gondold át mindezt, mint folyamatot.

A "nagy célok", mint azt korábban írtad, családalapítás, párkapcsolat, stabil egzisztencia, sok esetben - noha normálisnak és reálisnak kellene lenniük - adott helyzetben ma egyszerűen nem megvalósíthatók (saját lakás, biztos anyagiak, stb.).
Amit a lehetőségek határáig megtehetsz, azt természetesen tedd meg, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a saját mozgásterünket (most ezt elsősorban nem földrajzi kategóriaként értem), számos olyan körülmény is befolyásolja, amire egyszerűen nincs ráhatásunk, se kontrollunk. Sok esetben ez az, ami miatt a cél visszaminősül vággyá, vagy a vágy nem realizálódhat kitűzendő célként, mert egyszerűen jelen körülmények között nincs realitása még akkor sem, ha egyébként kívánatos és elfogadott célokról van szó.

Vissza a "kis célokhoz": miért fontos az, hogy ezeket más is értékelje? Hogy más számára is fontos legyen valami, ami Neked igazán fontos? Tudom, nem szabad a külső megerősítések és visszajelzések szerepét alábecsülni - de talán túlbecsülni sem kellene.
Azt megértem, hogy idővel a "kis célok" már nem elegendőek, ha a prioritást a komolyabb célok képviselik - eltekintve attól a helyzettől, ha egy "kis cél" esetleg egy nagyobb cél részeként integrálható. Ebben is érdemes elgondolkodni, hogy ha már most itt és most a "nagy céloknak" nincsen realitása, olyan célokat is érdemes keresni, amik később egy "nagy cél" megvalósítása esetén jól jöhet.

Csak néhányat írnél le, s ezeket is ötletszerűen: társas készségek fejlesztése, kommunikációs készségek fejlesztése, nyelvtudás, szakmai készségek fejlesztése, testedzés, általános műveltség fejlesztése, kreatív készségek fejlesztése - önmagukban talán így eléggé körvonalazatlanok, de gondolj csak bele, hogy később ezek milyen jól jöhetnek akár szakmai, akár párkapcsolati vonalon (az külön megérne egy történetet, hogy sokan a legelemibb társas és szociális készségek megléte nélkül mennek bele párkapcsolatokba, amik aztán elég rövid időn belül komoly bajokat okozhatnak).

„A megalázottság mellett, még valamit kiváltott belőlem, mivel megvádolt zaklatással, azt az érzést is kiváltotta belőlem, hogy itt sem sikerült semmit sem elérjek, nem értette meg mit akarok, mit szeretnék és nem tudom jobban megfogalmazni, de mivel valakiből ilyen érzelmeket váltottam ki, egyszerűen gusztustalannak, rossznak érzem magam”.

Valóban hibáztál, de nem ott, ahol gondolod.

Ott hibáztál, hogy a történtek után még mindig magadat hibáztatod.

Ha végiggondolod: ki volt a becstelen? Ki volt az inkorrekt? Te vagy Ő?
Azt elfogadom, hogy benned ez az érzés volt és van. Elfogadom, hogy így érezted és érzed magad. Azt is elismerem, hogy mindezt biztosan nagyon kínos volt számodra átélni.

De gondold végig még egyszer és alaposan:

Ki volt a becstelen? Ki volt az inkorrekt? Te vagy Ő?

Ha Ő, akkor miért magadat hibáztatod mindezért? Nincs ebben egy logikai csavar?


Tudom, amit leírtam, abban lehetséges, hogy néhány dolog csak feltételezés, esetleg én nem látom pontosan. Ha így van, vállalom. Gondold végig mindezeket. Várjuk a jelentkezésed.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: totopad (2013-06-07 11:43:23)

totopad válasz 2013-06-07 11:43:23
És az egészhez hozzátartoznak még a szüleim, Gyakorlatilag tök mindegy, mit csinálok, az szerintük mind rossz. Hiába próbálok változtatni a dolgokon, apám, mintha nem engedné, hogy felnőjek, nem hagy önálló döntést hozni, mindig megpróbálja a saját akaratát rám erőltetni és azzal érvvel, hogy a végén úgy is neki kell kifizetni a hibámat, én meg persze nem merek emiatt lépni, mert ugye szar helyzetben vagyok. De szinte minden, amit teszek és akarok, az ő szemükben rossz és hibás döntés.
10 éve összetörtem egy autót, a saját hibámból, másfél évig utána kocsiba sem mertem ülni. Aztán apám egyszer beültetett a kocsiba és mondta, hogy vezessek, folyamatosan csak kritizálta, amit csináltam. Megvettem a saját autómat és úgy, hogy nem ült mellettem, megtanultam magamtól vezetni, de mintha az észre sem venné, ha ő hibázik, csak azt, amit én és ettől is kivagyok.
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

totopad válasz 2013-06-07 08:22:21
Kedves Mirror és Iksz!

Köszönöm a válaszokat!

Egyszerűen az a bajom a célokkal, hogy nálam valamiért ezek nem működnek. Hiába fektetek bele időt és energiát és próbálok, a lehető legtöbbet beletenni ezekből, egyszerűen a cél előtt az egész kártyavárként összedől és tök mindegy, hogy az élet mely területéről van szó. Nem tudom, hogy ez karma, átok, vagy minek tudható be, de ez már régóta és sok mindenben így van nálam. Ezért támasztok egyre kevesebb álmot és célt, a kicsiket el tudom érni, olyanokat, amik másnak mondjuk nem jelentenek semmit, de a nagyobb, akár szerelem (de ez csak egy példa, nagyjából mindenre igaz, ami tényleg komolyan akartam, munka, hobbi stb), nálam sosem működött, ezért egy ideje úgy gondolkodom, ha nincsenek célok, nincs mit elveszíteni és nincs, ami fájjon, a szerelemmel, szeretettel, ugyanez a helyzet.

A lelki sérülést megpróbálom kifejteni, de nekem is nehéz ezt teljesen megérteni. A megalázottság mellett, még valamit kiváltott belőlem, mivel megvádolt zaklatással, azt az érzést is kiváltotta belőlem, hogy itt sem sikerült semmit sem elérjek, nem értette meg mit akarok, mit szeretnék és nem tudom jobban megfogalmazni, de mivel valakiből ilyen érzelmeket váltottam ki, egyszerűen gusztustalannak, rossznak érzem magam. Ettől az érzéstől, nem tudok szabadulni. Az, az értékrend, amit én képviselek, alapvetően rossznak bizonyult, de nincs gyomrom olyannak lenni, mint most a pasik a kapcsolatok nagy részében.

iksz válasz 2013-06-05 20:44:05
Szia totopad!
Én a Mirror 5.31-i beírására hívnám fel a figyelmed, mert abban minden benne van. Építsd fel az életedet úgy, hogy azt akár egyedül is tartalmasan le tudd élni. Aztán ezen a stabil alapon állva válaszd ki azokat az embereket, akiket becsülsz, és akiktől nem vársz ezért cserébe semmit. Ha mégis kölcsönös, ők lesznek a barátaid; ha szexuális töltettel is bír, ő lehet a párod.
Nem azon kell igyekezni, hogy téged elfogadjanak, mert neked csak arra van hatásod, hogy te elfogadj másokat (elfogadd, és tiszteletben tartsd pl. azt is, ha nem akar veled kapcsolatba kerülni)
Az embernek szüksége van a szeretetre, de ha nincs, akkor tudnia kell anélkül is élni.
Előzmény: totopad (2013-06-03 19:49:08)

Mirror válasz 2013-06-04 15:32:38
Kedves Totopad,

köszönjük, hogy írtál.

A "tipológiád" három lehetséges modellre bontható.
1.Az „anyagias lány”.Tehát a „megélhetési kapcsolatról”: nem állítom azt, hogy nincs ilyen kategória, mert biztosan állíthatom, hogy ilyen is van. De azt is prognosztizálhatom, hogy ezek többsége se nem boldog, se nem hosszú életű, egészségesnek meg végképpen nem az. Szóval nyitva marad a kérdés, hogy ha ezeken az alapértékeken alapulnak ezek a kapcsolatok, Te vajon tényleg vágynál egy ilyen kapcsolatra? Ez örömet hozna Neked, boldogságot, jövőt és perspektívát, ha erre lenne lehetőséged, még akkor is, ha tudván tudja az ember, hogy maga a kapcsolat a születése pillanatában előre kódolt, s szinte biztosan „halálra van ítélve”? Szóval tényleg egy ilyen kapcsolat kellene Neked? Ha nem, akkor pedig ez miért probléma?

2.”Bizonytalan típus”. Ez a leány – típus csak abban biztos, hogy nem biztos semmiben. Egy ilyen lánnyal azért nehéz (bár nem lehetetlen) jó párkapcsolatot kialakítani, mert mereven ragaszkodik ahhoz, hogy inkább támaszt és „szorongáscsökkentőt” keres a férfiban, ami lehet, hogy imponál a férfinak egy ideig, de a párkapcsolat az én olvasatomban két egyenjogú és egyenrangú fél között, szabad és kölcsönös elhatározásból jön létre és marad fenn.
Ha a bizonytalan típusú leányzó egy „erős”(?) férfi mellett „felnő”, gyorsan lepattan, mihelyst eljut arra a pontra, hogy végre megtalálja az élete célját és a vágyott szabadságot. Bizonyos értelemben ezt a kapcsolati típusra is a parazitizmus jellemző, még ha nem is abban a direkt formában, mint ahogyan azt a felosztásod első típusában megjelenik.

3. A „normális” (?) típus. Hidd el, nagyon sok olyan sok lány van, aki igenis normális gondolkodású, és normális gondolkodású pasit szeretne – társat – magának. Érdemes lenne az érintett hölgyeket megkérdezni, mert azt gondolom, nagyon sokan – talán többen, mint gondoljuk – tartoznak ebbe a kategóriába.
Emellett még sok „kategória” létezik, amelyet talán számításba lehetne venni – szóval nem biztos, hogy ennyire szűk kategóriákban szabad csak gondolkodni.

Némi magyarázatra szorul számomra, miért is tartod maga beteg vagy „lelkileg sérült” srácnak? A helyzeted miatt? A csalódásod miatt? Vagy az egzisztenciális helyzeted miatt? Esetleg a pánikrohamok miatt? Ha ez utóbbi miatt, azt elsődlegesen – gyógyszeresen – lehet ugyan kezelni, ám ez szigorúan szakorvosi - pszichiátriai – kompetencia kérdése. Természetesen kérhetsz ilyen jellegű segítséget, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy alapjaiban megszűnnének a kiváltó okok, amik ezt az állapotodat előidézték.

„Lelkileg sérült” – Ez egy külön fejezet. Abszolút értelemben a lelki egészség nem létezik (mint ahogyan a testi sem). Életünk folyamán számos lelki sérülést okozunk és szerzünk, ha tetszik, ezek egy része sajnos „nyolc napon túl gyógyuló”. Azokkal az emberekkel, akikkel életem folyamán valamilyen kontextusban találkoztam, bizonyos mértékig mind hordoztak lelki sérüléseket – eltérő arányban és intenzitásban természetesen. De a lényeg nem itt van.

A lényeg az, hogy az ember adott esetben „lelki sérültként” definiálja – e önmagát, és erre építi fel az életpályáját, vagy elfogadja ezeket, megkísérli ezeket „gyógyítani” vagy „gyógyulni hagyni”, segítséggel vagy anélkül, de nem ez lesz az a bázis, amire az identitását felépíti. Ha az ember őszinte önmagához, a „jó” és a „rossz” tulajdonságait, működési mechanizmusait is ismeri és elfogadja azokat. Azok az emberek, akik énképe globálisan pozitív, hajlamosak a negatív vonásaikat „kitakarni” magukból, a „globálisan negatív” énképű emberek pedig a pozitív vonásaikat – ezzel pedig a meglévő, de nem tudatos erőforrásaikat negálják – építkezni pedig leginkább ezekből lehet.

„Kaptam pozitív visszajelzéseket, de nem érzem jól magam, vagy inkább betegnek érzem magam és ez az, ami visszafog”.
Ez tényleg egy nehéz kérdés. Lehet, hogy annak érzed magad, de valójában nem vagy beteg. Lehetséges azonban, hogy tényleg segítségre szorulsz, ezt látatlanban nem tudom megítélni, de ha bármilyen kételyed merülne fel, keress fel egy szakembert személyesen (természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez kizárná a fórumon való részvételed, erről szó sincs, félre ne érts).

A céloknál ott szoktunk hibázni, hogy a sok vágyunkat célként értelmezzük – anélkül, hogy azok realitástartalmát megvizsgálnánk. Sok olyan cél van, ami normális körülmények között tényleg cél lehetne, ehelyett megmarad a vágyak kategóriájában. A „nagy célok” közül sok olyan van, ami ma tényleg nem elérhető (bár ne ezt kellene írnom, de alapvetően realista vagyok). Mindamellett azt gondolom, lehetnek még mindig olyan értelmes célok, amelyekért lehet és érdemes küzdeni, még akkor is, ha ezek esetleg most tényleg a „kis célok” kategóriájába tartoznak.
Bármibe, amibe az életben belefogsz, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy kudarccal végződik. Ez a kockázata, „lélektani ára” mindennek – legyen az tanulmány, párkapcsolat, sport, karrier, KRESZ-vizsga, új állás, ez egyénileg nagyon eltérő lehet, de a siker és a kudarc lehetőségét minden új tevékenység tartalmazza. A lehetőséged az, hogy mérlegeled, mi az, ami „megéri a kockázatot”, de ha valaki abszolút kockázatkerülő, az tényleg megragad egy szinten, mert kizárja magát minden lehetséges értelmes tevékenységből. Félre ne értsd, véletlenül sem állítom azt, hogy Te ilyen vagy, vagy ilyen lennél, sokkal inkább csak, mint mérlegelendő szempontként említem meg.

„ Úgy érzem, hogy olyan értékrendjeim vannak, mintha rajtam kívül másban nem is léteznének, tudom, mert mondták már, hogy bástyák közt élek”.

Kétségtelen, hogy ma számos értékrend létezik, s ezek közül nagyon sok olyan van, amivel abszolút nem tudok és nem is akarok azonosulni – gondolom, ezzel Te is így vagy. De mindez nem jelenti azt, hogy nem léteznének olyan emberek, akik hozzád hasonló értékrendet vallanának – miért lenne ez lehetetlen?

Ami sokkal nehezebb, az az, hogy megtaláld ezeknek az embereknek a körét – mert hitem szerint léteznek, csak nem biztos, hogy jó helyen keressük őket.
A bástyákat Te építetted fel, s nyilvánvalóan nem véletlenül. Akkor bástyázza körül magát az ember, ha védekezik. De ez is időnként azért felülvizsgálatra szorul: tényleg szükség van ennyi bástyára? Mindenkor és mindegyikre? Vagy esetleg tényleg lehet valami a falakon túl, ami már megéri az ésszerű kockáztatást?

Örülök, hogy írtál. Gondold át kérlek mindezt és várjuk a jelentkezésedet.

Szeretettel:

Mirror

PS: Szeretném, ha a hölgyek is hozzászólnának a témához – különösen a probléma párkapcsolati síkjához. Lehetséges, hogy Ők egész más szempontból látják ezt a kérdést.
Előzmény: totopad (2013-06-03 19:49:08)

1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő
Új Hozzászólás
Google PageRank