HÍREK * REGISZTRÁCIÓ * BELÉPÉS * CHAT * FÓRUM * CIKKEK * TESZTEK * SEGÍTSÉG * LINKEK

Tanácstalanság

Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő
totopad válasz 2013-06-03 19:49:08
Kedves Mirror!

Köszönöm a válaszod!

Utálok általánosítani és azt is tudom, hogy mindig van kivétel és még nőellenes sem vagyok, de most nagyon annak fogok tűnni. Szóval, a tapasztalatim alapján a nők NAGYRÉSZE három részre osztható. Az első: nagyon sok olyan példát tudok mondani, akár a saját ismeretségi körömből is, ahol a lányok egyszerűen megélhetési kapcsolatot keresnek. Vannak kimondottan olyanok, akik BMW alatt szóba se állnak az emberrel és szó szerint eltartatják magukat. Nálam ők nem jobbak az útszéli kúrváknál, azok legalább őszinték és nem játsszák meg magukat. A második fajta a komolytalan, aki ugyan akar kapcsolatot, de még maga sem tudja, hogy mi az és a karrierje amúgy is fontosabb, így csak amolyan hobbi vagy kötelező társadalmi intézmény a pasi. Ilyenről is tudok, házasság ment szét emiatt. A harmadik rész, akit én szeretnék találni, az a normális kapcsolatot kereső, aki képes kompromisszumokra, de megmondom őszintén, hogy ilyenről idáig csak hallottam, de hiszek benne, hogy létezik.

Én mindig inkább a barátjuk próbáltam lenni, aki figyel rájuk és meghallgatja őket, ez az, amit sokan kihasználtak bennem.

A másik, hogy én is nehezen viselném el, ha a párom, a volt pasija miatt kesereg vagy van padlón. El tudom képzelni, milyen érzés és amikor jelenleg ott tartok, hogy nem vagyok benne biztos, hogy egyedül meg tudom oldani ezt a helyzetet, csak külső segítséggel, nem tudom, hogy létezik-e olyan lány, aki egy ilyen lelki sérült srácot akarna, főleg, hogy nem akarom ráerőltetni a problémáimat másra.

Kaptam pozitív visszajelzéseket, de nem érzem jól magam, vagy inkább betegnek érzem magam és ez az, ami visszafog.

A célokkal az a gondom, hogy mint írtam a kicsik közül nagyon sokat elértem és már nem okoznak akkora örömöt, mint az elején, a nagyokat meg egyszerűen elérhetetlennek tartom és emiatt is csalódtam már jópárat és nem akarok illúziókat kelteni önmagamban. Inkább tekintek ajándéknak egy lehetőséget, minthogy harcoljak valamiért, amiben a végén elbuknék, pedig szívemet-lelkemet beleadtam sokszor valamibe, korábban erre volt példa jó párszor és a legtöbbször önhibámon kívül dőlt össze az egész.

Úgy érzem, hogy olyan értékrendjeim vannak, mintha rajtam kívül másban nem is léteznének, tudom, mert mondták már, hogy bástyák közt élek.

Előzmény: Mirror (2013-06-03 11:32:53)
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-06-03 11:32:53
Kedves Totopad,

vegyük sorjában …

Az hogy általában mire vágynak a nők a párkapcsolatban, elég nehéz egyértelműen meghatározni, s talán nem is lehet. A kérdés az, hogy Te mit vársz el a leendő párodtól és mi az, amit nyújtani tudsz neki.

„én nem az vagyok, pont az ellenkezője annak”.

Ez némi magyarázatra szorul. Mi az, amivel nem vagy önmagadban kibékülve? Külső tulajdonságok? Belső tulajdonságok? Anyagi, egzisztenciális helyzet? Szokások? Értékrend?

Ahhoz, ha párkapcsolatban akarsz gondolkodni, tisztában kell lenned ezzel, hiszen a párkapcsolat – a szó tágabb értelmében – „csereüzlet”, adok – kapok viszonyra alapoz. Bizonyos értelemben együttes élményekre is, amelyek a kapcsolatot a közös élmények és közös célok alapján összetartják.

Azt gondolom, nem biztos, hogy szerencsés egy párkapcsolatban „elvakultan dönteni”, lehet, hogy a kölcsönös (és nem egyoldalú) megismerés és a kapcsolat közös felépítése az, ami sokkal inkább célravezető.

Azt megértem, hogy a pozitív visszajelzések egy számodra vonzó nőtől inspirálóak lehetnek, de önmagában ez egy kapcsolathoz nem elég. Az ember ésszel és szívvel szeret.
Tulajdonképpen cirkuláris okságról van szó: ahhoz, hogy „elég jó pasinak” érezd magad, ahhoz persze kellenek a visszajelzések, visszacsatolások, de az embernek el kell egy pontra jutnia, amikor már a személyes értékeivel, vonzerejével önmagában, külső megerősítések nélkül is tisztában van. Valójában ez a pont az, amikor megérik valaki egy párkapcsolatra.

Ez is viszonyítás kérdése: annak a függvénye, hol helyezed el a referencia-pontot. Pl. Brad Pitt-hez képest atombiztos, hogy nem vagyok jó pasi és ez engem egy cseppet sem zavar. Én csak önmagamhoz képest tudok jó pasi lenni, ha vigyázok az edzettségemre, stílusomra, megjelenésemre, de műveltségemre és egyebekre. Itt van beavatkozási pont, itt tehetek valamit önmagamért és az már az én felelősségem, hogy ezt megteszem – e vagy sem. Ha nem teszem meg, már jogos a lelkiismeret-furdalásom és jogosan nem tarthatom magam „jó pasinak” – a saját belső viszonyítási pontom alapján.

Sokszor nem a tökéletes külső az, ami valakit vonzóvá tesz a másik szemében (nem mintha a külső tulajdonságok szerepét alábecsülném), hanem sokkal inkább az, ha képes megbarátkozni önmagával és ezt kommunikálja kifelé a kapcsolatai felé. A másik nem sokszor éppen erre a harmonikus kisugárzásra reagál pozitívan – és nem (csak) a dekoratív külsőre, amely márkás ruházatot, laza (?), de üres szöveget, tökéletes (?) izomzatot és legfeljebb kéttucat működő agysejtet takar. Ez is szempont, ami megfontolandó. Tisztelet a kivételnek, ami mindig van természetesen : )

„Az, hogy egy részem még mindig szerelmes belé azt vonzza magával, hogy a másik részem meg ugyanannyira gyűlöli és meg tudná ölni. Azt hittem, ez idővel változni fog, de még mindig ugyanezt érzem 3-4 év után”.

Ezt a kettősséget is meg tudom érteni. Kérdés, hogy Te el tudsz – e mindettől szakadni. Tenni a kapcsolatért – ami a szó szoros értelmében nem volt kapcsolat -, már nem tudsz. Bocsásd meg neki mindezt és engedd el. Bocsásd meg, mert csúnyán megalázott és engedd el, mert el akart menni. Ha haragszol, azzal csak a saját lelked mérgezed – ez meg nem éppen bölcs dolog. De az érzések síkján nagyon át tudom érezni a helyzetedet. Változni akkor fog, ha elengeded – a lelkedben is, fizikailag már régen elment.

A szülőkkel való autonóm kapcsolat kiépítése sem egyszerű. Hiszen meg kell érteniük, hogy Te már felnőtt férfi, autonóm individuum vagy, ami 30 évesen természetes. Nekik sem egyszerű ezt a tényt elfogadniuk, hogy a gyerekük felnőtt – a módját Neked kell megtalálnod, de nem az indulat síkon, hogy erre rávezesd őket. Ez sem lesz egyszerű folyamat.
„Hogy nem értem el semmit, azt az egzisztenciára értem. Képtelen vagyok elfogadni, hogy a mai társadalomban nincs lehetőségem arra, amit a szüleim elértek ilyen korukra. Szeretnék családot, házat, de amikor magamat is alig tudom eltartani egyszerűen félek, hogy egy saját családdal, miből élnénk és ez is frusztrál”.

Ezt hívják úgy, hogy anómia. Azt értjük alatta, hogy a társadalom célokat tűz ki az egyén számára (gyerek, család, lakás), de nem teremti meg annak a feltételrendszerét, hogy a társadalom által kívánatosnak tartott célokat megvalósíthassuk. Ez a probléma tömeges méretű, és jelen pillanatban nem látom annak az esélyét, hogy ez kedvezőbb irányba mozdulna. Ugyanakkor ennek a problémának a megélése mélyen személyes, elkeserítő, frusztráló és kiábrándító. Célszerű átgondolni az erőforrásokat (ha vannak) és kikérni pl. a családtagok véleményét, hogyan lehetne ezt a problémát jól megoldani. Ha megkísérled a partneri viszonyból indítani a kommunikációt feléjük, talán ez a kapcsolatotok fokozatos átrendeződéséhez is hozzájárulhat.

Amikor célokról írtam, elsősorban arra gondoltam, hogy léteznek olyan konkrét tevékenységek, amelyek mentén folyamatosan fejlődhetsz, többé válhatsz. Itt, ha jól választasz és azt kitartóan végzed, nem jelenik meg a körforgás élménye, ahogy írtad, inkább minőségi lesz a változás, az elmélyülés irányában mozdul el.

„Leginkább a már említett döntéskényszer és hatás alatt jönnek elő a pánikrohamok, amikor dunsztom sincs, mit csináljak, de, van, hogy naponta összeveszek a szüleimmel és a hét végén is volt rá példa, hogy a nyomástól előjött”.
Erre leginkább azt tudom írni, hogy ezek azok az esetek, amikor a pánikrohamok kialakulása csaknem törvényszerű, hiszen ott van a provokáló inger. Ez még egy újabb téma lehetne.

Tény egyébként, hogy a legtöbb kapcsolatban (s legyen ez bármilyen típusú), megjelenik az egocentrikus elem). Jó lenne, ha emellett megjelenne egyéb komponens is, mint az együttérzés, a másikért érzett felelősség, a kölcsönösség. Ezek létező fogalmak, hidd el, nem én találtam ki : ) Ugyanakkor meg kell találni mindazon emberek körét, akik hasonló értékrend szerint gondolkodnak – s reményeim szerint vannak még ilyen emberek.

Örülök, hogy írtál. Várjuk a jelentkezésedet. Ha valamely probléma kapcsán esetleg „rossz nyomvonalon” indultam el, azt is jelezd légy szíves.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: totopad (2013-06-02 16:56:31)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Hirdetés

totopad válasz 2013-06-02 16:56:31
Kedves Mirror!

Köszönöm a választ! Próbáltam végiggondolni, amit írtál.
Párkapcsolati síkon a nőket mindig komolyan vettem, így őt is. Sosem akartam játszani az érzéseikkel, vagy kihasználni őket és nagyon sokszor ilyen helyzetben hajlamos vagyok evakúltan dönteni. Nyilvánvalóan ez az egyik fő problémám ebben a témakörben, tudom, hogy nagy általánosságban, mire vágynak a nők, én nem az vagyok, pont az ellenkezője annak. Az Ő esetében az volt a probléma, hogy tisztában voltam a saját képességeimmel és nem is éreztem egy ,,súlycsoportnak" magunkat, de amikor olyan érezhető jeleket küldött, amit már más is észre vett és más is jelezte nekem, azt nem tudtam máshogy lereagálni.
Az, hogy egy részem még mindig szerelmes belé azt vonzza magával, hogy a másik részem meg ugyanannyira gyűlöli és meg tudná ölni. Azt hittem, ez idővel változni fog, de még mindig ugyanezt érzem 3-4 év után.
A szüleimmel mindig is ilyen volt a kapcsolatom, anyagilag világ életemben támogattak, még most is, de ezt egy érzelmi zsarolással egészítették ki, ami szerint arra kell dőljek, amit ők akarnak, ez ellehetetlenít az önálló döntéshozatalban és sokszor akkor is a szüleim kedve szerint döntök, amikor ők nem is tudnak erről.
Hogy nem értem el semmit, azt az egzisztenciára értem. Képtelen vagyok elfogadni, hogy a mai társadalomban nincs lehetőségem arra, amit a szüleim elértek ilyen korukra. Szeretnék családot, házat, de amikor magamat is alig tudom eltartani egyszerűen félek, hogy egy saját családdal, miből élnénk és ez is frusztrál.

Még középsuliban kitűztem egy csomó célt utazások, rendezvények, koncertek látogatása és a nagyja már teljesült. Persze mindig van új, ami érdekelne, de amikor ott vagyok ezek már egyre kevésbé tesznek boldoggá és egyre kevésbé tölt fel, egyre inkább demotiváltnak érzem magam és azt érzem, hogy akárhány célt kitűznék és elérnék, attól sem lennék boldog és elégedett, mert mindig jönnének újak és ez örök körforgás, így egyre inkább lemondtam ezekről.

Leginkább a már említett döntéskényszer és hatás alatt jönnek elő a pánikrohamok, amikor dunsztom sincs, mit csináljak, de, van, hogy naponta összeveszek a szüleimmel és a hét végén is volt rá példa, hogy a nyomástól előjött. Ilyenkor nem kapok levegőt, fáj a mellkasom, ver a szívem és szédülök, nem mindig ugyanúgy, de attól még érzem., majd egy 3-5 perc után elmúlik.

Próbálok a személyiségemre alapozni, de úgy érzem, hogy egyre inkább szorulnak vissza ezeket a dolgok és azt látom, hogy a kapcsolatok ma már leginkább csak a saját érdekről szólnak, tök mind1, hogy milyen típusú kapcsolatról beszélek. Ez meg még inkább demotivál.

Előre is köszönöm a választ és a segítséget
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-31 22:25:28
Kedves Totopad,

Nagyon köszönjük, hogy írtál. A problémád – ahogyan a soraidat olvasom – igencsak többrétű. Kezdeném a párkapcsolati síkon. Az, hogy szánalomból kezdünk szimpátiát érezni valaki iránt és a szánalomra alapozunk egy kapcsolatot, szinte látatlanban kódolja annak a kimenetelét, ami szinte sohasem pozitív. A lány szemszögéből nézve akkor aligha egy újabb kapcsolatra volt szükség, hanem valakire, aki pusztán megvigasztalja, érzelmi támaszt nyújt neki. Gondolom, beláttad azóta, hogy nem igazán volt szerencsés, de ezen sokat már nem lehet változtatni. Egy friss szakítás után, ahol tényleg érzelmi fedezet volt, szerintem az ember alapvetően nem is alkalmas erre, hiszen az érzések rendszerint lassan alakulnak ki és lassan bomlanak le – legalábbis azok, amelyek egy komoly párkapcsolathoz szükségesek.
Azt írod, a lányok rendszerint csak kihasználtak. Talán ez így is van. Viszont komolyan érdemes lenne azon elgondolkodnod, mi az a tulajdonságod, amely alapján „kihasználható” vagy – és nem potenciális társ vagy partner. Ahhoz, hogy valakit kihasználjanak, ahhoz az is kell, hogy a másik kihasználható legyen. Ennek mi lehet az oka szerinted?

Szemet szúrt az is, hogy a munkahelyi légkört alapvetően családiasnak jellemezted, mégis, amikor egy ilyen eset történik a kollégák többsége szimplán közömbös vagy kifejezetten lenéző azzal szemben, akivel valamilyen probléma (akármilyen probléma) történik.

Hasonló a helyzet azokkal a kollégákkal, akikkel baráti jellegű viszonyt ápolunk, de ez csak a legritkább esetben valós barátság, sokkal inkább a közösséghez tartozás érzése – s miután akarva vagy akaratlanul kilépünk ebből a közegből, ezekre az apró különbségekre nyomban fény derül. Ezért nem keresnek most sem, mert a szó valódi értelmében nem voltak barátok.

A lány viselkedése – hát nehéz ide megfelelő szavakat találnom – minimum hálátlan, inkorrekt és gyermekded volt. Hiszen segítettél neki, amikor bajban volt, s amint a helyzete megoldódott, ezzel csúnyán vissza is élt. Gyermekded, mert ezt a problémát felnőtt módon egymás között is meg lehetett volna beszélni – ehhez a vezetőségnek túl sok köze nem volt (és nem is kellett volna, hogy legyen).
Ami azonban elgondolkodtató, hogy valaki, aki ilyen nyilvánvalóan visszaélt az érzéseiddel, a szereteteddel, szerelmeddel, eljön egy pont az ember életében, amikor fel kell tennie önmagának azt a kérdést, hogy szabad – e ezek után még érzéseket táplálni iránta, amikor a helyzet egyszerre reménytelen másrészt a környezet reakciója ennyire megalázó. Volt Nálad ilyen pont?

Szóval biztosan nem könnyű jól kijönni egy ilyen helyzetből, ugyanakkor számomra valahol nyilvánvaló, hogy ez az élmény meghatározó jellegű lehetett számodra – de nem szabad mindebből általánosítani: nem mindenki ilyen, ellenpéldák is vannak szép számmal.

A munkahelyek mennyiségi és minőségi összetételére most nem térnék ki, nem mintha nem lenne ehhez a témához mit mondanom, de az biztos, hogy nagyon nem könnyű ma állást, pláne jó állást találni, de adott esetben még egy „rossz munkahely” is jobb a teljes állástalanságnál, ha ez annak a feltétele, hogy ne költözz vissza szüleidhez, ami több szempontból is visszalépést jelentene (pl. a kivívott önállóság elvesztésének veszélyével járna, hogy csak egy példát említsek).

„Ott hagytam az előző munkahelyem egy csomó embert, akit úgy éreztem, hogy fontosak és én is nekik” – írod. Ez igaz, de csak adott munkahelyi kontextusban. Itt a különbség a valódi barátság, és a kollégák, akikkel baráti viszonyt ápoltál, között.

„Mivel nincs munkám, vissza kellett jöjjek a szüleimhez, akikkel gyerekkorom óta rossz a kapcsolatunk, ők folyamatosan éreztetik, hogy nem vagyok több, mint egy kötelező kiadás”.

Csak ismétlem magam, de nézd el nekem: ha ez a feltétele annak, hogy ne kelljen a szüleidhez visszaköltözni, egy „rossz munkahely” is jobb a semminél.

„Nemhogy a nőkben, de az emberekben sem tudok megbízni, egyre jobban süllyedek le”.

Általában az emberekben, általában a nőkben tényleg nehéz megbízni vagy éppen csalódni – a hangsúly az általánosításon van. Konkrét emberekben és konkért nő(k)ben lehet csak megbízni, vagy sem. Egy vagy néhány rossz tapasztalat túlzó általánosítása könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat, s ennek az lehet az eredménye, hogy elmész olyan emberek mellett, akikben lehet és érdemes megbízni. Pedig vannak ilyen emberek.

Ha javasolhatom, ne pozitív próbálj lenni, hanem realista. Ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy mérd fel a valós lehetőségeidet, értékeidet, képességeidet, és ezeket tartsd meg és fejleszd – és persze használd ezeket, ha a helyzet úgy hozza.

Írod, harminc évesen nem értél el semmit. Azt nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de azt biztosan tudom, hogy az embernek tudatosan kell reális célokat kitűznie és azokért küzdeni, ha valamit el akar az életben érni – és ez a „valami” emberenként nagyon különböző lehet. De ha ezt az önmagad választotta célt kitűzöd, küzdesz érte és eléred, ez az érzés biztosan el fog tűnni. A vágyak még nem célok. A célok konkrétak, reálisak és értelmesek, valamint megvalósíthatók. Van, aki jó szakember akar lenni, jó szülő, jó pasi, jó csaj, jó sportoló, jó művész, jó tanár, jó horgász, stb., de hogy Neked mi az az alapérték, ami mentén célokat tűzhetsz ki az életedben, amitől az élet értelmes cselekvések sorozatává válik, azt Neked kell eldöntened – és ez egy felelősségteljes döntés minden esetben (a több cél természetesen nem zárja ki egymást).

„Az igazi problémám az, hogy a 3, lassan 4 év alatt, úgy érzem meghalt bennem valami és teljesen elment az életkedvem”.

Az értelmes és tartalmas élethez értelmes célok kellenek. Az embert, a személyiségét az értelmes célok tartják össze, ezek koncentrálják az energiánkat, amelyek értelmes cselekvésekhez vezetnek. Ezek híján az ember tényleg lesüllyed vagy „szétesik”.

„Mivel magányos farkas típus vagyok, nem sok barátom van, akik vannak, azok meg inkább ivócimborák … „

Nem kell, hogy sok barátod legyen, van, akinek sok van, van, akinek kevés, de akármennyi is van, az igazi barátod legyen. S mint azt az előző bejegyzésben már fejtegettük, úgy lehetnek barátaid, ha Te magad válsz valakinek a barátjává – persze, aki méltó erre.

„Folyamatosan a kétségbeesést érzem, és a reménytelenséget. kisebb pánik rohamaim is vannak. Ezek először még a munkahelyen jöttek elő, akkor azt hittem a csaj miatt van, ha elmegyek onnan, majd elmúlik, de nem így van, időnként előjönnek”.

Gondold végig, mikor és milyen helyzetekben jönnek elő ezek az érzések, mi váltja ki, mi okozza, s ha végiggondoltad, akkor kezdd meg a valóságtartalmát vizsgálni (ez tényleg így van? Ennek nem lehet más magyarázata? Tényleg ennyire rossz a helyzet? stb.). Vizsgáld tehát felül azokat a gondolatokat, amelyek ezt a pánikszerű állapotot okozzák. Könnyedén kiderülhet, hogy ezek egy része messze nem annyira komoly, vagy figyelmen kívül hagytál esetleg olyan dolgokat, amire lehet alapozni (képességek, érzések, személyiségvonások, erőforrások). Mik azok az erősségeid, amikre alapozni lehet?

Első körben talán ennyit tudnék írni.

Várjuk a jelentkezésedet.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: totopad (2013-05-30 22:47:34)

totopad válasz 2013-05-30 22:47:34
Üdv mindenkinek!
30 éves pasi vagyok és szeretnék segítséget kérni, mert olyan helyzet állt elő az életembe, ami teljesen tanácstalanná tett. A story elég hosszú lesz, így előre is elnézést kérek érte, de tényleg mélyponton vagyok és nem traktálnék másokat, ha látnék bármilyen kiutat is. Hét évvel ezelőtt nagyon vacilláltam a külföld és itthon között, felvettek egy helyre, ami annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem -sokak unszolására- ,hogy megpróbálom itthon. Egész jó volt a fizetés és megalapoztam magamnak egy kisebb hitelt is. Jó volt bent a társaság, mint egy család kicsit olyan volt. Amúgy magányosabb típus vagyok, alapból, akkor úgy éreztem, hogy befogadtak, sok próbálkozás után először éreztem ezt. Próbálkoztam sok mindennel és sok munkával is korábban, Ez a kapcsolatokra is hatással volt, sosem akartam csak ,,járni" valakivel, mindig úgy éreztem, ha eljön az ideje, akkor majd lesz valami, ez persze nem azt jelenti, hogy kisebb kalandok nem lettek volna, csak általában a nők kihasználtak és ennek ez lett az eredménye. És itt kezdődik a problémám első része. 4 éve volt egy kolléganőm, akit egy sok éves kapcsolat után kidobott szinte szó szerint az utcára a pasija, Megcsalta és a közös hitel, kocsi, ház ellenére kirakta és a másik csajt rakta a helyére. Teljesen taccsra vágta magát. Nem akartam semmit eleinte tőle, de láttam, hogy nagyon szenved és a többiek -amit nem igazán értettem akkor- átléptek rajta és kiröhögték. Elkezdtünk beszélgetni, próbáltam a lelket tartani benne, segíteni neki, amiben tudtam. Ez ment hónapokon át. Persze, beleszerettem és elmélyült a kapcsolatunk és ő is jelét adta, hogy jó lenne ezt munkahelyen kívül is folytatni valamilyen formában. Aztán már dolgok is történtetek, amikor volt egy céges túra, aminek a másnapján beszéltem vele utoljára. Annyit mondott, hogy valaki megkérdezte tőle, hogy mi együtt vagyunk-e és ezen láthatóan kibukott. Bunkózott és nem tudtam vele beszélni, holott, korábban órákat voltunk együtt, minden nap. 2 sms és e-mail, után, amiben könyörögtem neki, hogy beszéljünk, mert hiányzik, bepanaszolt a vezetőségnél, hogy zaklatom. Ezen meg én buktam ki, de iszonyatosan és hozzájött, hogy a leveleimet és az sms-eimet mutogatta kb fűnek-fának a kollégák közül. Teljesen megalázva éreztem magam, a slusszpoén, hogy egy hónapra rá megtudtam, hogy visszament a palijához. Bent teljesen elszeparáltan dolgoztunk, így nem is kommunikáltunk egymással, így ott maradtam a munkahelyen, de nagyon zavart a jelenléte és nagyon rossz volt. 3 hónap alatt fogytam 30 kilót -mondjuk volt miből-, de teljesen összeestem lelkileg. Ott maradtam, mert kellett a munka és ráadásul azzal foglalkoztam, amit szeretek is, de nagyon nehéz volt, egyszerre volt a menny és a pokol. Tavaly aztán közölték, hogy megszűnik a pozícióm, de nem akarnak kirakni, csak áthelyezni, a probléma ezzel viszont az volt, hogy a lány mellett lett volna ez a pozíció, bár 3 év eltelt azóta, én még mindig feszengtem a megalázottságtól mellette és azóta sem beszéltünk és egy részem még mindig szerelmes volt belé, ezért bár jeleztem ezt a vezetőségnek, amit nem fogadtak el, így az lett a vége, hogy eljöttem onnan. Azóta két melóhelyem is volt, de egyik se vált be, az egyiken rabszolgaként dolgoztattak, szó szerint null szabadidővel, a másikon meg éhbérért kellett teperni. Persze álmaim egyik munkahelye után, ez nyilvánvaló volt, hogy pofon lesz, csak azt nem gondoltam volna, hogy ekkora. Most jelenleg munkanélküli vagyok. Az igazi problémám az, hogy a 3, lassan 4 év alatt, úgy érzem meghalt bennem valami és teljesen elment az életkedvem. Nemhogy a nőkben, de az emberekben sem tudok megbízni, egyre jobban süllyedek le. Nem érzem azt, hogyha lenne egy munkahelyem, vagy egy barátnőm, akkor boldogabb lennék. Ott hagytam az előző munkahelyem egy csomó embert, akit úgy éreztem, hogy fontosak és én is nekik, -ennek lassan már egy éve- és azóta igazából a kutya nem keresett onnan, max én őket. A megalázottságot azóta is érzem folyamatosan és ez mindenre rányomja a bélyegét, a döntéseimre is. Mivel nincs munkám, vissza kellett jöjjek a szüleimhez, akikkel gyerekkorom óta rossz a kapcsolatunk, ők folyamatosan éreztetik, hogy nem vagyok több, mint egy kötelező kiadás. A hitelemet, már nem tudom sokáig fizetni, bár ki tudnék lépni belőle, de sokmillió forint kifizetése után, egyszerűen nem akarom eldobni. Viszont így is azt érzem, hogy 30 éves koromra nem értem el semmit, sőt rosszabb lett. Folyamatosan a kétségbeesést érzem, és a reménytelenséget. kisebb pánik rohamaim is vannak. Ezek először még a munkahelyen jöttek elő, akkor azt hittem a csaj miatt van, ha elmegyek onnan, majd elmúlik, de nem így van, időnként előjönnek. Mivel magányos farkas típus vagyok, nem sok barátom van, akik vannak, azok meg inkább ivócimborák és nekik is megvan a maguk baja, Próbálok pozitív lenni, de egyszerűen nem tudom, hogy min változtassak, hogy változzon az életem, teljesen tanácstalan vagyok és borzalmasan érzem magam. Tudom, hogy ez így elég tömör, amit írtam, próbáltam összeszedni. Előre is köszönöm a segítséget.
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-23 15:27:20
Kedves Borisz,

köszönjük a bejegyzésed. Ahogyan olvasom, a barátságotok sorsa immár eldőlt. Hogy Téged csak elviselni (?) lehetne? Nem hiszem, legfeljebb ez a barátság – legfőképpen az utolsó szakaszban – igencsak egyoldalúvá vált. Ezzel túl sokat tenni már nemigen lehet, de az a kijelentés, hogy „téged csak elviselni lehet”, korántsem hiszem, hogy általános érvényű, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik örülnek a társaságodnak.

Hogy minden barátság – s minden egyes emberi kapcsolat – kizárólagosan az önzésen alapul? Ez ebben a formában nem hiszem, hogy általános érvényű, bár van benne igazság. S abban sem vagyok biztos, hogy a magánytól való félelem, az unalom és a kölcsönös önzés lenne a barátság – vagy más kapcsolat – alappillére.

Más szempontból is meg lehet közelíteni talán ezt a kérdést, pl. meglátom valakiben az értéket, amit tisztelek a másikban – vagy fordítva: egy másik ember látja meg benned azt az értéket, amit tisztel és becsül. Ez a paradigma nem a kölcsönös önzésen alapuló modell, hanem valami olyasmi, ami nem az érzelmi vagy társas szükségletek, hanem a kölcsönösségen, a tiszteleten és a közös élményeken alapul. Az alaphelyzet hasonló, csak az értékek mások, amelyeken a barátságok kialakulnak és fennmaradnak. Ha valakit barátomnak választok, abban meg kell látnom valami emberi többletet, ami más emberben nincs meg. Azt nem tudom, azért látom-e meg ezt a többletet, mert a barátom, vagy azért a barátom, mert ezt az emberi többletet, valamilyen emberi értéket megláttam benne. Cirkuláris okságról ebben a helyzetben éppúgy beszélhetünk.

„Ha már párja van valakinek akkor nincs olyan, hogy, Én életem, Te életed, csak olyan, hogy a Mi életünk. Együtt kell lenni, jóformán csak együtt megyünk el valahova, az egy másik életforma”.

Ebben is van igazság, főleg ami a sorrendiséget érinti, nyilván, s ez érthető, hogy ilyenkor már a társ vagy a család fontosabb (ami valahol természetes is), de ez nem zárja ki azt, hogy a baráti kapcsolatok fennmaradjanak. Az egyensúlyi helyzet nyilván megbillen akkor, ha a barátok közül valakinek lesz egy komoly párkapcsolata, de nem szűnik meg automatikusan, legfeljebb a súlypontok helyeződnek át.

Ha a barátságokban van valami, ami sajátos elem, az az, hogy a szimpátia mentén, mindenféle külső és belső társadalmi nyomás vagy elvárás nélkül jönnek létre. Nincs megélhetési kényszer, családalapítási kényszer, már ha ezt kényszernek vagy elvárásnak tekintjük, nincs a szexuális kielégülés belső kényszere, mint pl. a párkapcsolatok esetén, s egyik barátság nem zárja ki a másikat, vagy a párkapcsolatot. Éppen ezek az alapvető értékei.
A barátságokban is van egy bizonyos narcisztikus elem, ami hasonló, de nem azonos az önzéssel, lényege, hogy azt szeretjük a másikban, hogy az szeret bennünket. Nem általában szeret bennünket, hanem ismeri azokat az értékeinket, egyedi jellemvonásainkat, titkainkat, amire a környezet részben nem kíváncsi, részben pedig nem osztjuk meg a titkainkat akárkivel. Vagyis ez az egyediség lesz az alapja annak, hogy a barátság fennmarad: a barátunk olyan oldalunkat is ismeri, amit rajtunk kívül senki más. És nem csak ismeri, de elfogadja, akceptálja, és viszont. Ő lesz az, aki tudja mindazt magamról, amit csak én tudok, és ezt hajlandó el is fogadni. Így értem azt, hogy van a barátságokban valamilyen narcisztikus komponens is.

A kiemelt megjegyzésedhez még annyit tennék hozzá, hogy ez legalább annyira igaz, mint amennyire nem. Ugyanis a párkapcsolatban az ÉN és a TE összeolvadva alkothatja a MI-t, én ezt személy szerint csak „szimbiotikus masszának” hívom, de nem egy egészséges párkapcsolati modellnek. Tény, hogy sok pár tényleg így él.

A normális párkapcsolati modell az olvasatomban azt jelenti, hogy van az ÉN, van a TE és ennek van egy metszete, a MI. Az ÉN és a TE külön individuumként is létezik egy párkapcsolaton belül, az egymásban való kölcsönös és végleges feloldódás a másikban bármilyen csábítónak hangzik, aligha több, mint illúzió. Nagyon sok olyan személy van, aki az Én-jét boldogan feladja egy párkapcsolat kedvéért és amikor az megszakad, azt éli meg, hogy összedőlt a világ. Úgy érzi, hogy megfosztották ezzel valamitől, pedig dehogy, valójában önként adta oda (talán az Én-jének éppen a legértékesebb komponenseit áldozta be), de ezzel nem segített sem önmagán, sem a társán, sem a kapcsolatán.
Valójában az ÉN a TE és a MI egy dinamikus egyensúlyi helyzetet képez, és minden egyes alkotó elemnek megvan a maga létjogosultsága.

Nem azt az egocentrikus modellt akarom ezzel kétségbe vonni, amit leírtál, annak is meg lehet a létjogosultsága, inkább csak leírtam a téma kapcsán még azokat a gondolataimat, amiket úgy gondoltam, talán érdemes megosztani.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Borisz (2013-05-20 15:42:51)

Borisz válasz 2013-05-20 15:42:51
Sziasztok!

Köszönöm még egyszer a válaszotok! Azóta nem nagyon keressük egymást, és lehet jobb is ez így. Akárhogyan is, én nem érzem azt, hogy újból nekem kellene majd kezdeményeznem, mert ezt egyszer már megtettem. És amit kaptam pár napja, az akárhogyan is, de sértő volt. Nem tudok bocsánatot kérni, mert úgy érzem, nincs miért. Hogy engem csak elviselni lehet... Akkor nem kell. Makacs, tudom, hogy ő sem fog keresni.
Egyébként általánosságban a barátságról még vannak gondolataim. Szerintem mint minden emberi kapcsolat, akár a párkapcsolat, akár a barátságok önös érdekeken múlnak. Ha pl. párt keresünk és megtetszik egy fiú vagy egy lány, akkor nem érdekel minket, mit gondol a másik, foggal körömmel azon igyekszünk, hogy jók legyünk hozzá, megszerettessük magunkat a másikkal. Olyan feltételeket teremtünk, hogy jól érezze a másik magát a társaságunkban. Mindezt miért? Hogy ne legyünk egyedül. Aztán ha elmút a kezdeti lelkesedés, és jön a megszokás, lehet mit a másik fejéhez vágni és zsarolni, hogy ne hagyjon el. Én ezt tapasztaltam eddig.... Lehet kissé sarkalatos vagyok és pesszimista, de alapvetően ennyi.
A barátságban is hasonló a helyzet. Minden szép és jó addig, amíg közösek az érdekek, egy hajóban evezünk. Kell valaki, akivel bizonyos programokra elmenjünk, nem érdekel, mit akar a másik. Elkezdődik egy érdekérvényesítés, mikor ki az erősebb, kinek az akarata érvényesül, ha az egyik egyvalamit szeret csinálni, a másik meg másvalamit. Aztán jön a munkahely és a párkapcsolat kérdése, mindenkinek az az első, hogy legyen megélhetése és találjon egy párt, legyen családja. Vagyis úgy helyezkedik mindenki, hogy ezek meglegyenek, és olyan társaságba húz, ahol ezeket elérheti. Ebbe pedig nem férnek bele a "barátok". Vagyis beleférhetnek, de tuti, hogy a barátság elé fogja helyezni.
Ha már párja van valakinek akkor nincs olyan, hogy, Én életem, Te életed, csak olyan, hogy a Mi életünk. Együtt kell lenni, jóformán csak együtt megyünk el valahova, az egy másik életforma. Akkor már nem random szilveszteri bulit keres magának az ember, hanem örül, hogy kettesben lehet a párjával pl, vagy ketten mennek nyaralni stb.
Ezeket csak úgy leírtam kiegészítésül.
Ezt is meg lehet érteni tulajdonképpen. Nem véletlen barátkozik a barátnőm sem az exével és annak társaságával továbbra is. Hiszen oda befogadták már. Ez a bizonyos másik lány az exének az unokatesója talán. Szoros a kapcsolatuk továbbra is az exszel, ismerik már egymást jól, tudnak egymás dolgairól továbbra is, bármikor ott a lehetőség az újrakezdésre.
Ennyit gondoltam még hozzáfűzni.
Köszi, hogy elovastátok!
B

Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-18 22:17:58
Kedves Borisz,

nagyon örülök, hogy a barátság kérdését felvetetted, annál is inkább, mert a barátság az emberi kapcsolatok egyik leginkább félreértelmezett és elhanyagolt formája. Egyébként a szoros barátságok nagyon sokban hasonlóságot mutatnak a párkapcsolatokkal, azzal a kitétellel, hogy a barátság, noha intim kapcsolat, ez az intimitás nem szexuális tartalmú (legalábbis explicit módon még a szoros barátságokban sem jelenik meg).

Egyébként, amikor azt vizsgálták, hogy emberek milyen közegben érzik igazán jól magukat, az eredmény az volt, hogy csaknem mindig a barátaik között (s nem a családban, vagy a munkahelyen, (vö. Csíkszentmihályi & Selega, 1997).
A barátságok alapja a szimmetria és a hasonlóság. Különböző korú, nemű, személyiségű és életstílusú emberek között is létrejöhet a barátság akkor, ha van valamilyen közös szegmens, valamilyen bázis, amin ez felépülhet.

A barátság másik összetevője az önkéntesség és a kölcsönösség. Vagyis, ha azt szeretnéd, hogy legyen(ek)barátaid, vagy barátod, azt úgy tudod elérni, hogy Te válsz valakinek a barátjává. Nagyon nem mindegy persze, hogy kinek, kit választasz, vagy ki az, akinek az ajánlatát elfogadod.

A soraidat olvasva, azt azért meg kell kérdeznem, hogy Te töltesz és be valakinek az életében olyan szerepet, hogy ő önzetlenül számíthat rád. Mert nyilván olyan elvárásaink lehetnek mások irányában, amiket mi is tudunk teljesíteni – ez a szimmetria elve.

A „haver” típusú kapcsolatokat nem sorolnám a barátságok közé. Azok lazák, esetiek, alkalmiak, legtöbbször anélkül alakulnak ki, hogy a „haverok” valóban ismernék – már mélyebb szinten – a másikat. Nem mondom, hogy ezek „értéktelen” kapcsolatok, szó sincs erről, de én ezeket inkább nem sorolnám a barátságok közé.

A barátságokat kölcsönösen ápolni kell. Mind a két félnek tennie kell ezért, ami nem csak abból áll, hogy nem felejtjük el a szülinapját, hanem mondjuk abból is, hogy ha bajban van, akkor kölcsönösen támogatják a felek egymást – segítenek, ahogy és ahol lehet. Nem barátság az, ahol ez egyoldalú. Nem barátság az, ha valaki csak akkor tűnik fel az életünkben, ha éppen „kell valami”. Nem barátság az, aki alapvető emberi értékeinket (amik egyébként eléggé különbözők lehetnek) kétsége vonja. Nem barátság az sem, ha valaki nem képes együtt örülni az örömömnek és féltékenykedik a sikereimre vagy az eredményeimre, amiket elértem. Aki a barátom, az ismeri az erősségeimet és a gyenge pontjaimat (ez utóbbiakból esetemben lehetne írni egy kisebb lexikont), még sem vagdossa a fejemhez a hibáimat, azt megteszik az ellenségeim, rendszerint kiszínezve és mindig a hátam mögött, mert gyávák, hogy a szemembe mondják meg a véleményüket. Gondolom, ez a mechanizmus nem csak a számomra ismerős.

A barátomra rábízhatom a titkaimat, anélkül, hogy visszaélne vele vagy másnak (meggondolatlanságból vagy ártó szándékkal) elárulná. Arra ott vannak az ellenségeim. Aki a bizalmammal visszaél, azt logikus, hogy nem tarthatom a barátomnak.

Csak közbeszúrásként: Az emberi kapcsolatok lehetnek barátiak, semlegesek vagy ellenségek, ezen az intervallumon keresztül minden ember kapcsolat valahol elhelyezhető. A barátság azonban ezen belül is önálló kategória.

Amikor a „defektességedről” (?) írsz, azt azért vedd számításba, hogy ki az az ismeretségi körödből, aki a barátság státuszát valóban kiérdemelheti. Itt azért van egy szelekció, és én személy szerint kifejezetten örülök annak, ha néhány ismerősöm nem a barátom.

A barátság a szimpátia érzéséből indul ki, lassan, egymást megismerve és elfogadva épül fel, amihez azonban elengedhetetlen, hogy mindkét fél megnyíljon és kölcsönösen bizalmába fogadja a másikat. Ez pedig folyamat, amit fel kell építeni. Aki nem tud vagy nem akar megnyílni, az sem párkapcsolatra, sem baráti kapcsolatra nem lesz képes, illetve az emberi kapcsolatok mindazon válfajára, ahol a személyesség jelen van.

A barátság emellett egy szeretetkapcsolat, ahol megjelenik a „szeretni és szeretve lenni” érzése, azonban – a párkapcsolatoktól eltérően – hiányzik az explicit szexuális motívum. Ezt azért hangsúlyozom, mert a baráti kapcsolat érzelmi kapcsolat is egyben, amit a környezet időnként hajlamos félreérteni.

Az embernek több barátja is lehet (miért is ne lehetne). De valamiért van valamiféle kimondatlan rangsor, ahol a „legjobb barát – „best friend” – mint önálló kategória megjelenik. Ha változik a sorrend a barátságok kimondatlan hierarchiájában, azt az érintettek megérzik. S kell, hogy a másik elfogadja és tolerálja, nem mindig és minden helyzetben ő a legfontosabb. De ha valóban fontos, erre vonatkozóan azért kellenek a megerősítések és a visszajelzések.

Az a kijelentés, hogy a barátság tértől és időtől függetlenül létező kategória, nem igaz. A barátság személyes élményekből építkezik, éppen úgy, mint a legtöbb emberi kapcsolat. Ha ez hiányzik, a barátság lassan, de biztosan elsorvad.

Hogy mik az okok? Amellett, hogy a kapcsolatotok jelen fázisában már nem tölti be a rendeltetését? Hiszen ezeket lényegében leírtad. A kérdés sokkal inkább az, hogy mindketten akartok – e ezen változtatni, mert ha nem, a soraid alapján ez a baráti kapcsolat most a szétesés felé tart. Tégy meg minden tőled telhetőt azért, hogy ez a kapcsolat fennmaradjon, de ne menj bele megalázó kompromisszumokba.

Érzékenység? Ez miért negatív tulajdonság? Van jó és rossz oldala egyaránt. Én személy szerint enélkül nem tudnék a segítő szakmában dolgozni. Számomra tehát érték. Ha tengerészgyalogos lennék, biztos nem tekinteném annak. Tehát az érzékenység, mint személyiségvonás is helyzetfüggő.

„az összes emberi kapcsolatom szétzúzom”

Miért zúznád szét az összes emberi kapcsolatodat ezzel? Az érzékenység éppen az emberi kapcsolatokban érték (a hiszti persze nem, de a kettő messze nem azonos egymással). Gondold át ezt is szerintem.

Dióhéjban talán ennyit.

Amit leírtam, az egy bizonyos látásmód, de szeretném, ha minél többen megosztanátok a véleményeteket a problémával kapcsolatban.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Borisz (2013-05-18 08:26:53)

Borisz válasz 2013-05-18 08:26:53
Kedves Mirror és Fórumozók!

Szeretném megkérdezni a véleményeteket, ti mit gondoltok a barátságról? Hogyan kell megfelelően ápolni? Egyik ismerősöm azt mondta nekem, hogy "borbarát nem búbarát". Ha jobban körülnézek nem is tudom, hogy van-e valaki a környezetemben, akire önzetlenül számíthatnék.
Van egy barátnőm a suliból, 4 éve vagyunk barátnők. Úgy indult, hogy sok közös tulajdonságunk van, hasonló neveltetéssel, hasonló problémákkal. Az is vicces, hogy egy autogén tréningen találkoztunk, amire el lehetett menni, stresszhelyzetek kezelésére volt egy ilyen program a suliban. Aztán megismertük egymást és nem jártunk tovább ezekre a tréningekre. Közös bennünk, hogy mindketten szorongóak vagyunk, elég nagy önbizalomhiánnyal. Neki is az volt mindig, hogy a szülei magasra tették a mércét, nagy volt az elvárás, és ebből adódó megfelelési kényszer, a kisebb tesóval persze engedékenyebbek. Egyébként ő idősebb tőlem 2 évvel, tehát hamarabb következtek az életében ugyanazok az élethelyzetek, amik nekem. Suli befejezése, munkahely stb.
Abban különbözünk viszont, hogy az én defektességem leginkább nem az új emberek megismeréséből fakad, mert könnyen összebarátkozom bárkivel, meg más haver-ismerőseim is vannak, hanem hogy hosszú távú, mélyebb kapcsolatokat nem tudok ápolni. Ez felszínesnek mondható tudom. Ő meg makacs természetű, ha a fejébe vesz valamit, akkor úgy kell lennie, ráerőlteti akarát az ismerőseire, azért, hogy ne legyen egyedül, kísérjük haza, cserébe ő szervez programot aznapra. Vagy olyan programot talál ki, ami pl. nekem bevállalós, sziklamászás pl. és nem lehet nemet mondani, mert úgy beszél ilyenkor, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen, hogy nem megyek. Pénzem sem volt, kedvem sem, de elmentem mégis. Nem akartam kilógni a társaságból, de tériszonyos vagyok. Nem tudom az összes pályát megcsinálni, a többiek mind végigmentek. Féltem, és bármennyire is szép volt a táj, így nem volt 100%ig buli.
Az a probléma tárgya most, hogy tenap összevesztünk. Vagy nem is összevesztünk, hanem meg akartuk beszélni a barátságunkat, de egy ideje más utakon járunk és az lett a vége, hogy tehetetlenül ott ültem, és kaptam a sérelmeket. Miközben azt éreztem, hogy nem tudom elmondani mi bánt, és neki mindegy mit mondok, nélkülem is jól megvan. Mert "túlérzékeny vagyok, hisztis, engem el kell viselni, hogy mindig csak panaszkodni tudok, hogy a barátság tértől és időtől független, hogy ez nem párkapcsolat, meg hogy mindig megsértődöm". Nem akarom magam fényezni, mert van igazságtartalom ezekben.
Úgy alakult az élet, hogy párhuzamosan azzal, hogy felvettek a munkahelyemre, őt elküldték, úgy hogy az cégünk felvásárolta az övékét. Emiatt jött létre közöttünk egy feszültség egyszer. Kétszer, mert neki más hobbijai vannak, táncol és velük jár el sokat. Nekem is vannak más ismerőseim, amikor olykor velük vagyok, és nem vele szervezek programot. Hanem amin elcsúsztunk, hogy mostmár mintha rivalizálnánk egymással. Ha én épp már mással megyek valahová, akkor jön hogy "én nem vagyok neked elég" szöveg, meg hogy miattam nem tudunk sosem talalkozni. És egybről stromfol, hogy valami korábbi másik ismerősöm elhívja.
Engem az bánt nagyon rég, hogy ő nem jött el a diplomaosztómra, mert dolgozott, mikor én ott voltam az övén, meg az összes fellépésére elmegyek. Ha van egy szilveszter, vagy egy május elseje, akkor más barátaival szervez valamit, és rendben lenne, ha ezt előre mondaná, hanem mindig el van hallgatva ilyenkor, hiába hívom, én érzem magam úgy, hogy hoppon maradtam.
Ha meg más ismerőseimmel szervezek valamit, akkor egyből féltékeny jöhetnék ő is, és többször is volt már, hogy új embereknek bemutattam, de nem voltak egymásnak szimpik. Mert ilyenkor áll kukán, és lépést sem tesz, hogy barátkozzon. Így meg nem viszonozzák, és nem voltak egymásnak szimpik.
A tegnapi este pedig azon bukott ki a dolog, hogy a nyarat beszéltük, erre mondja, hogy azért nem jön .... helyre, mert egy lánnyal külfödli nyaralást terveztek már be akkorra. És igen. féltékeny vagyok én is! Amikor én hívtam, akkor mindig fontosabb valami/valaki más. Mostanában ezzel a lánnyal meg nagyon jóban lettek.
És szóval, tudom, hogy szörnyű vagyok, mert nem vagyok ártatlan, de már teljesen belefáradtam, hogy futok utána, és én kezdeményeztem a legutóbbi is, mert volt 3-4 hét amígy egyáltalán nem beszéltünk. Most meg elszakadt már bennem is valami, mert nem látom értelmét. Nem tudunk örülni egymás sikereinek, mert mindig az hogy a másiknak mi van, mi nincs, pasija van, munkája van nincs, hova megy, kivel van, ha mással van akkor jó, nekem is van más. Biztos én is sokszor megbántottam, de az én sérelmeim is ott vannak, hogy amikor kellene, akkor nincs ott.
Fogalmam sincs mi tévő legyek. Esz a lelkiismeretfurdalám, hogy az összes emberi kapcsolatom szétzúzom. Ennyivel szarabb vagyok, mint a többi ember, hogy érzékeny vagyok? Ezt nem fogja senki sem elviselni. Félek, hogy egyedül maradok. Így is időm 80%-ban egyedül vagyok. Ezt kell az embernek viselni....
Köszönöm, hogy végigolvastátok, és ha tudnátok valami okoat írni, annak is nagyon örülnék!
B
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Hirdetés

iksz válasz 2013-05-15 17:37:38
Kedves nina! (a válasz véletlenül Mirror beírására megy, mert tőle idéztem, de természetesen Neked szól)

"Egy érzelmileg is felnőtt ember képes rezonálni a másik problémáira" - lehet, hogy itt a probléma. Lehet, hogy azért nem tud rád figyelni, mert lekötik az energiáit a saját sérülései... Kívülről nézve persze tudjuk, hogy neked van szükséged a gyengédségre, de nem tudhatjuk, hogy belülről mit él meg a férjed: lehet, hogy el sem lát a Te nehézségedig.
Az ingyenélésről: biztos, hogy ő sugározza feléd? Néha hajlamosak vagyunk belegondolni a mások viselkedése mögé azt, amitől tartunk. (Félek, nehogy ingyenélőnek tartson - a mondatai mögött keresem, nem a szemrehányás bújik-e meg)
De most valóban a kis születendőé legyen a főszerep. Ráérsz utána a tisztázásokra
Előzmény: Mirror (2013-05-12 23:36:45)

Mirror válasz 2013-05-12 23:36:45
Kedves Nina 89,

jól tudom, hogy ma az egzisztenciális biztonság, amiért a párod küzd, ma különösen fontos, érthető az ő leterheltsége is, csak könnyen az lehet a vége, hogy lassan már nem lesz kiért, miért küzdenie. Az ember abszolút értelemben soha nem „senki”, legfeljebb nem kapja meg a környezete részéről azt a visszacsatolást, megerősítést, amit, ha mástól nem is, választott párjáról azért joggal elvárhat. De ettől még nem lesz senki értéktelen. Természetes, hogy a gyermeked fontos szerepet kap az életedben, de egy normális és egészséges párkapcsolatot a gyerek nem pótolhatja.
Azt nem tudom, hogy a párod hogyan éli meg ezt a helyzetet, egyáltalán tudtok – e érdemben beszélni minderről, vagy végleg bezárkózik. De azt sem tudom igazán, hogy a párod vajon akarta – e ezt a második gyereket – tudtok erről őszintén beszélni egymással? Lehet, hogy talán ez is közre játszik az elutasításában? Mindenesetre ez is egy olyan kérdés, amit azért tisztáznotok kellene.
A „szeretni és szeretve lenni” igényét az ember nem kapcsolhatja ki magából, egyszerűen arról van szó, amikor a szeretetet valaki intenzívebben igényli, ha úgy éli meg, hogy – talán helyzeténél fogva – valamiért sebezhetőbb.
Arról, hogy most nincsen munkád (ami hét hónapos terhesen alapvetően normális állapot lenne), most nem Te tehetsz, a munkádat ugyanúgy beleteszed a gyereknevelésbe vagy a háztartásba. Az ingyenélő az, akinek lehetősége és képessége van arra, hogy munkát végezzen, de ezt elutasítja, miközben azzal az igénnyel lép fel, hogy mások tartsák el – szóval ezért ne tartsd magad ingyenélőnek. .

„Ha tehetném, kijelenteném, hogy itt van pont a kapcsolatunk végén, szeretnék még esélyt adni magamnak, hogy boldog lehessek, mert hiába erőlködünk több, mint öt éve, nekünk együtt nem megy”.

Ez tényleg nem az a helyzet, amiből ki lehetne lépni – pláne hamarosan két gyerekkel. De nem is az, amiben benne szabad maradni – „csak a gyerekek miatt”.

Ha valamilyen sorrendiséget fel kellene állítani a problémáid között, első helyre azt tenném, hogy a gyereked megszületése rendben megtörténjen. Azt gondolom, most ez élvez prioritást. Ezt követően viszont sürgősen rendezni kellene (talán már sokkal régebben kellett volna) a pároddal a viszonyodat. Az nem lehet mentség, hogy kinek milyen gyerekkora. Felvállalta a kapcsolatot: Téged, a gyerekeket, a közös jövőtöket. Egy érzelmileg is felnőtt ember képes rezonálni a másik problémáira, értelmileg és érzelmileg is, s képes nyíltan kommunikálni, magyarán, őszintén és emberi hangon megbeszélni, hogy mi a baj, ha már egyszer baj van.

Az, hogy testi síkon miért éppen azokat a tüneteket produkálod, amiket, szerintem egyértelmű leképződése a problémádnak (nem véletlenek ezek a pszichoszomatikus tünetképződések).

Az, hogy párod spontán meg fog változni, szerintem egy illúzió, volt rá öt éve, nem tette meg. A kapcsolatotok alapvető átbeszélését – amivel a gyerek megszületéséig azért várnék – azonban elkerülhetetlennek tartom. Nem tudom, milyen szintjei működnek még a kapcsolatotoknak – sajnos, sok szint most tényleg nem -, de én nagyon komolyan átgondolnám utána a hogyan tovább kérdését. Egy nem működő kapcsolattal két dolgot lehet tenni: vagy megjavítani, vagy kilépni belőle. Ahhoz, hogy az első változat működjön, neki is társsá kell válnia – különben mindazt elveszítheti, amiért eddig küzdött.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: nina89 (2013-05-12 21:33:05)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

nina89 válasz 2013-05-12 21:33:05
Az utóbbi egy hétben feltűnően könnyednek éreztem a hétköznapjaimat, de most megint jön a mélyrepülés, érzem.
Megint úgy érzem, hogy igazából senki nincs, akinek ne kolonc lennék a nyakán. A páromnak mindig igyekszem a kedvében járni, szeretem kimutatni, hogy fontos nekem és szeretem. De egyre inkább csak az elutasítást kapom a részéről. Hozzá bújtam volna ma is, mert szeretném érezni, hogy valakinek fontos vagyok, de eltolt magától, mondván, hogí fáradt. Úgy érzem, belefáradtam ezekbe a játszmákba is. Mert tudom, ez nem kifogás. Nekem akkor is szükségem van a szerelmemre, ha fáradt vagyok. És itt vagyok 7 hónapos terhesen, semmiféle odafigyelést nem kapok. A nagyapám és anyukám voltak még igazi lelki mentsváraim. Nagyapámat hét éve, anyukámat három hónapja vette el tőlem az élet. A kisfiamon kívül semmi örömforrásom nincsen, de azért Ő nem pótolhat mindent az életemben. Annyiszor próbáltam a párommal beszélni, sosem követelőzően. Mindig óvatosan próbáltam rávezetni, hogy nagyon boldogtalan vagyok, és próbáljunk mindketten kicsit tenni azért, hogy ez jobb legyen. De mindig azt kapom, hogy ő most a megélhetésünkért küzd, hagyjam békén ilyenekkel. Mintha az ember ki tudná kapcsolni magában a ,,szeretni és szeretve lenni,, utáni vágyat. Úgy érzem, hogy mellébeszélés minden a részéről. És ahogy velem szemben viselkedik, sokszor érzek benne haragot az irányomban. Egy ingyenélőnek érzem magam, mert ezt sugározza felém. Szeretném, ha ennek vége lenne. De már nem hozom fel a témát neki, mert tudom, hogy úgysem változik semmi. Ha tehetném, kijelenteném, hogy itt van pont a kapcsolatunk végén, szeretnék még esélyt adni magamnak, hogy boldog lehessek, mert hiába erőlködünk több mint öt éve, nekünk együtt nem megy. Az a baj, hogy nem tudok kilépni.
Általában ilyen rossz időszakok után mindig jön pár nap, mint valami aprócska reménysugár, amikor megint azt érzem, talán most megváltozik minden.
Úgy érzem, hogy lelkileg ő is eltaszít, és néha mikor épp kéznél vagyok, használja a testem. Soha nem volt előtte nőgyógyászati problémám, de az ilyen lelkileg instabil időszakokban hüvelygombát, meg mindenfélét kreálok magamnak. Úgy érzem, mint ember, senki vagyok.
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-12 12:14:22
Kedves Nerina,

a chat kérdésére most nem reagálnék, jeleztem a problémát, de én nem tudom megoldani, tudom, hogy jó ideje áll, s remélem, egyszer majd működni fog.

Amikor a párkapcsolatokról beszélünk, akkor szemérmesen elhallgatjuk a felek közti anyagi helyzet különbségét és annak kihatását magára a kapcsolatra. Amíg ez egyébként jól működik, kevésbé áll a kapcsolat fókuszában, de ha jönnek a gondok, ez lesz az első, amit egymás fejéhez vágnak felek, szóval nem szabad a jelentőségét alábecsülni.
Saját értékrendem alapján elképzelhetetlen lenne, hogy lakbért fizessek mondjuk a szüleimnek és ők – jól tudom -, soha nem is kérnének ilyet hasonló helyzetben (a rezsi az nyilván egy másik kérdés). Csak a világ nem az én értékrendem szerint működik, ebben a tekintetben sem, de ezzel nem sokat lehet tenni.

Szeretnék erre valami bátorítót írni, de nem tudok, ha a barátodnak vesznek egy lakást a szülei, az sohasem lesz közös, akármi is történik, az mindig az övé marad. Ezek azok az erővonalak, amelyek láthatatlanul, de jelen vannak egy kapcsolatban (én lakásom / te lakásod, én tévém / te tévéd, te keresel többet / én keresek többet, hadd ne soroljam). Ezeket soha nem a kapcsolat felívelő periódusában vágják a felek egymás fejéhez, hanem mindig akkor, amikor egyszer csak „beüt a ménkű”.
Néha, manapság elég ritkán, ha megkeres egy pár, rögtön az elején elmondják, hogy nincs előttem tabu (persze, ha kiérdemeltem a bizalmukat), és mindent önkéntelenül is elmondanak pl. a szexről vagy hasonlókról, sokszor olyat is, ami már számomra is kínos vagy éppen a helyzetük tekintetében érdektelen. Mindegy, kezelem a helyzetet, az a dolgom, a lényeg nem ez, hanem az, hogy abban a pillanatban bezárkóznak, amikor a kapcsolaton belüli hatalmi erőviszonyokra kérdezek rá (erőforrások, ki hozza a döntéseket, stb.). Ez az, amiről nem szívesen beszélnek, pedig sokszor éppen itt vannak az okok – kimondva vagy kimondatlanul.

Visszatérve a kérdésedre, a családon belüli gazdasági viszonyok optimális helyzetet feltételezve kompenzatórikus jellegűek és nem piaci alapon, hanem a reciprocitás elvén működnek (magyarán mindig azt a családtagot segítjük, akinek éppen szüksége van segítségre, abban a reményben, hogy ha egyszer mi szorulunk erre, mi is megkapjuk, de ha nem, mégsem vesszük nagyon zokon). Ettől (is) család egy család és nem piac. De ebben a tekintetben sincsenek illúzióim, a családok nagy része ma nem így működik.

Az, hogy ma egy tisztességesen dolgozó ember ennyi jövedelemből kénytelen megélni, már ha van állása, azt is jelenti, hogy gazdaságilag soha nem lesz felnőtt. Nem lesz, mert nem lesz és nem lehet addig, amíg anyagilag nem önfenntartó és meg nem tudja teremteni életének anyagi értelemben vett alapjait (lakás, gyerekek, család, stb.). A szakirodalom ezt az „emberi erőforrások bővített újratermelése” címszó alatt taglalja, amit marha nehéz akkor megvalósítani, ha valaki pl. egy halom befizetetlen sárga csekk felett meditál azon, hogy melyik lenne ezek közül a legégetőbb. Mint ahogyan az évtizedek óta csökkenő újszülöttek száma sem a gólyák számának egyébként sajnálatos megfogyatkozásával függ össze, sokkal inkább azzal a ténnyel, hogy a felelősségteljesen gondolkodó ember tudja a határait, hogy mit szabad bevállalni és mit nem – és mindebből levonja a következtetéseket. A pároddal viszont feltétlenül tisztázni kellene ezt a dolgot, különösen akkor, ha a jövőre vonatkozóan komoly terveitek vannak.

Feladja valaki a hivatását és kimegy külföldre dolgozni (és pénzt keresni)? Nem tudok pálcát törni a feje felett. Sajnálatos, de emberileg teljesen érthető, hogy valaki nem akarja a teljes életét (diplomával vagy anélkül) a mélyszegénység peremén leélni. Bár ne így lenne, de így van. Ami Téged ebből érint, hogy ezek az emberek valamilyen szempontból a támogató környezetedből estek vagy esnek ki, azoknak az embereknek a köréből, akikre számíthattál.

Tanulás. Már rögtön a következő dilemma. Azt a szakot válasszam – e, amit igazán szeretek, vagy azt, amiből a későbbiekben meg is lehet élni. És persze mi az mindebből, ami egyáltalán megfizethető. Ami változott az elmúlt évtizedekben, az az, hogy a háztartások ma többségében (akit ez nem érint, ezt a szakaszt nyugodtan átugorhatja), nem megtakarítással, mint a jövőbeni erőforrással rendelkeznek, hanem valami olyasvalamivel, amit a jövőbeli – szűkös és kiszámíthatatlan – erőforrások terhére kell majd visszafizetni. S hogyan lehetne az anyagi helyzeteden javítani? Nem tudom. Ma kb. nyolcmillió ember töpreng ezen. Ha majd tudom a választ, ígérem, megírom.
Azt viszont biztosan ki merem jelenteni, hogy ma a szegénység a legelterjedtebb stigma: kevés ennél kirekesztőbb kategóriát - társadalmi viszonylatban - tudok ma elképzelni.

Az egyetlen, amit valóban megtehetsz, hogy tégy meg minden tőled telhetőd a tanulmányaid eredményes befejezéséért. Szerezd meg a jogosítványodat (nézd meg, hol adnak esetleg erre részletfizetési lehetőséget) és próbálj elvonatkoztatni az oktató személyétől (hogy nem az az ember fog Téged megtanítani autót vezetni, aki ezt Neked ígérte, de már nem volt módja teljesíteni).

Úgy hogy marad a küzdelem, még akkor is, ha ezt sokszor árral szemben kell megtenni, akár napi szinten is, abban a reményben, hogy a későbbiekben ennek egyszer kézzelfogható eredménye is lesz. Reményben, mert garancia nincs rá (vö. Beck, 2003).

Szeretettel:

Mirror

PS. Szerettem volna valami tényleg bátorítót írni, de nem találtam olyat, ami hiteles is lenne egyben. Nézd el ezt nekem.
Előzmény: Nerina (2013-05-11 17:44:30)

Nerina válasz 2013-05-11 17:44:30
Kedves Mirror, és a többi erre járó, aki majd ezt olvassa.

Először is, csak egy kis társaságra, egy kis csevegésre vágytam, ki- és megbeszélni egy két dolgot, ám amint ti is észrevettétek, ha vettétek, mert még van itt valaki, akkor a chat "kivételesen, éppen" nem működik. (Nem meglepő, de most nem fogok emiatt kötekedni..:))
Magamról első körben csak annyit, hogy ha vannak itt régi tagok, akkor bizonyára emlékeznek rám, (ha nem meg az se baj) még úgy 4 évvel ezelőttről.. Igen mondhatni visszajáró vendég vagyok erre.
Mivel ezt mindenki olvashatja így csak annyit, hogy jobban átlátható legyen a dolog, hogy egy "fiatal felnőtt" vagyok. De annak is az alsó határa felé valahol. (Tehát ott valahol 18-25 év között, vagy mi.)
Egyetemista vagyok, és egy albérletben lakom együtt a barátommal. Ami érdekes, mert egy albérleti viszony, viszont a barátom szüleié a ház, amikor idekerültünk egyetemre akkor vették ezt. (Igen elég gazdagok, hogy megvegyenek egy panel lakást.) Kezdetben amikor szó volt erről, hogy majd összeköltözünk az egyetemi éveink alatt, már akkor is mondta barátom, hogy valószínűleg vesznek majd egy házat, ahol együtt lakhatunk majd. De szó nem volt arról, hogy én csak mint albérlő leszek jelent ebben az egészben. Ami számomra egyrészt megalázó, mert bár családtagnak számítok mégis csak egy üzlettársi szerepet töltök be. Holott, nem hiszem, hogy pont az én pénzemre lenne szükségük, és fordított esetben, az én anyukám, és bármelyik ismerősöm megelégedne azzal ha egy ilyen esetben a partner csak a rezsi rá eső részét fizetné ki. Ez már párkapcsolat szintjén is egy frusztráló helyzetet szül, mivel lényegében megvásárolom azt, hogy a barátommal lehessek. Nem hibáztatom érte őt, csak néha már úgy érzem nem ér meg ennyit az egész.. Az én anyukám nem olyan gazdag, éppen ezért ő nem is tudja nekem ezt az egész bulit finanszírozni. Amikor belevágtunk ebbe az egészbe, akkor arra a megoldásra jutottunk, hogy diákhitel... Elcseszett egy élet, már mindent hitellel kezdeni. Igen így most elmondhatom, független vagyok az anyukámtól, a családomtól, és messze vagyok. Jövő szeptembertől ugyanez a helyzet áll fent, és nem tudom mi tévő legyek. Marha rossz mindig spórolgatni és mi egyéb mert mint ti is tudjátok a hitel havi 50ezer, és ha nem lenne ösztöndíjam mellé, nem is tudnám fizetni ezt az egész hűbelebancot. Nem tudom jövőre megkapom-e az ösztöndíjat. Ez aggaszt. Ez egy szociális ösztöndíj, nagycsaládosok és miegyebek részére.
De a probléma következő része az, hogy jövő szeptemberbe már önálló személynek fogok számítani, ugyanis az anyukám és a két húgom elköltöznek. Nem is akárhova, külföldre. De erről még pár szóban majd később beszélek. így ami azt illeti, nem lesz meg a nagycsaládos státuszom, ami egyből pontvesztéssel jár az ösztöndíj pályázaton.
Most mondhatná bárki hogy menjek dolgozni persze, de nagyon sok órám van az egyetemen, és nem magamnak rakom össze az órarendet, hanem előre meghatározva kapjuk meg, így pedig a leglehetetlenebb időpontokban vannak óráim, emellett nehéz lenne egy olyan munkát találni, ami nem csak 1-2 óra hébehóba. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mindig mennyit kell tanulni, de ez persze velejár, és szeretem, mert én választottam...
Komolyan akinek nincs pénze ne tanuljon.. de aki nem tanul nincs pénze.
Visszatérve ahhoz hogy az anyukám elköltözik, részben örülök neki, mert tudom, hogyha bejön neki, akkor ott sokkal jobb lesz a dolga, az élete, tesómék pedig még nem olyan idősek, simán tudnak ott tanulni, ami lehet még jobb is lesz nekik.. Rossz lesz hogy amikor kéthetente hazamegyek még akkor sem láthatom őket, és ami még rosszabb, hogy nem tudom mamám hogy fogja tudni ezt feldolgozni. Így is egyedül él, és mindig telefonálgat nekünk, de így... Hetente bejár anyumhoz, mert nem egy városban laknak, és már öreg, és fáj a lába, és zsémbes is, de azért még aranyos meg szeretem, de nem hiszem hogy ezt kibírja. De muszáj neki, mert anyum sem nézheti folyton más érdekeit, ha neki ott jobb. Én sem mondhatom neki hogy maradjon, mert úgy nekem könnyebb, ha hazamegyek, és két heti kaját főz nekem, amit lefagyasztok, elhozok ide és itt megesszük, mert nincs időnk, és én nem is tudok főzni. Meg aztán 13 év alatt megunta hogy cigánygyerekeket tanítson szakközépben... És még fiatal, nagyon is, igenis kezdjen új életet, és éljen úgy ahogy szeretne.
De ez a kettősség... Az hogy a dolgok változnak, hogy itt maradok...
A barátnőm is messze van akivel tudnék beszélgetni meg minden, és jövőre felköltözik a fővárosba, és akkor még inkább messze leszünk egymástól...
Talán eszébe jutott valakinek az olvasás közben, hogy mivan apámmal. Semmi, elváltak, már vagy 18 éve. És csak szimplán nem tartjuk a kapcsolatot.
Ami viszont még elszomorít, hogy húgom apukája, akivel 7 évig éltünk együtt, akit én is apámnak tekintettem, az az áldott jó ember, akit mindig úgy szerettem, már egy éve meghalt. Még mindig fáj ha arra gondolok hogy már nincs velünk...
Autóvezetést oktatott, és az egyik szülinapomra azt kaptam tőle, hogy egy papírra felírta hogy kupon, és hogy ezennel ő állja a jogsim megszerzésének költségeit. Hát sajnos nem volt időm felhasználni. Mire szerettem volna, addigra már nem volt kinél... Igen azóta sincs jogsim. Azóta "nem tudok" autót vezetni. Mert bár furán hangzik, de vele 10 éves koromtól kezdve ki ki jártunk vezetni a rutinpályára, csak miután már nem laktunk együtt egyre kevesebbet, de néha még utána is elvitt, és anyum is megmondhatja hogy nem kell sok csak az a pár vizsga és meg is lenne a jogsim, de valahogy nem megy. Most hogy végre összegyűjtöttem rá a pénzt, elkezdtem a kresszt, persze elsőre nem lett meg, de félek ha meg is lesz, nem fogok tudni majd beülni valami idegen oktató mellé, mikor tudom hogy az "Apukámnak" kéne ott ülnie, és ideges leszek baromira, és félek elrontom majd, neki megyek ennek annak...

Nem panaszkodásként írtam ezt az egészet, csak nem tudom mit és hogy csináljak. Már régóta "felnőttként" kezelnek otthon, épp ezért is néha rám zúdítanak dolgokat..

Igazából az sem baj ha nem válaszol senki semmit, nekem már az is jó, ha leírhattam mindezt..

További szép napot mindenkinek!

Nerina

U.I.:Elnézést a gépelési hibákért, de ilyenkor utálom visszaolvasni amit írok, mert akkor kitörölném az egészet..
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-05 20:43:41
Kedves Nina 89,

az optimális kiindulási helyzet az lenne egy párkapcsolatban, amely két egyenjogú és egyenrangú fél között jön létre. Természetes, hogy ma fontos az anyagi biztonság (talán fontosabb, mint eddig bármikor volt), vagy a gyerekek érdeke. De ha nem tud társ lenni – egyenjogú és egyenrangú fél -, akkor ezek az erőfeszítések sokszor teljesen hiábavalók. Egy gyereket semmi nem tud olyan boldoggá tenni, mint amikor azt látja, hogy a szülei boldogok és semmi nem tud annyira elkeseríteni, mint amikor a szüleiben a boldogtalanságot – és a bizonytalanságot – látja. A bizonytalanság miatt lesz később a gyerek szorongó, hiszen hogyan is érezhetné magát akkor biztonságban, ha – alapvetően függő helyzete miatt – így vagy úgy, de szembesül, vagy szembesülni kénytelen azzal, hogy sem a szülők, sem a kapcsolatuk nem áll stabil lábakon. A gyerek védekezik persze, önmagában „felmenti” a szüleit, mert ez még mindig kisebb érzelmi veszteség, mintha konfrontálódnia kellene azzal, hogy a saját családjában nincs biztonságba. Azzal, hogy Édesanyád bevont olyan dolgokba, amelyek alapvetően csak a szüleitekre tartozott volna, úgy érzem, hibázott. Nem mintha sok választása lett volna, egy ilyen házasságban ő is pont olyan magányos lehetet a maga módján.

A látszat fenntartása a gyerek felé megint nem jó megoldás: ami nem megy át a tudatos szinten, az a metakommunikatív szinten átmegy: a gyereknek azt mondják, hogy minden rendben, de közben a gyerek hajszálpontosan érzi, hogy valójában semmi sincs rendben, fennáll a disszonancia a kimondott szavak és a ki nem mondott gesztusok között, szóval nem csoda, hogy szorong.

Itt szeretnék utalni Iksz bejegyzésében az általa felvetett dilemmára, ami szerintem nagyon megfontolandó, hogy hogyan lehetséges (és lehetséges – e) a gyerek és a külvilág felé nyugalmat és harmóniát sugározni akkor, ha ez a harmónia belül nincs meg.

S a gyereknek nem sok választása marad innen, ha meg akar maradni valamilyen pozitív tartományban, akkor nem lázad, hanem belekapaszkodik valamibe, rendszerint egy dologba, amiben jó, és ami kompenzálja mindazt a belső bizonytalanságot, ami lelke mélyén mindvégig jelen van (vö. Adler, 1927/2007). A tanulás rendszerint ilyen, de a színjeles tanulókban nem feltétlenül a tanulás öröme dominál, inkább az a tény, hogy muszáj valamilyen szinten megőriznie az önbecsülését, és erre a tanulás egy megfelelő eszköz. Van ennek a dolognak egy adaptív része, egy pozitív hozama, de legbelül ugyanaz a szorongó kisgyerek marad(hat) felnőttként is.

Talán dióhéjban így tudnám összegezni a „szorongó gyerekből szorongó felnőtt” fejlődéstörténetét.

„A gondjait, problémáit velem osztotta meg, aput tette felelőssé amiatt, hogy a házasságuk zátonyra futott”.

Alaphelyzetben mind a két fél felelős egy házasságért: van egyéni felelősség és közös felelősség is, olyan nincs, hogy egy házasság csak az egyik fél miatt ment tönkre. Csakhogy azzal, hogy olyan mélységekig bevont (gyerekként) ezekbe a dolgokba, olyan többlet – terheket tett rád, amire nem voltál (nem lehettél) gyerekként felkészülve.

„Akkor ötévesen elfogadtam, hogy minden, ami velem történik, jó vagy rossz, azokat kénytelen vagyok elviselni, nincsen választásom! És őszerinte ez van hatással a mai napig az életemre”.

Ötévesen az embernek valóban nem sok eszköze és lehetősége arra, hogy bármit megváltoztasson, de a kérdés sokkal inkább az, hogy ezt a beállítottságot mennyire viszed át a felnőtt életedbe (hiszen felnőttként azért már messze nem vagy ennyire eszköztelen, vannak helyzetek, amikben vannak döntési lehetőségeid (vö. Seilgman, 1975).

„Szomorú, de úgy érzem, most kaptam vissza az apámat”.

A hangsúlyt oda is lehet helyezni, hogy visszakaptad. Nyilván nem lehet az elveszett éveket pótolni, de az a tény, hogy visszakaptad, és hogy a kapcsolatotok újjáépült, mindenképpen pozitív dolog szerintem.

Tény, hogy a párodat érték komoly érzelmi sérülések – soraid alapján. Azt is elfogadom, hogy ezek messze nem múlnak el nyomtalanul. De azt gondolom, mindez a lényegen sokat nem változtat: neki is lépéseket kell tenni azért, hogy valóban társ tudjon lenni, s az egy felnőtt embernél már nem hivatkozási alap, hogy „rossz gyerekkora volt”. A felnőttség éppen ott kezdődik, amikor az ember ráeszmél, hogy bár olyan volt a gyerekkorom, amilyen (s ez nagyon változatos lehetett), az életem alapvető kérdéseiben már nekem magamnak kell döntéseket hozni és a döntéseimért felelősséget vállalni – s ez a párkapcsolatom minőségére is vonatkozik.

„Mert közben mi, mint férfi és nő egyáltalán nem mutatunk neki jó példát azzal kapcsolatosan, hogy milyennek kéne lennie egy boldog párkapcsolatnak”.

Tulajdonképpen így öröklődnek generációról generációra a hibás kapcsolati minták – de ebben ott van az esély is, hogy felnőttként tudtok – e ezen változtatni, még akkor is, ha ez komoly munkával jár mindkettőtök részéről. S miért ne tudnátok?

„És hibáztatom is az anyósomat, amiért a gyerekeit legalább pszichológushoz nem vitte el”.

Valóban el kellett volna, de ennél is fontosabb lett volna olyan életmintákat nyújtani, hogy mindezekre ne kerüljön sor. Mert az többet ér minden pszichológusnál … De ha már mindez megtörtént, valóban szükség lett volna a segítségre.

Örülök, hogy írtál, s várjuk a válaszoldat.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: nina89 (2013-05-05 11:19:21)

nina89 válasz 2013-05-05 11:19:21
Nagyon köszönöm a válaszokat, igazán sokat jelent nekem, hogy leírhatom, mi is amit érzek. Ezáltal jobban tisztába kerülök önmagammal, a helyzetünkkel, és nem érzem annyira kilátástalannak a dolgokat.
Pontosan ez az, amit én évek óta érzek. Hogy számomra mindennek az alapja a stabil párkapcsolat lenne. De úgy érzem, a párom ezt nem így látja. Ő mintha mindent elé helyezne, az anyagi biztonság elérése érdekében tett erőfeszítéseket, a gyerekünk érdekeit. Nem azt mondom, hogy én önző módon fontosabbnak érzem magamat a kisfiamnál, de úgy gondolom minden nél fontosabb lenne számára is, ha anya és apa együtt jól lennének. Talán fontosabb ez annál, mint hogy őt elhalmozzuk mindenféle játékokkal, programokkal. Mert közben mi, mint férfi és nő egyáltalán nem mutatunk neki jó példát azzal kapcsolatosan, hogy milyennek kéne lennie egy boldog párkapcsolatnak.
Én is úgy látom, hogy valamilyen szinten érzelmi vakságban szenved, és látom is a hibákat, amiket az ő nevelésében a szülei annak idején elrontottak.
Nálunk sem volt rózsás a helyzet, a szüleim egy kihűlt házasságot tartottak fenn a látszat kedvéért, meg ,,a gyerek miatt,,. De ez butaság, mert állítom, hogy a legrosszabbat tették vele nekem, amit csak tehettek.
Visszatekintve úgy érzem, színes gyerekkorom volt, négy nagyszülő mellett nőhettem fel, de valahogy egész kislány koromban szorongtam. Megmondani ma sem tudom, miért. Még most is problémák vannak, de az évek során sokmindent sikerült feloldanom magamban. Nagyon nehezen vállalom önmagamat, szégyenérzet fog el, ha szerepelnem kell, ha el kell mondanom a véleményemet, nehezen teremtek társas kapcsolatokat.
Úgy érzem, túl nagy elvárásokat támasztottak velem szemben gyerekkoromban. Mindig színjeles tanuló voltam, ha hármast kaptam általános iskolában, annyira megviselt, hogy belázasodtam, de nem mertem otthon elmondani. Majdnem tízéves koromig gyakran fordult elő velem, hogy éjszaka bepisiltem, természetesen ezt is nagyon szégyenlettem.
Szégyen, de apukámat pár éve kezdtem igazán megismerni. Utólag jöttem rá, hogy anyukám gyermekként bevont olyan dolgokba, amibe talán nem kellett volna. A gondjait, problémáit velem osztotta meg, aput tette felelőssé amiatt, hogy a házasságuk zátonyra futott. Én pedig mintha anya szemén keresztül láttam volna az apámat. Pár éve, amikor elkerültem otthonról, kezdtem látni igazán kívülállóként a valóságot. Hogy talán nem minden úgy van, ahogy azt nekem anya a saját szemszögéből elmesélte.
Egy éve jártam kineziológusnál, aki azt mondta, hogy az anyámtól való elszakadásomon nem tudtam túltenni magam, amikor ötévesen óvodába kerültem. Egészen odáig anya otthon volt velem, nem jártam közösségbe, egy kis faluban laktunk. Akkor ötévesen elfogadtam, hogy minden, ami velem történik, jó vagy rossz, azokat kénytelen vagyok elviselni, nincsen választásom! És őszerinte ez van hatással a mai napig az életemre. (Ezt csak azért írtam le, hátha segít tisztábban látni a helyzetet).
Szomorú, de úgy érzem, most kaptam vissza az apámat. Most is nagyon jó a kapcsolatunk, és felfedezem, mennyire hasonlítunk egymásra bizonyos dolgokban.

Én valahogy próbáltam, és a mai napig próbálom értékelni a múlt eseményeit.
A párom egyébként egy igazán családcentrikus ember, azt viszont tudom, hogy nehéz gyerekkora volt. Az apja molesztálta, utána pedig el kellett viselnie, hogy az iskolában csúfolták, amiért az apja másfél évre börtönbe került. Csúfolták, kiközösítették, az anyját a szeme láttára megverték a szomszédok.
Szóval abban biztos vagyok, hogy egy ilyen gyerekkor sem múlik el érzelmi sérülések nélkül. És hibáztatom is az anyósomat, amiért a gyerekeit legalább pszichológushoz nem vitte el.

Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-05-04 23:17:08
Kedves Nina 89,

hol is kezdjem?
Az első talán a pároddal való viszonyod. Az nem érv, hogy „mindened megvan, nem kéne sírnod”, az egy párkapcsolatban nem érv. Talán mert nincs meg mindened. Sőt, a probléma gyökere talán éppen az, hogy a legfontosabb dolgok hiányoztak vagy vesztek el. Egy párkapcsolatban azt gondolom, jogos az az elvárás, hogy a társad megértsen, meghallgasson és megadja azt az érzelmi támaszt, amire szükséged lenne. Elsősorban a vigaszra és a bátorításra gondolok, ami – az én olvasatomban legalábbis – nem éppen erős oldala a párodnak.
A másik a munkád, ami nincs. Nagyon sokan küzdenek a munkanélküliséggel, de azt azért tartsd szem előtt, hogy azt a munkaerő-piaci helyzetet nem Te teremtetted, ami ma Magyarországon uralkodik, s az a tény, hogy annak ellenére, hogy most nincs munkád, az nem a Te személyes értéktelenségedet tükrözi – szó sincs ilyesmiről. Te minden Tőled telhetőt megtettél azért, hogy munkát találj – s remélem, mihamarabb sikerülni is fog -, de ne vond le mindebből azt az egyébként hibás következtetést, hogy a munkanélküliséged oka Benned keresendő.
Édesanyád halála. A gyász hosszú és fájdalmas folyamat, amit meg kell élni minden fájdalmával. Az a természetes, hogy ez a veszteség fáj, ugyanakkor ennek megélése előfeltétele annak, hogy később ez a fájdalom enyhüljön. Nem írtál barátokról, barátnőkről. Vannak ilyen emberek az életedben? Ők tudnának segíteni abban, hogy a gyász feldolgozását megkönnyítsék. Keress a közvetlen környezetedben olyan embereket, akik segítenek ennek a tehernek az elhordozásában. Talán éppen ott találod meg ezeket az embereket, ahol eddig nem is kerested.
Égetően szükséges lenne a pároddal való viszonyodat rendezni, hiszen egy párkapcsolat mindig két ember együttes felelőssége, s a kapcsolat minőségéért ő is felelős, nem csak Te. Azt gondolom, ebben a helyzetben nem vonhatja ki magát a felelősség alól.
Az, hogy a második gyermeked megszületésének most, ilyen körülmények között nem tudsz felhőtlenül örülni, azt teljesen megértem.
Vannak olyan helyzetek, amikor az élet rákényszerít bennünket arra, hogy „az árral szemben ússzunk”. Talán a jelenlegi helyzet ilyen.
Valóban, most nem hagyhatod el magad, hiszen felelősséged immár egy újabb gyermekedre is kiterjed. Munkahely híján megélheted az anyaszerepedet, talán teljesebben is, de ez önmagában aligha fogja a pároddal való viszonyodat megoldani (aki mintha valami „érzelmi vakságban” szenvedne, az az érzésem, fogalma sincs valójában arról, hogy ténylegesen mi is játszódik le Benned).

„Bizonyos idő elteltével meg már ha felhoztam ezt a témát, megkaptam a páromtól, hogy ő már nem is tudna velem kikapcsolódni, még ha el is mennénk bárhová kettesben”.

Ez a kijelentés számomra sokatmondó, s valóban a párkapcsolat válságát tükrözi. Ha ebben a kapcsolatban akartok együtt élni, ezt a válságot fel kell oldani mihamarabb, s neki ebben aktív részt kell vállalnia. Van egy kritikus pont a párkapcsolatok történetében, ahol a válság még megfelelően kezelhető, mert utána már késő. Itt neki kell változnia, ki kell vennie a részét a közösen vállalt felelősségből, valódi társsá kell válnia, akivel az örömöd és a fájdalmad egyaránt megosztható. Te nem változtathatod meg őt, de neki tisztában kell lennie azzal, mit veszíthet, ha nem változtat bizonyos dolgain.

Sok szempontból egyetértek Iksz hozzászólásával, valóban jobb lenne megértetni a pároddal, hogy mi is történik Veled, Benned. Ameddig csak lehet, tegyél lépéseket ennek irányában. Feltéve, ha meg van benne a befogadó készség, a fogékonyság.

„Úgy vannak vele, hogy jól megvagyok, nem kell velem foglalkozni”.

Ebben a helyzetben éppen azt kellene közölnöd feléjük, hogy valójában komoly problémákkal küzdesz, amiben kéred a segítségüket. És feltétlenül meg kellene találnod mindazoknak a körét – akár a családon kívül is -, akiknek valóban számíthatsz a támogatására – akár érzelmileg, akár úgy, hogy valamilyen szempontból könnyítenek a terheiden.

Összegezve a problémádat minimálisan négy síkon kellene rendbe tenni:
- a pároddal való viszony rendezése
- Édesanyád halálának feldolgozása
- munkahely kérdése
- felkészülni a második gyermeked megszületésére.

Minden probléma önmagában megoldása önmagában is nehéz. Mégis úgy érzem, ez a négy lehetséges fókusz az, aminek mentén a helyzeted javítható.
Megoldást nem, esetleges támpontokat remélem, tudtam adni. Nagyon sok erőt kívánok Neked!

A továbbiakban is várjuk a jelentkezésed a fórumon.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: nina89 (2013-05-03 21:03:55)

iksz válasz 2013-05-04 18:24:00
Ó, nagyon rossz lehet ezt a tragédiát megélni, miközben két pici gyerek fele kell stabilitást sugározni. Sem a gyásznak nem meri átadni magát (pedig az mindenkinek jár, aki szerettét elveszíti), sem nem tud felszabadultan koncentrálni a kis jövevényre, hiszen nem erőszakolhatja meg saját érzéseit.
A másik oldal: Gyakran a lelki terhekkel küzdőknek sikerül olyan önuralomra szert tenniük, hogy a körülöttük lévők nem érzékelik a baj mértékét. Látják, hogy van valami nehézség, de aztán azt hiszik, továbbléptek rajta. Ezzel azt akarom mondani, hogy a férje nem feltétlenül hanyagolja Önt, csak esetleg nem veszi észre, hogy komolyabb melléállásra lenne szüksége. Úgyhogy mondja el, fogalmazza meg neki pontosan, milyen nehézségekkel küzd, milyen segítséget várna tőle. A család attól család, ha az egyik bajban van, a másik átveszi tőle az átvehető terheket. Persze még így sem biztos, hogy érteni fogja, de amennyire csak lehet értesse meg vele, legalább annyira, hogy pl szakember segítségét igénybe vehesse. (Pl vigyázzon addig a kicsire) Addig is ide írjon bátran. Kívánok szebb napokat.
Előzmény: nina89 (2013-05-03 21:03:55)

nina89 válasz 2013-05-03 21:03:55
Hogy miért is fordulok segítségért épp ehhez a fórumhoz? Sajnos hetek óta küszködöm amiatt, hogy úgy érzem, a környezetemben nincsen senki, akinek elmondhatnám, mi fáj. A páromat nem akarom terhelni már vele, mivel amikor finoman próbáltam utalni a lelki bajaimra, megkaptam, hogy mindenem megvan, nem kéne sírnom! Ezek után gondolom érthető, ha nem hozom fel többször a témát.
A párommal öt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, van egy hároméves kisfiunk, és két hónap múlva megszületik a második. Amikor megismerkedtünk, én még egyetemre jártam, ő már dolgozott. Közbejött a kisfiam, így az egyetemen halasztottam. Egyéves volt a gyerkőc, amikor pár órára bölcsibe irattam, és elvégeztem egy kétéves nappali tagozatos, érettségire épülő képzést. 2012 júniusában szakvizsgáztam, de sajnos utána sem sikerült elhelyezkednem a szakmámban. Ez természetesen rombolta az egyébként sem túl nagy önbecsülésemet. Mindezek mellett a hétköznapjaink mindenféle családi segítség nélkül teltek, mivel az én családom 400 km-re lakik tőlünk, a párom családja pedig semmiféle érdeklődést nem mutat még az unoka iránt sem. Értéktelennek éreztem magam, amiért a párom tart el, és én nem tudok pénzt keresni. Kezdtem úgy érezni, hogy minden igyekezetem ellenére már a párkapcsolatunk sem olyan, amilyennek szeretnénk, amilyen az elején volt. Csak a hétköznapi rutin, ami összekötött minket, soha semmilyen közös boldog élmény. Attól féltem, félek, hogy a párom már csak ezzel azonosítja az időt, amikor velem van ... ellaposodott hétköznapok, semmi más. Soha nem volt egy óra, amíg másra bízhattam volna a kisfiamat, hogy a párommal kicsit kettesben legyünk. Bizonyos idő elteltével meg már ha felhoztam ezt a témát, megkaptam a páromtól, hogy ő már nem is tudna velem kikapcsolódni, még ha el is mennénk bárhová kettesben.
Munkát egészen októberig hiába kerestem, voltam állásinterjúkon, ahol a pozitív visszajelzések ellenére sohasem hívtak vissza. Rengeteg önéletrajzot küldtem, adtam be különféle álláshirdetésekre, eredménytelenül. Derült égből a villámcsapásként ért, amikor pont egy párkapcsolati mélypont után novemberben állapotos lettem. Természetes volt, hogy örömmel vállaltuk.
Ez év februárjában, amikor 20 hetes kismama voltam, egyik este jött a hír, anyukám tragikus autóbalesetben vétlenül meghalt. Ez két hónapja történt, és úgy érzem, ez már túl sok, nem bírom el a terheket. A párkapcsolatom romokban, és elveszítem az egyetlen embert, akivel szinte lelki társak voltunk. Ráadásul annyira borzalmas és felfoghatatlan tragédia történt, hogy akaratlanul is újra és újra felidézem az eseményeket, és a képet, ahogy Őt a ravatalon látnom kellett. Borzalmas fájdalmat érzek, de igyekszem kendőzni. Nem sírok, de amikor a párom munkába indul, és kilép az ajtón, a párnát az arcomra tapasztva ordítok, és olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy az már elviselhetetlen.
Úgy érzem, az életemet nem tudom irányítani, fogalmam sincs mit tegyek, hogyan dolgozzam fel a történteket, és hogyan éljek tovább. Itt vagyok 24 évesen, hamarosan két gyerkőccel, és most már nekik se lesz nagymamájuk, hiszen az egyetlen ember, aki valóban időt és energiát szánna rájuk, már nincs többé. Képtelen vagyok elfogadni, ami történt. Gyakran vagyok lehangolt, szótlan, és nem tudom irányítani. Nem akarok teher lenni a családomnak, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem tudok örülni már szinte semminek, és miért látom borúsan a jövőt. Nem hiszek már semmiben.
A párom és a család a tragédia után közvetlenül jobban odafigyeltek rám, de az azóta eltelt két hónap alatt mindez feloldódott. Úgy érzem, senki nem hallgat meg, nem érdeklődik, és nem ért meg. Amikor a haláleset történt, tudtam, hogy nem hagyhatom el magam, erősnek kell lennem a pocaklakó miatt is. Úgy érzem, ezzel élnek vissza a körülöttem élők. Úgy vannak vele, hogy jól megvagyok, nem kell velem foglalkozni. Ez nagyon rosszul esik, mert érzem, hogy nagyobb támogatásra lenne szükségem, de valahogy mintha minden menne a régi kerékvágásban, a párom ugyanúgy piszkálódik, és megbánt, ahogy előtte. És még nekem okoz bűntudatot amiatt is, mert gyakran szomorú vagyok.
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2013-03-06 21:26:25
Kedves Feri,

nagyon köszönjük, hogy írtál.

Ahogy a korábbi levélváltásainkra ill. bejegyzéseinkre visszaemlékszem, meg kell mondjam, éppen Te voltál az, aki a végletekig elment azért, hogy a viszonyotok rendeződjön, akár Édesapáddal, akár – azóta elhunyt – Édesanyáddal.
Még akkor is bőven erőn felül mindent megtettél, amikor rejtett, vagy akár nyílt ellenállásba ütköztél a részükről – hiszen erre nem egy példa adódott sajnos. Édesapád reakciója őszintén szólva nem lepett meg, részéről valami hasonlóra lehetett számítani – nem mintha erre Te okot adtál volna, úgy látom, a Karácsony sem volt eléggé „indok” arra, hogy irányodban, irányotokban kissé meglágyuljon.

Az Édesanyáddal kapcsolatos bűntudat: a magad részéről – ismétlem – mindent megtettél azért, hogy a helyzetetek rendeződjön, s egészen az utolsó pillanatig támogattad és vele voltál. Az egy másik kérdés, hogy ő nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy elváltál és másvalakivel kezdtél el egy új, közös életet. Bizonyos szempontból egy szülő szinte mindig másként látja a választott társat, s nem is feltétlenül pozitívan, de ez nem lehet elég indok arra, hogy ilyen szinten és mélységekig beleszóljon immár felnőtt gyereke, fia életébe. Ha emiatt lenne bűntudatod, hát ne legyen. (Azt természetesen megértem, hogy van Benned egy ilyen érzés, de ne felejtsd el, mennyi jót tettél Vele, s mennyi támogatást nyújtottál Neki élete utolsó szakaszában, s éppen ezért nem tartom a bűntudatot indokoltnak).

„Sajnos véletlenül meg halottam egy beszélgetés végét anyósom és a feleségem között, amikor is anyósom azt mondta, hogy „neked legalább szerencséd van az anyósoddal”.

Ez a kijelentés némileg (?) magyarázatra szorul. Az én olvasatomban ugyanis ez azt jelenti, hogy a feleséged azt a viszonyt nem tiszteli, ami Téged Édesanyádhoz fűzött. Ez a viszony teljesen független attól a kapcsolattól, ahogy őt a család fogadta, még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt sem befogadó, sem felhőtlen. (Magyarán mondva, én ebben a kijelentésben azért egy durva sértést látok – bár tévedhetek). Mindenesetre egy ilyen kijelentés nyitott kérdések sorozatát veti fel (legalábbis bennem), amit azt gondolom, fontos lenne tisztáznotok.

Nem írtál részletesen a feleséged Veled szembeni megnyilvánulásairól sem, de a sorokban, s a sorok között azért érződik, hogy ez sem volt mindig túl kedvező. Itt azt lenne fontos pontosan tudni, hogy mi az, ami a konfliktust, vagy konfliktusok sorozatát okozza. Mi az, amivel a párod elégedetlen, és hol lehetne ezen a kapcsolaton javítani. Az is tisztázásra szorulna, hogy mi az elégedetlenségének az oka, illetve azt, hogy reális elvárásai vannak-e magával a kapcsolattal (és itt a gyermekvállalás ennek a problémakörnek csupán egy szelete). Nagyon fontos lenne, hogy benne is tudatosuljon: egy kapcsolat felépítéséhez és működéséhez, a szükségszerűen felmerülő problémák megoldásához mindig két ember kell, a megoldást nem szabad mindig csak a másik féltől várnia, neki is partnernek kell lennie a felmerülő problémák megoldásában (hiszen egy kapcsolat öröme és terhe is mindkettőtöké).

Amikor az Édesanyáddal kapcsolatos kérdések felmerülnek, szerintem fontos, hogy légy őszinte, árnyalt és objektív – az erényeit és a hibáit egyaránt mondd el, s térj ki arra az érzelmi kapcsolatra, ami hozzá fűzött, ill . bizonyos értelemben még ma is fűz hozzá.
Azt gondolom, egy ilyen beszélgetésnél elsődlegesen arra kíváncsiak, hogy várhatóan milyen nevelőszülők lesztek majd, amennyiben sor kerül az örökbefogadásra. Ennek része az is, hogy milyen kép él Benned Édesanyádról, milyen érzelmi kötelék fűzött egymáshoz benneteket, de kell bizonyos árnyaltság és tárgyilagosság is: árnyaltság azért, hogy az erényei és hibái, különböző tulajdonságai jól elkülönüljenek (pontosabban: hogy Te magad is árnyaltan és differenciáltan tudd Őt jellemezni), és ehhez kell bizonyos tárgyilagosság is.

„Tegnap felhívtam apukámat! Megkérdeztem tőle hogy ha őrökbe fogadunk egy babát akkor tudná- e a saját unokájának tekinteni. Azt felelte, hogy átgondolja, de a feleségemet nem szeretné látni”.

Ez a pont az, amikor neki is erőfeszítéseket kellene tennie azért, hogy a kettőtök közötti kapcsolat erősödjön. Ebben ő megint nem partner (legalábbis ahogyan ezt én látom), s egyszerűen nem tudott még mindig ezzel a helyzettel megbékülni. Valójában itt most neki kellene lépnie. Azzal, hogy a leendő unokáját „feltételes módban” fogadja el (?), a párodat meg változatlanul nem, kényszerű választás elé állít, aminek nincs vagy nem lehet jó kimenetele. Azt gondolom, amit tehetsz, az annyi, hogy megpróbálod erősíteni a köztetek lévő kapcsolatot (bár tudom, hogy ez eddig sem rajtad múlt), érdeklődsz felőle, gyakrabban keresed, s többször jelzed irányába, hogy ez Neked mennyire fontos lenne – bár az előzmények alapján úgy érzem, hogy a döntés lényegében az ő kezében van.

Még egyszer köszönöm, hogy írtál.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Feri1973 (2013-03-05 09:09:49)

Feri1973 válasz 2013-03-05 09:09:49
Kedves Mírror!
Hát eltelt jó néhány hónap mióta nem beszéltünk! Sajnos természetesen nem feltétlenül teltek kellemesen. A második lombik is eredménytelenül zárult és a Karácsony is úgy telt, ahogy számítani lehetet rá. Apukám és a feleségem sem változott így természetesen ismét sarokba lettem szorítva és a karácsonyt a feleségem családjánál töltöttük. Azért volt elég időm gondolkodni a dolgokon és a feleségem néhány megnyilvánulása akár velem kapcsolatban akár mással kapcsolatban anyukám néhány szavát, ill. mondatait elevenítette fel bennem. Kezdem úgy érezni, hogy talán sok dologban igaza volt anyukámnak, és ahogy ez az érzés erősödik, úgy erősödik a lelkiismeret furdalás is bennem. Sajnos véletlenül meg halottam egy beszélgetés végét anyósom és a feleségem kőzött, amikor is anyósom azt mondta, hogy „neked legalább szerencséd van az anyósoddal”. Nem reagáltam rá, sőt szerintem nem is tudja, hogy ezt meghallottam, de az óta kicsit megváltozott a véleményem róla. Bennem egyre erősebb az érzés hogy rosszul ítéltem meg anyukámat és olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy szakember segítségét kellet, kérem. Már két hónapja szedem a gyógyszereket, amitől jobban érzem magam. Bár lehet, hogy nem vagyok normális, de bele fogtunk egy utolsó lombikba és evvel párhuzamosan az örökbefogadásba is. Nos, ez utóbbival kapcsolatban már is kérnék egy kis tanácsot. Múlt héten voltak kint környezettanulmányon, ami sikeres volt, de amikor anyukám szóba került nehezen tudtam megszólalni. Ez még most nem volt probléma, de két hét múlva lesz egy 3-3 és fél órás pszichológiai vizsgálat ahol érzésem szerint ez nem fordulhatna elő. Szívesen venném, ha ebben tudnál nekem tanácsot adni. Azért még van itt egy másik szomorú dolog is amin gondolom nem lepődsz meg. Tegnap felhívtam apukámat! Megkérdeztem tőle hogy ha őrökbe fogadunk egy babát akkor tudná e a saját unokájának tekinteni. Azt felelte, hogy átgondolja, de a feleségemet nem szeretné látni. Hát megint a kedvenc sarkomba vagyok szorítva.
Tisztelettel:Feri
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2012-12-23 00:35:31
Kedves Borisz,

először is nagyon köszönjük a visszajelzést és az ünnepi jókívánságokat is.
Mindenkinek a saját problémája a legnehezebb, személy szerint ezért sem látom értelmét az összehasonlításnak és itt segítségkérésről volt szó, tehát nem kell elnézést kérni az „alkalmatlankodásért”.

Először is, sikerült kikerülni a munkanélküliségből, állást szereztél, ami, ha nem olyan is, mint amire vágytál, mégiscsak munka. Már maga ez a tény sem lebecsülendő. Az élet, aki dolgozik, tanul, felelősséggel lát el dolgokat, önmagát kell fenntartania, valóban nehéz. Ezen nem sok szépíteni valót látok, tény, amit jobb híján el kell fogadnunk. Azt írtad, megfizetted a tanulópénzt. Aki munkát vállal, tanul, emberek között van, felelősséggel tartozik önmagáért, másokért, annak tényleg nem könnyű az élet (ezt talán reméltük, de ígérni senki sem ígérte).
A munka világa – nem éppen jó ezt leírni – sokszor ilyen. Könnyen kiderülhet, hogy a kolléga, akit barátunknak hittünk, az első, aki bemárt a főnöknél, ha hibáztunk, s abban is van igazság, hogy könnyebb a másikat a háta mögött ócsárolni, mint mindenkinek a saját munkát tisztességgel elvégezni. Tanulópénz, amiért értékes, még ha nem is mindig kellemes tapasztalatot szereztél. Pedig nem lenne szükségszerű, hogy ez így működjön, a korrekt munkakultúra tömeges elterjedése úgy látszik, még igencsak várat magára.

Némiképpen meglepő, hogy a fiú, akivel találkoztál, még mindig nem tudott egészségesen leválni otthonról (nyilván, ennek számára megvannak a rejtett előnyei), de finoman szólva is furcsállom, hogy a szülei döntsék el, hogy milyen kapcsolatba menjen bele (vagy azt, hogy egyáltalán legyen – e barátnője). Egy bizonyos kor után ez már igencsak elgondolkodtató. Talán rosszul választottál, amikor ezt nem mérted fel pontosan, de ennek is lett egy tanulsága. Mint ahogyan annak is, hogy nem feltétlenül szerencsés, ha a partnerünket a munkahelyünkről választjuk – itt igencsak könnyen összemosódhatnak a szerepek.
Lelkiismeret-furdalásod van, mert olyasvalakit utasítottál el, aki maga sem nőtt fel még? Akkor milyen lett volna vajon a kapcsolatotok, ha nem utasítod el, s minden randi előtt írásos engedélyt kellett volna kérnie a szüleitől? Ezt a részét is érdemes mérlegre tenni. Hiába kedves, ha a szülők nem engedik el otthonról, akkor kedvesség sincs. Meg felnőttség sem beszélhetünk, vagy közös felelősségvállalásról. Hagy ne soroljam.

„Nem lenne szabad hagynom, hogy ennyire kívülről várjam mindig, hogy oké, elfogadnak, rendben vagyok”.

Egyezünk. Az embernek saját magában kell ezt megteremtenie, ami nem egyszerű, de bizonyos döntéseket a külső környezeti nyomás ellenében is muszáj megtennünk – saját integritásunk érdekében. Vannak, akik egy életen át keresik a külső megerősítéseket, függővé válnak tőle – Te ne tedd. Ha pontosan tudod, mennyit érsz, nem lesz szükséged erre.
Az, hogy többet gondolsz bele egy kapcsolatba, mint ami van, az gyakran előfordul. Pozitív irányban torzítasz. Ezt önmagában még nem tartom nagy problémának, a kulcs az, hogy amikor valóban megismered a másikat, konfrontálódsz a realitással, akkor mit tudsz kezdeni ezzel a kapcsolattal. S ha elutasítod, lehet, jó okkal teszed. Fontos, hogy tiszteletben tartsd az érzéseit, de ez önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolat működőképes legyen. A szánalomból született kapcsolatok fájdalmasak és rövid életűek, azok pedig, amik csak azért jönnek létre, hogy „önbizalmat adjanak” – ez így, ebben a formában nem lehetséges – ugyancsak törékenyek.
Nem bűn, ha hibázol. Ember vagy, s mi emberek rendre követünk el hibákat. Persze, ezekért mindig fizetni kell – ilyen vagy olyan módon -, a kérdés az, hogy mit tanulsz belőle? Mi a konzekvencia? Mit fogsz hasonló helyzetben tenni vagy elkerülni? Ez lesz az a plusz tudás, élettapasztalat, amikhez csak akkor jut az ember, ha ilyen helyzeteket él meg.
Ugyanakkor bátor döntés volt, hogy mertél lépni, változtatni, s újabb lépéseket tenni egy önállóbb élet megvalósítása érdekében.

Neked is nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

Szeretettel: Mirror
Előzmény: Borisz (2012-12-22 09:36:09)

Borisz válasz 2012-12-22 09:36:09
Sziasztok!

A napokban újra eszembe jutott az oldal, és mivel fél éve mélyen voltam, gondoltam megint csak adok visszajelzést, hová sikerült jutnom. Visszaolvastam, amiket korábban írtam. Furcsa érzés volt. Néha nem veszem észre magamon mennyire tudok szenvedni, látván, hogy másoknak akár sokkal komolyabb problémáik is lehetnek... Szeretnék elnézést kérni, ha alkalmatlankodtam.
Azóta az történt, hogy nyár elején felköltöztem Pestre. Egy barátnőm segítségével lett munkám telefonos operátorként. Nagyon szűkös volt a pénz, épphogy csak fenn tudtam magam tartani. Mellette párhuzamosan kerestem állást. Olyan 20 interjú után voltam, amikor ősszel sikerült egy nagyobb céghez bekereülni. Most a fővárosban élek, de ingázom, mivel 50 km-re van munkahely. Ez egy elég nagy áldozat volt a részemről, mert annyival vagyok előrébb, hogy legalább szakmai munkám van. Mit mondjak? Nehéz. Az élet másik oldalát látom. Én kis ember vagyok itt, nem túl nagy felelősséggel, de most tapasztalom igazán, hogy mennyire kétszínűek az emberek, mindenki azt nézi, hogy a másik mit csinál, és mindenki kibeszél mindenkit. Nagy a társadalmi különbség az emberek között, a pénz beszél mindenhonnan. Hibázom is. Naiv vagyok, tapasztalatlan, ez látszik is. És nem könnyű máshogyan viselkedni, ha az ember nem olyan. Szóval komoly a tanulópénz. Csinálok hülyeségeket.
Amint bekerültem elkezdett rám hajtani az egyik srác. Nem akartam belemenni. Mégis annyira kedves volt velem, hogy titokban összejöttünk. Nagyon nagy hiba volt. Nem is tudom, mondjatok-e valamit, de nagyon bánom. Szépen és jól indult minden, munka után találkoztunk néhányszor. De én nem voltam biztos az érzéseimben és folyamatosan elküldtem. Addig addig ment ez, míg megunta elege lett belőlem, és most nincs semmi. A többiek sejtették, hogy lehetett valami, de nem tudódott ki. Itt mindenki kavar mindenkivel, azt veszem észre. És már 2 másik srác is nagyon keresi a társaságom. Annyira kivagyok ezen, hogy belefutottam elsőnek egy ilyenbe, hogy mostmár senkinek nem merek semmit mondani. És ami rossz volt, az az, hogy ez az ominózus fiú egy nagy gyerek. Idősebb tőlem, de vannak vele problémák. Mindenben kiszolgálják otthon, és bár megtehetné, de nem gondolkodik azon, hogy önálló életet kezdjen. Nem bírja a kritikát, hisztisen tud viselkedni, és nem tudom ezt jól leírni néhány sorban, furcsa. Ezt sokan látják, vannak konfliktusai, de nem lehet megmondani sem, mert megsértődik, holott változtatni szeretne, ezt ki is mondta, de nem érti sokszor, hogy kivülről milyen.
Ez volt a rossz a kapcsolatunkban is, hogy bár nagyon kedves és odaadó, de sokszor azért nem találkoztunk, mert a szülei rossz szemmel nézték, vagy nem engedték el otthonról. Azt mondják zsák a foltját mindig megtalálja. Ez biztos így van. Az előző fiúval is ilyesmi volt a helyzet. És mindig az én hibám, hogy többet gondolok bele a kapcsolatba, mint ami van. Most meg egyszerűen van egy nagy lelkiismeret-furdalásom. Mert ez az én kudarcom is, hogy elutasítottam magamtól, és mostmár noha ugyanúgy beszélünk, még nem vagyok túl teljesen rajta, mert ott vannak a szép dolgok is. Nem gondolom, hogy a cégnél bárkinek elmondaná mi volt, mert annál sokkal zárkózottabb, és alapvetően jó indulatú.
Nekem kellene, hogy megjöjjön az eszem végre, és ne csináljak hülyeségeket, amiket amúgy nem akarok, de azért mentem ebbe is bele, mert kiváncsi voltam, mert valaki felfigyelt rám, törődött velem. De ez nem így megy. Nem lenne szabad hagynom, hogy ennyire kivülről várjam mindig, hogy oké, elfogadnak, rendben vagyok. Ezek a tapasztalataim.
Nos hát, bocsánat a kusza levélért.

Boldog karácsonyt kívánok!
Előzmény: torbori (2012-04-10 14:42:21)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Feri1973 válasz 2012-11-28 08:27:25
Kedves Mirror!
Küldtem privát e-mailt!
Tisztelettel:Feri
Előzmény: Mirror (2012-11-26 22:52:04)

Mirror válasz 2012-11-26 22:52:04
Kedves Feri,

köszönöm, hogy írtál. Sajnos lehet abban a gondolatban igazság, hogy a család valóban így akarja megőrizni Édesanyád emlékét - pedig sok más, humánusabb módja is lehetne szerintem.
Sajnálom, hogy a probléma végül nem jól oldódott meg - pedig elvben másként is meg lehetett volna oldani, bár jól tudom, ez nem rajtad múlt.

Ha privát e-mailt szeretnél írni, akkor azt a következőképpen teheted meg: a nick-nevemnél (Mirror) egérrel bal klikk, üzenet írása, itt megnyílik egy ablak, ez a fórumon természetesen nem jelenik meg, mint ahogyan a válaszom sem, ami közvetlenül e-mailben érkezik Hozzád. Várni fogom az e-mail-ed.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Feri1973 (2012-11-26 09:07:11)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő
Új Hozzászólás
Google PageRank