|
|
|
Tanácstalanság
Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás
| Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő | | Feri1973 | válasz 2012-11-26 09:07:11 | Kedves Mirror!
Mindig félve, de reménykedve olvasom soraidat abban bízva, hogy talán rosszul látom a dolgokat. Sajnos, amit írtál az véleményem szerint nagyon reális megfogalmazása a dolgoknak. Talán feleségemmel kapcsolatban annyit pontosítanák, hogy nem csak teljes jogú családtagnak nem fogadták el, soha de semmilyen más formában sem! Hétvégén sokat gondolkodtam a dolgokon és sajnos az a véleményem, hogy miután ez az utálat a feleségemmel szemben sajnos anyukámtól származott a halála után mintha a család így szeretné őrizni emlékét. Hogy most ki az aki ebbe az irányba terelgeti a „családot” azt nem tudom mert valóban lehet akár apukám de bárki másról is el tudom képzelni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez nem a lányom saját akarata volt. Sajnos az utolsó írásom óta a tüske, ami bennem volt az pont a lányomat találta el, így a szalagavató kérdése megoldódott. Ezt most nem részletezném, mert sajnos hétvégén történt valami, amelyben szeretném a segítséged kérni. Kérlek, írd meg nekem, hogy hogyan tudok írni neked, úgy hogy az ne legyen publikus.
Tisztelettel: Feri
| | Előzmény: Mirror (2012-11-24 00:20:53) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-11-26 08:18:42 | Kedves iksz!
Köszönöm a soraidat. Sajnos, ha végig olvasod tavaly Augusztusától az írásaimat láthatod, hogy erre sajnos kevés esély van. A szalagavató Budapesten a körcsarnokban lesz, ahol nem hinném, hogy létszám problémák lehetnének.
Azért köszönöm szépen hogy írtál!
Üdvözlettel: Feri
| | Előzmény: iksz (2012-11-24 14:20:18) |
| | Hirdetés | | |
|
| | iksz | válasz 2012-11-24 14:20:18 | Kedves Feri!
A legtöbb iskolában korlátozott számú (2-3) meghívót vehetnek a végzősök a szalagavatóra a hely befogadóképességének korlátai miatt. Kérdezz rá, nem ez van-e a kérés hátterében. Nem akarom kisebbíteni a nehézségeidet, de hátha kivételesen technikai okok indokolták a kérést. | | Előzmény: Feri1973 (2012-11-23 08:32:31) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-11-24 00:20:53 | Kedves Feri,
nagyon köszönöm, hogy írtál. A soraidból számomra az derül ki, hogy a feleségedet, az általad választott társadat továbbra sem fogadja el Édesapád (és talán a többi családtag sem) "teljes jogú családtagnak". Nem tudom, mennyire a lányod döntése volt ez ténylegesen, vagy esetleg lehetett valamilyen indirekt befolyásolás, ráhatás is, hiába öntudatosak a mostani tizenévesek, valójában - azt gondolom -, nagyon is befolyásolhatók.
Szóval, az nem egészen világos a számomra, hogy ez valóban az ő szuverén döntése volt, vagy inkább bizonyos mértékben befolyásoltak ennek a döntésnek a meghozatalában.
Akárhogyan is történt, én úgy érzem, ez a helyzet azért nem csak Rád, de a feleségedre nézve is sértő, és Téged két rossz döntési lehetőség elé állít:
Az egyik esetben egyedül mész, s ezzel valójában a pároddal való kapcsolatodat gyengítik, hiszen ezzel csak a további kirekesztettségét erősítik meg irányában, ha pedig nem mész el, a lányodnak okozol csalódást.
Az optimális lehetőség - a harmadik választás - az lehetett volna, ha elfogadják azt a helyzetet, hogy új házasságban élsz és Te felvállalod a feleségedet, a párodat, mint választott társat, minden lehetséges helyzetben.
Édesapád ebben nem igazán volt partner eddig sem (általában egy válásnál a szülő inkább a gyereke iránt elfogult, pozitív értelemben, s nem a - volt - házastársa iránt), és ez a pozitív elfogultság egy szülőtől szerintem elvárható lenne.
Bár a döntés a Tiéd, én ebben a helyzetben az alábbi álláspontot képviselném: Igen, köszönöm, szeretnék ott lenni a feleségemmel együtt.
Azt is jól tudom, hogy ez nem aratna osztatlan elismerést, de ez az egyetlen olyan álláspont, amelyben egyaránt kiállsz a feleséged és a lányod mellett is. Jól tudom, hogy ez egyébként egy igen érzékeny helyzet, de arról Édesapádnak sem volna szabad megfeledkeznie, hogy "kettőn múlik a vásár" - ez abban az értelemben is igaz, hogy az akkori menyén - első feleségeden is múlt -, hogy ez a házasság tönkrement. Itt is megvan a megosztott felelősség, a házasságért - és a párkapcsolatért - mindkét fél felelős.
Egyébként mostanában elég gyakran eszembe jutottál, főként annak kapcsán, hogy a közelgő Karácsony most szerintem egyébként is elég nehéz lesz - Édesanyád halála miatt - számodra, hiszen ez az első olyan Karácsony, amit már nem tudtok közösen megünnepelni. Ezt nem tapintatlanságból vagy a régi sebek feltépése miatt írom le, félre ne értsd, egyszerűen arról van szó, hogy ünnepekkor az emberek másként viselkednek, érzékenyebben reagálnak a múltbéli veszteségeikre és ez egy olyan többlet érzelmi teher, amivel számolni kell, s amire - a lehetőségekhez mérten - fel kell készülni.
Az a lehetőség, hogy a családtagjaiddal, Édesapáddal a viszonyotokat rendezzétek, tulajdonképpen lehetséges lenne, azt nem tudom, hogy Ő hogyan fogja mindezt megélni, de azt gondolom, higgadtan és tárgyilagosan érdemes lenne lépéseket tenni felé, még akkor is, ha jól tudom, hogy ez eddig sem rajtad múlott. Ez nem időpontfüggő, de talán a Karácsony benne is megmozdít olyan érzéseket, ami hozzásegítheti őt ahhoz, hogy a viszonyotokat rendezzétek. Nem ismerem őt, csak a soraidon keresztül, de bizonyos értelemben ő is egyedül maradt - talán Neki is fontos lenne, érdeke lenne, hogy a kapcsolatotok rendeződjön.
Eredeti kérdésedre visszatérve, én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben sem a feleségedet, sem a lányodat nem szabad cserben hagyni, azzal, hogy ebben a helyzetben csak egyikük mellett döntesz - ezzel csak tovább erősödik a megosztottság, ami - úgy gondolom - a családot eddig is jellemezte. Ezért javasoltam a harmadik alternatívát, még akkor is, ha az nyilvánvalóan kockázatos.
Több értelmezési lehetőséget leírtál, nekem a "sértő" jelző jutott az eszembe, ahogy a soraid olvastam, és talán még az, hogy higgadtan és tapintatosan - hiszen nemcsak az üzenet tartalma, de a módja is sokat számít -, én ezt látom megoldási lehetőségnek, amit írtam: "Igen, köszönöm, szeretnék ott lenni, de a feleségemmel együtt".
Nos, első körben én így látom a helyzetet. s remélem, sikerült valamilyen formában támpontot adnom számodra. Gondold át és várni fogom a válaszodat.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror | | Előzmény: Feri1973 (2012-11-23 08:32:31) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-11-23 08:32:31 | Kedves Mirror!
Az elmúlt hónapokban semmi említésre méltó nem történt a családommal kapcsolatban. A testvéremmel továbbra sem tartom a kapcsolatot, de apukámmal néha beszélünk telefonon. Mióta elköltőztünk Pestről a feleségemnek sem volt semmi összetűzése a családdal. Már voltak olyan álmaim hogy majd karácsonykor meglátogatjuk apukámat. KB egy hete a lányom felhívott és meghívót December 8-ra a szalag avatójára. Állítólag az a kívánság hogy egyedül menjek a feleségem nélkül. Szeretném megkérdezni hogy ez szerinted emberi hülyeség,a maximális békétlenség jele,vagy burkoltan csak azért hívtak ilyen formában meg hogy még egyszer beletapossanak a földbe?
Tisztelettel:Feri | | Előzmény: Mirror (2012-07-09 00:09:37) | Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-07-09 00:09:37 | Kedves Feri,
köszönöm, hogy írtál.
Nos, az első felvetésedre azt gondolom, az első reakció (és egyáltalán a várható reakció) az elutasítás lenne. Nem a népszerűségről van itt szó, sokkal inkább arról, hogy beszélj Édesapáddal, higgadtan, s közöld Vele, hogy szeretnéd, ha Ő is esélyt adna arra, hogy kapcsolatok rendeződjön. S mindezt ne az indulatok szintjén – az indulat indulatot szül, s ez csak tovább ront a helyzeten. Sokkal inkább célravezető lenne, ha fokozatosan elindulna köztetek egy párbeszéd – ehhez persze Ő is kell, de fontos lenne, ha a fokozatosság elve alapján elmondanád, hogy valójában mindkettőtök, sőt, mindannyiótok érdeke lenne, ha a köztetek lévő feszültség oldódhatna. Ehhez türelem kell, s ezért nem tartom jó ötletnek a konfrontáció bármely formáját – nem vezet eredményre, csak elmérgesítené a helyzetet, s onnan még nehezebb lenne a viszonyotokat rendezni. A higgadtság ebben a helyzetben sokkal célravezetőbb. S ehhez Neked is sok türelemre van szükséged.
A második kérdés, az lényegében szakorvosi kompetencia. Ha úgy érzed, hogy ilyen jellegű segítségre szorulsz (és itt nem eltompításra vagy hasonlóra gondolok), hanem adott esetben talán valamely antidepresszáns vagy szorongáscsökkentő segíthet, akkor minden esetben javaslom a pszichiátriai konzultációt – bár hangsúlyozom, ez szigorúan orvosi kompetencia.
Még egy gondolat erejéig visszatérve Sartre idézetére, amely az eredeti formában így hangzik, hogy „az ember szabadságra ítéltetett”, az a következőképpen értelmezhető (legalábbis általam): Sartre a szabadságot valójában eszköznek tekinti, olyan döntések sorozatának, amelyet az ember nap mint nap meghoz. A döntés egyszerre kényszer és lehetőség, a döntésével valójában az ember létének folytonosságát teremti meg – a jövőjét és a jövőjének minőségét. Vagyis a jelen döntése kihat a jövőjére, a jövőjének minőségére. Ezért fontos, hogy az ember jól döntsön, hiszen annak következményeit – jót és rosszat egyaránt – viselnie kell. Számomra ez a gondolat elsősorban ezt jelenti.
A személyes találkozás lehetősége megoldható, jelenleg nagyon túlterhelt vagyok, erre még visszatérhetünk.
Egyébként nagyon szívesen segítettem – és teszem ezt a jövőben is. Mégegyszer köszönöm, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Feri1973 (2012-07-06 12:16:12) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-07-06 12:16:12 | Kedves Mirror!
Hát amit apukámról írtál az szerintem is igaz! Most az eszem azt adja ki, hogy az összes beszélgetésűnket, na persze ha nem ellenzed, kinyomtatom és elküldőm neki postán! Bár ismerve, hogy mennyire makacs sem, te sem én nem leszek népszerű!
Nos a kérdésemmel kapcsolatos válaszod azt sugallja, hogy csak az alapvető elfogadott viselkedési normát javasolhatod a kialakult élethelyzettől függetlenül! Ezt maximálisan megértem és nem erőltetem tovább a témát! Jól tudom, hogy az esetemre is lenne megoldás, mert egy szakorvos el tudna bizonyos gyógyszerekkel tompítani korlátlan mértékben!
Kedves Mirror!
Tudom, hogy már írtam de nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy mekkora segítség volt a sok jó tanácsod, amit akkor adtál, amikor anyukám betegsége kiderült! Olyan jó lenne csak egyszer az életben személyesen találkozni veled csak, azért hogy lássam ki volt az, aki önzetlenül ennyi segítséget adott. Persze tudom ebben a világban ez veszélyes dolog, mert nem ismersz és bármilyen veszélyes ember, lehetek. De nagyon nagyon köszönök mindent!
Tisztelettel :Feri
| | Előzmény: Mirror (2012-07-03 23:55:28) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-07-03 23:55:28 | Kedves Feri,
köszönöm, hogy írtál. A legutóbbi bejegyzéseden sokat gondolkodtam. Óriási emberi gesztus lett volna Édesapádtól, pl. ha így enged el Benneteket: "Tudom, hogy sok feszültség volt köztünk, de tudnotok kell, hogy ide bármikor szeretettel visszavárunk. Mindkettőtöket. Én nem haragszom, s Ti se haragudjatok. " Ez egy olyan mély emberi gesztus lett volna, ami képes lett volna sok év sérelmeit eltörölni. S ez nem lett volna több, mint két őszinte mondat, mégis képes lett volna az évek alatt felépült falat lerombolni. Összesen csak ennyi kellett volna.
Adott volt számára egy lehetőség, hogy emberileg fejlődjön, nem élt vele. Helyette még két sor tégla került a már úgyis elég magas falra, ami köztetek az évek alatt felépült. Mert sokszor tényleg csak néhány őszinte mondaton múlik, hogy a kapcsolat milyen irányt vesz - s 180 fokos szögben is megfordulhatna, mondjuk egy jobb irányba, s ehhez ott volt az eszköz a kezében - nem élt vele.
Ez csak kitérőként jutott az eszembe, de talán nem haszontalan, ha leírom.
A másik kérdés, a közös gyermek kérdése: itt, ha ez anyagiakon múlik elsősorban, úgy gondolom, érdemes minden követ megmozgatni. Érdemes lenne pl. a településetek jegyzőjével beszélni, hogy lehetséges - e erre támogatást kérnetek és kérjétek a segítségét. Vagy esetleg az OEP-nél is lehetne kérvényezni, azt nem tudom, mennyire járható az út, de talán adhatnának támpontokat, amin elindulhattok.
Az élet és az elkeseredés: hát igen. Erről J-P. Sartre francia író - filozófus egy gondolata jutott eszembe. "Az ember életre ítéltetett". Hogy miért is kell tovább küzdeni, ha már túl sok a keserűségből? Mert az ember életre ítéltetett. Az a dolga, hogy higgyen, küzdjön, éljen. Ha több a rossz, mint a jó, csak felhő, de sehol a napfény, ha több a keserű, mint az édes, s ha megállunk és feltesszük a kérdést, hogy miért is csináljuk mégis? Mert az ember életre ítéltetett. S ezt én még abban az esetben is igaznak tartom, ha az az élet, amit élünk, gyakran köszönőviszonyban sincs azzal, amilyen életet élni szeretnénk.
Örülök, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror | | Előzmény: Feri1973 (2012-07-03 11:52:22) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-07-03 11:52:22 | Kedves Mirror!
Sajnos nem találom túlzónak, amit írtál! Talán annyival egészíteném ki a dolgokat, mivel sokat gondolkodtam, rajta hogy talán a kedves testvérem befolyásolta a döntésben hogy a két gyermeknek külön szobája legyen! Ezt nagyon nehéz lenne másképpen látni, mivel még el sem költöztünk teljesen de, már verték szét a lakást és alakították ki a gyerekszobát.
A másik kérdést nyílván nem volt teljesen egyértelmû „Ha visszanézzük az elmúlt egy év történéseit és a további kilátásokat, gondolom nem meglepõ a kõvetkezõ kérdésem. Meddig kell még vagy meddig érdemes még küzdeni egy olyan valamiért, ami csak bánattal és keserûséggel van teli?” Sajnos az óta már kiderült hogy nem sikerült a transzfer. Persze még maradt 4 ingyenes próbálkozás de a gyógyszereknek komoly anyagi vonzata van. Sajnos a folytatásról meg kell alapítanom, hogy a mi számúnkra a baba elérhetetlen lett.
Amikor azt írtam, hogy” meddig érdemes még küzdeni egy olyan valamiért” akkor az életre gondoltam.
Tisztelettel: Feri
| | Előzmény: Mirror (2012-07-02 23:02:00) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Hirdetés | | |
|
| | Mirror | válasz 2012-07-02 23:02:00 | Kedves Feri,
nagyon köszönöm, hogy írtál. Itt lényegében két problémáról van szó: ahogyan emlékszem, Édesanyád azt szerette volna, ha a még életében a Te sorsod is rendeződne. Most itt a lakáskérdésre gondolok. Ő ezt úgy látta - ha jól értelmezem a korábbi bejegyzésedet - megoldottnak, ha anyagilag támogat Téged és a családodat. Vagyis segíteni akart abban, hogy nem Budapesten, hanem máshol tudjatok lakást venni. Ha jól értelmezem, a lemondó nyilatkozat (és az ezért kapott ellenérték) jelentette ezt a segítséget, de nyugodtan javíts ki, ha esetleg tévednék. Azt nem tudhatom, hogy ez mennyire méltányos megoldás a számodra, de azért az időzítést is eléggé furcsának találom. Amikor az embert veszteség éri, akkor azért sebezhetőbb, s úgy érzem, hogy ezt máshogyan is meg lehetett volna oldani, s objektívebb módon lehetett volna a lakáshelyzetre vonatkozóan döntést hozni vagy megoldást találni.
Elköltözni, elbúcsúzni soha nem könnyű. Az különösen szomorú, hogy Édesapád és a testvéred is ennyire … – nem találom az ideillő jó szót – de olyan lelketlennek érzem a Veled szembeni viselkedésüket. Ha esetleg túlzónak találod ezt a jelzőt, nézd el nekem, de valahogy a soraidból én ezt éreztem. Ez az élethelyzet, egy elköltözés – pláne a szülői házból -, soha nem egyszerű, de nem kellett volna ezt a konfliktust ennyire kiélezniük. Valahogyan az az érzésem, hogy segíthettek volna abban, hogy ez az elköltözés – mivelhogy végleges – a lehető legkisebb sérülésekkel történjen meg. Az meg különösen durva dolog, hogy a feleségedet meg gyakorlatilag kitiltotta onnan (még vendégként is), s ezzel lényegében Téged is válaszút elé állított. Hiszen ketten együtt már nem mehettek, s egy családtaggal pedig azt közölni, hogy egyenesen nemkívánatos személy, igencsak sértő. Innen nincs igazán jó megoldás: ha mész, csak egyedül mehetsz, s ezzel a párodnak okozol fájdalmat, vagy pedig nem mész és ezáltal tovább lazulnak az amúgy is feszült családi kötelékek. Csakhogy Te akkor is kitartottál Édesanyád mellett, egészen a végsőkig. Ezért írom azt, hogy valahol igenis méltánytalanul bántak Veled.
A másik része a kérdésednek szintén nem egyszerű. Azt írtad, hogy a feleséged műtét előtt áll (még decemberben), s most lényegében az is kiderült, hogy a leendő közös gyermeketek csak ezzel a programmal születhet meg.
Ezt a kérdést megint szét kell választani: az egyik szigorúan orvosi kompetencia, hiszen azt, hogy milyen eséllyel és kockázatokkal kell számolnotok, azt csak szakorvos tudja objektíven megítélni. A másik kérdés, hogy meddig érdemes küzdeni. Én azt gondolom, amíg van remény. Amíg ténylegesen van esélye annak, hogy a program sikeres. Itt sok múlik az orvoson, az ő információin, a vele való kapcsolaton. A statisztika ebben az értelemben nem sokat mutat, hiszen nem világít rá önmagában a különbségekre. De azt gondolom, amíg reális esély van a sikerre, addig érdemes küzdeni. Azt nem tudhatom, mi lesz a dolog kimenete, vagy mennyire lesz sikeres a beavatkozás – itt csak az orvos rendelkezik megfelelő kompetenciával.
Amiben döntési lehetőségetek van, az az, hogy ezt a kockázatot, a siker és kudarc kockázatát mennyire tudjátok elfogadni. Azt, hogy a dolog jól és rosszul egyaránt végződhet. Mert lelkileg valójában ez a legnagyobb tehertétel. Azt, hogy esetlegesen újra próbálkozni kell, s erre is fel kell, mint eshetőségre készülni. Mint ahogyan sikeres is lehet a kimenetel, s ezért gondolom azt, hogy addig érdemes próbálkozni, amíg erre reális az esély. A döntés a Tiétek, de ennek minden vonatkozását érdemes mérlegelni.
Nagyon sok erőt és kitartást kívánok Neked, Nektek.
Örülök, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Feri1973 (2012-06-26 08:11:39) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-06-26 08:11:39 | Kedves Mirror!
Utolsó levelem óta már eltelt néhány hónap. Sajnos még el kell mesélnem néhány dolgot egy esetleges közérdekű kérdés előtt. Budapesten abban a lakásban, amiben laktunk szüleim nevén volt. Bár biztos vagyok benne, hogy a testvérem befolyásának köszönhetően de egy X ősszegért cserébe lemondattak az örökségről. Hozzá kell tennem, hogy abban az időszakban egyáltalán nem is szerettem volna avval a témával foglalkozni. Ez Januárban történt, amikor már lehetett tudni, hogy anyukámnak nem sok van hátra. A lemondó nyilatkozatban szerepel az is, hogy az esetlegesen születendő gyermekemnek sem jár majd semmi. Gondolom ez merő véletlen volt, mert Decemberben volt a feleségem mióma műtétje hogy lehessen babánk. Nem szeretném sokáig rabolni az idődet ezért a folytatást csak nagyon röviden sorrendben, írom. Februárban meg volt a temetés majd kiderült hogy feleségemre újabb műtét vár, mert egyik petevezeték sem átjárható. Közben szép lassan elkezdtük a lakás ürítését, mert természetesen határidőt kötött ki a testvérem. Megtörtént feleségemnél a műtét, ami természetesen nem sikerült így nem maradt más lehetőség csak az IVF. A költözés utolsó napján már a levegőben volt hogy apukám beleköt a feleségembe. És ami a levegőben volt az be is kővetkezett így némi veszekedés után apukám közölte, hogy engem bármikor szívesen lát de, a feleségem nem teheti be a lábát abba a házba. Azt lehet, hogy eddig még nem írtam de ez egy 3 lakásos ház volt a szüleim nevén. Bekerültünk a lombik programba és múlthét szombaton megtörtént a transzfer és most pénteken lehet eredmény. Figyelembe véve az elmúlt több mint egy év eseményeit, az életkort (40) és a statisztikákat hát nem nagyon találok okot az optimizmusra. Ha visszanézzük az elmúlt egy év történéseit és a további kilátásokat, gondolom nem meglepő a kővetkező kérdésem. Meddig kell még vagy meddig érdemes még küzdeni egy olyan valamiért, ami csak bánattal és keserűséggel van teli?
Tisztelettel:Feri | | Előzmény: Mirror (2012-02-09 02:17:31) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | torbori | válasz 2012-04-10 14:42:21 | Kedves Mirror és kedves Fórumozók!
Csak szeretném leírni dióhéjban, hogyan alalkultak a dolgok. És mik a jövőre nézve az (újabb?) kételyeim. A legutóbbi 3 ajánlat mindegyikről elutasítottak. Ez akkor nagy csalódásként ért, azóta feldolgoztam. Volt még egy nem igazán nekem való - értékesítői ajánlat, hát ez is elég sanszos, hogy nem jön be, plusz nem is szeretném csinálni. Egyre rosszabb ez a tétlenség. Régen pörgött az életem, most meg nincs semmi. Még mindig hiányzik ez, a társaságom, ami a fővárosban van(volt). Nem tudom vidéken megszokni magam újra, nem találom a helyem, haszontalannak érzem magam. Ennyi lenne az élet? 'Fiam, nekünk se volt választási lehetőségünk, itt volt munka.' Arra unszolnak, hogy jelentkezzek be egy itthoni céghez, mert mostmár mindent el kell vállalni, ami adódik. De én nem akarom, hogy itt adódjon! Ha ezt kimondom, megbántom őket, plusz jobb ötlettel nem tudok/merek előállni... Eljátszottam a külföldre kellene menni gondolattal, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor nincs bátorságom hozzá. A szakmámban szeretnék munkát kapni! Egyszerűen a szakmám viszont nem piacképes!
Egyébként most megint lenne alkalmam bekerülni a fővárosban egy kiskereskedésbe eladónak... Vállaljam el? Néznek rám, hogy oda kell építész? Ja, hát alacsonyabb munkakör a végzettségemnél, de engem pillanatnyilag ez nem zavar. Mert végre lenne valami, amivel közelebb vagyok az ismerőseimhez. Vagy ez valóban mehet a fenébe, nem számít? Valószínűleg... Csak pénzben lehet nem éri meg. A fiezetés fele elmenne lakásra a maradék meg költőpénz, útiköltség... Plusz hogy fogok szakmailag előrébb jutni? Igen, jó lenne már valahova bejutni, és parralel keresni mást mondjuk és közben nyelvet tanulni, és ha már megerősödtem, akkor esetleg lépni, ha nő a kereslet a szakmám iránt. És ha nem nő? Maradok pályaelhagyó? A kevéske pénzből meg arra se fogja futni, hogy eltartsam magam? És akkor megint igazuk lesz, hogy mit gondolok én? Ez nekem nem perspektíva... De akkor mi? Annyira nem tudom, merre tovább... Arra jöttem rá, hogy ha az ember nincs tisztában magával, befolyásolható, akkor nem tud célokat se kitűzni reálisan, mert azt se tudja mit akar és hogy érezné magát jól.. akkor pedig mindegy hol van, itthon, külföldön, vidéken vagy városban, és tök mindegy az is mit csinál, mert nem halad előre... Kb. ezeket érzem most.
Torbori | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | torbori | válasz 2012-03-26 16:08:16 | Kedves Mirror!
Nem érzékeltem borongósnak a válaszod, sokkal inkább reálisnak. Bár alapvetően elég érzékeny vagyok, ha a szociális érzéketlenség említésénél arra gondoltál, hogy amit leírsz, biztosan nagyon mellbevág majd. Igazából én ennek csak örülök, hogy más megvilágításból is látom a helyzetem. Szóval így is vannak a dolgok valójában. És tényleg igyekszem tapasztalatként felfogni a történteket.
Ellenmondásos ez az egész ügy. A szüleim szeretete meg ragaszkodása. Hogy jóakaratból hogyan viselkednek velem. Aztán amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szerintük történni kellene, akkor a viták, és az egész rám hárítása. Végül mindig megbeszéljük, hogy az ő idejükben máshogy volt, elmondom azt is, hogy én mit szeretnék. Édesanyám tanár, így a kolleganőitől is mindig szedi fel az infokat, és van amikor, úgy tűnik, máshogy gondolkodik. Ez tart 1 napig, aztán az újabb kétségbeesett, most 'mi lesz?' történet és újabb viták. Nehéz dolog így egyensúlyozni. Mármint kettéválasztani a mit érzek, miért dolgot, és hogy ennek a valós dolgaimhoz mi köze. Pont, hogy ezt nem szabad hagyni, azt veszem észre. Hogy elragadjon a kétségbeesett, tehetetlen gondolatmenet, csak mert nekem ez, meg ez, meg ez, ezért rossz.
Köszönöm a válaszaid, jó olvasni! | | Előzmény: Mirror (2012-03-25 22:01:40) |
| | Mirror | válasz 2012-03-25 22:01:40 | Kedves Torbori,
az, hogy valaki megszerez egy komoly és értékes végzettséget, nyilván nem jelenti azt, hogy mindenhez érteni fog, de egy állásinterjún sokszor nem is erre kíváncsiak. Sokkal inkább arra, hogy viselkedik az ember pl. stressz-helyzetben, vagy olyan esetben, amikor váratlan helyzet adódik, amire reagálni kell. Ugyanakkor még ebben az esetben is lehet azt mondani, hogy ugyan elsőre nem tudtam mindent megoldani, de ha van egy rövid betanulási szakasz, meg fogom tanulni ezt is.
A munkaerőpiac szociálisan érzéketlen. (És nem én vagyok az, aki „szociálisan érzéketlen” vagyok azért, mert ezt leírom). Azt gondolom, ha valamit meg akarunk ismerni, akkor meg kell tapasztalnunk azt, hogy hogyan működik, azért, hogy boldoguljunk benne. A munka lényege a munkáltató részéről kettős, egyrészt a munkát el kell végezni (minőségi munkát), másrészt, profitot kell termelni.
Minden más jó (a pénzen kívül, amit a munka adhat, csak ezután következik).
A munkának vitathatatlanul van egy árnyoldala, mások rendelkeznek az időnkkel, energiánkkal, mások határozzák meg a feladatokat és kérik számon, (kezdetben) idegen emberekkel és idegen szituációkkal kell megküzdeni, s nem csak magával a munkafeladattal, kevés pénzért sokat dolgozni, idegen célokkal azonosulni, hagy’ ne soroljam.
Ehhez kell munkatapasztalatokat szerezni, élettapasztalatokat. Az álláskeresés és a munkakezdés egyaránt nehéz. A megszerzett munkát meg kell tudni tartani. Eközben ott van az élet ezer más terhe, s ezt is el kell tudnunk hordozni – mi mást tehetünk. Van, aki eleve magabiztosnak születik, van, akinek kitartó munkával kell megtanulnia, hogy magabiztossá váljon. Vagyis ezt úgy is fel lehet fogni, hogy minden egyes sikertelen (?) állásinterjúnak van valami tapasztalata. Ha az az elvárás, hogy tudd, hogyan működik ma az adórendszer, azt a legutóbbi interjún tudtad meg. S ha utánanézel (pl. a neten), az alapjait ismerni fogod, vagyis máris van valami többlet, amit eddig nem tudtál, s most már tudhatod.
Ha úgy érzed, hogy „hibáztál” valamit a kommunikáció terén, máris van egy tapasztalatod, amiből építkezhetsz.
És szabad visszakérdezni is:
Pl. Ön hogyan látja a felkészültségemet? Mi az, amiben fejlődnöm kellene és mik voltak az interjún az erősségeim? A felvételiztető erre a kérdésre nem igazán lesz felkészülve, de az marad meg benne, hogy ez a dolog valamilyen szinten Neked is fontos, mert tanulni akarsz belőle – s ezt rendszerint értékelik.
Ne gyűlöld magad, az nem segít. Értékes energiát veszítesz el. Inkább azt gondold végig, mi az a fontos dolog, amire még szükséged van, hogy megtanuld az életben. Mert ezt soha, sehol egyetlen iskola, szakközépiskola, főiskola vagy egyetem nem tette meg, vagy ha igen, akkor tisztelet a kivételnek. Akkor nem tette meg, amikor a gyerek / serdülő / fiatal felnőtt erre még fogékony lett volna. Ismétlem, tisztelet a kivételnek. Bár olyan nagyon a családok sem jeleskedtek ebben.
Azt írod, érzelmileg nem nőttél fel. Hagy kérdezzek vissza: Édesanyád vajon felnőtt akkor érzelmileg, amikor hisztérikusan reagál egy álláskeresési sikertelenségre?
Ha felnőtt volna, tudná, hogy ilyenkor a támogatása sokkal többet jelentene, meg az a tény, hogy eleve nem kettős teherrel mész el egy állásinterjúra.
Nehéz küzdelem ez, tudom. És nézd el nekem, ha ez a bejegyzésem kissé borongósra sikerült.
Örülök, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: torbori (2012-03-24 14:48:18) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | torbori | válasz 2012-03-24 18:41:00 | Annyit tennék még hozzá így átgondolva/újraolvasva, hogy hihetetlen milyen sokan vannak ilyen cipőben! Tele van az internet ehhez hasonló írásokkal, és beálltam a sorba. Ígérem ezentúl nem teszem ennyire.
Mondták már, hogy ettől még komolyabb problémáim is lesznek az életben, és majd akkor mit csinálok? Fogalmam sincs, ha most se tudok magammal mit kezdeni... |
| | torbori | válasz 2012-03-24 14:48:18 | Kedves Mirror!
Az elmúlt két napra sikerült összehoznom, három interjút. Ennek még szerdán elmondhatatlanul örültem. Aztán mégsem alakultak egészen jól a dolgok, és emiatt most eléggé rosszul érzem magam. Három különböző kaliberű hely volt. Az első vidéken egy kis BT, egyszerű, mezei emberekkel. Itt semmi komoly beszélgetés nem volt, két dolgot kérdeztek: Mikor akarok szülni? és Mennyit pénzt kérek? Elmondták, hogy ők hosszútávon, komolyan gondolkodnak. Illetve adtak számolási (szakmai) feladatokat, rengeteget. Őszintén szólva egyetemen nem kellett ilyeneket számolnunk soha, szóval meglepődtem. Az egyszerűbb részek mentek, a bonyolultabbak, mint kiderült sem lettek volna bonyolultak, de némi gyakorlás, meg kicsit több átgondolási idő kell hozzá. Két és fél órát voltam ott, mire én mondtam, hogy talán mostmár szeretnék elmenni, mert ennek nem fogok soha a végére érni, annyira összetett volt az egész. Mi ebben az egészben számomra zavaró?
A csaj, akinek a helyére kell majd menni, mindössze 2 évvel idősebb tőlem, de a főiskolát már 21-22 évesen befejezete, és 5 éve ott dolgozik. Igen, ezt csinálja, minden nap. A cégek, amikor meglátják az önéletrajzom, a diplomámmal, meg a korommal, akkor már eleve feltételezik, hogy biztos kapásból vágok mindent. És ez messze nincs így. Ez az ami a vidéki létben tapasztalok, hogy ennyi idősen már a korombelieknek munkahely, tapasztalat, barát, barátnő, vőlegény, menyasszony van. Én meg fogalmam sincs, hol voltam eddig? Meg voltam kímélve a mindennapi élet dolgaitól, mert az volt az első mindig, hogy tanuljak. Nem akarok panaszkodni, mert sok jó is volt az egyetemi évek alatt, de nem nőttem fel. Nem olyan képesítést szereztem, amire az életben szükség van. Mindenből tanultunk egy kicsit, plusz a rengeted rajzleadás, kőkemény vizsgák, elszállt művészképzés, meg nem tudom mondani hány átrajzolt éjszaka... És elmegyek egy céghez, és azt mondják, hogy ennyit sem tudsz? Meg hogy ne izguljak ennyire?
Aztán ezen nap után kissé csalódottan mentem haza. Elmeséltem otthon mivolt, amiből megint veszekedés lett. Hogy én vagyok a szerencsétlen, hogy gondolok olyat, hogy adnak egy feladatot és visszakérdezek? És ez is egy baj. Ördögi körnek érzem ezt. Magabiztosnak kéne lennem, de nincs meg hozzá az alap. Azt sugallom magamról, hogy félek. A céget is megértem, hogy olyasvalakit keresnek, aki el tudja végezni biztosan, az elődje munkáit. És hogy a feszültséget oldjam, úgy érzem, néha muszáj beszélgetét kezdeményeznem, ami meg olyan rosszul tud elsülni. Azt hiszik rólam, hogy teljesen sötét vagyok, holott nem, mert értem miről van szó, csak... És ez a szituáció sem az első alkalom. Akkor elmondom itthon, mi volt, hogy könnyítsek magamon, nem elég, hogy alapból szégyellem magam, még jobban leosztanak... Pedig tudom magamról, hogy nem a képességeimmel van a baj. Csak nagyon félek mindig, és ez látszik. Illetve rosszul kommunikálom le, amit akarok.
A történetre visszatérve, a másik két hely is gáz volt. Miután összevesztünk újfent anyával, alig aludtam csütörtökön, úgy metem el a másik két helyre. Az egyik egy nagy cég. Semmi szakmai, viszont nyílt titok, hogy ismerős útján lehet bejutni. Ezt a helyet, annyira nem részletezném, itt csak annyi volt, hogy korábban értem oda, és ez hiba volt. Kitettem magam annak, hogy volt idő még jobban izgulni. Az interjún is lehet, hogy nem úgy válaszoltam, amit hallani akartak. Nem éreztem itt jól magam.
A harmadik hely az elsőhöz hasonló kicsi cég. Ez volt a legszimpatikusabb. Szívesen dolgoznék ott. Két ismerős lány is dolgozik náluk, aminek megörültem, mikor megtudtam, noha hirdetés alapján véletlen találtam. Nos, itt is csúnyán beégtem. 8-an vagyunk a helyre. Mind hasonló kaliberűek, és frissen végzettet keresnek. Laza beszélgetés volt. A gáz rész akkor jött, amikor a csávó előkapott egy 30 kérdésből álló műveltési tesztet. Ennek egy része (a kulturálisabbak) rendben voltak. Évszámok, feltalálók stb. Viszont ő egy üzletember, és kérdezgetett még az adórendszerről, az áfáról, a bankrendszerről... Lövésem sem volt... (továbbra is építőiparról van szó) Holott ezek is a műveltség részei. Aztán elmesélte, hogy ő amikor a pályát kezdte, pontosan tudta, mit akar az élettől, 5 és 10 év múlva? Én mit akarok? Hol, hogyan képzelem el magam? Mert célok nélkül az ember sodródik. És elmondta, hogy mindent el lehet érni, de ehhez észnél kell lenni mindig, és figyelni, mit hol hogyan érdemes, az ügyem, saját magam érdekében. És ez sokszor még a tanulópénzzel is együttjár. És azt mondta, amilyen kérdésekre nem tudtam a választ...Háát..járjak nyitott szemmel, mert a földön, a reális élethez a földön kell járni.
Ezután teljesen csalódottan éreztem magam megint újfent. Kisírtam magam. Most már jobb némileg. Tény, hogy egész életemben támogattak, eltartottak, egy dolgom volt, hogy tanuljak. Most meg súlyt ennek a terhe... A tapasztalat hiánya. Néha úgy érzem felesleges volt ennyit tanulni, művészkedés rajzolás, tervezés, azonkívül, hogy nem szeretem, nincs is rá igény. A mindennapi élet realitására meg nem nevelt senki. El vagyok szállva, és azt sem tudom, hol a talaj... Gyűlölöm magam, meg az egész helyzetet. És a kör ismét bezárul ezzel, mert amint elmondom, megint 'szerencsétlen, felelőtlen, trehány vagyok, aki önmagáért se tud felelősséget vállalni' Hát köszönönöm...
Máshogy kéne valahogy gondolkodnom. Még akkor is, ha nem minden sikerül, mert bekattanok. Ha munkám lesz, akkor a következő a pasi, gyerek téma lesz a következő, amivel piszkálni fognak. Nem jó ez így...
Most kicsit jegelem szerintem a keresést 2-3 napra, aztán valamit újítani fogok a stratégián, meg a felkészülésen, meg új helyeket kell keresnem... Akkor se vagyok olyan béna, mint amilyennek sokszor látszom. Csakhát napi szinten meg kell küzdeni a helyzetekkel.
Nagyon köszönöm a válaszaid! Sokat jelentenek most. | | Előzmény: Mirror (2012-03-23 21:17:35) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-03-23 21:17:35 | Kedves Torbori,
az álláskeresés ma különösen nehéz – ezzel biztosan semmi újat nem mondok. A munkanélküliség nem csökken, sőt, ahogyan tapasztalom, egyre szélesebb rétegek szorulnak ki a munkaerő-piacról. Sok esetben valójában már eleve eldöntött, hogy kit vesznek fel, s az állás meghirdetése egyszerűen formális. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe – lenne miről írnom – inkább csak annyit írnék, hogy a valós álláshirdetések esetén is sokszoros a túljelentkezés. Komolytalan az is, ha egy cég arra nem veszi a fáradtságot, hogy legalább visszaírja, hogy köszöni, nem, de a legtöbbször még ennyit sem tesznek meg.
Esély akkor van, ha pontosan tudod, hogy adott munkakörben mit várnak el Tőled és sikerül azt a képet közvetíteni a leendő munkavállalóid felé, hogy Te vagy a potenciális jelölt, és látni fognak Benned fantáziát. A döntő az a kép lesz, ami a fejükben kialakul. Amellett is igaz az, hogy lényegében cseréről van szó, vagyis legyen valamid, amit Te tudsz nekik felajánlani. Itt nem csak a végzettségről van szó – konkrétan arról, hogy miért érdekük nekik az, hogy pont Téged vegyenek fel. Az állásinterjú esetén a cég a saját érdekei szerint jár el, s csak akkor sikerül, ha Te vagy az a jelölt, aki a leginkább beleilleszkedik a kimondott vagy kimondatlan elvárás-rendszerükbe. Erre sokszor nagyon nehéz jól ráérezni, arról nem is beszélve, ha eleve eldöntött, hogy kit vesznek fel egy pozícióba, akkor az egész értelmetlen.
Vannak portálok, ahol ingyenesen iratkozhatsz fel hírlevelekre, amelyek végzettség, ágazat és hely szerint csoportosítják a meghirdetett állásokat. A másik, hogy a Munkaügyi Központok tartanak célirányos álláskeresési tanácsadást, ez három okból lehet lényeges:
Egyrészt, konkrét álláskeresési ismereteket és készségeket sajátíthatsz el, másrészt újabb információs bázist jelenthetnek, harmadrészt pedig ott lehet segítség, hogy bizonyos mértékű támaszt nyújt az érzelmi kimerülés ellen – ami az álláskereséssel szinte törvényszerűen együtt jár.
Az sem lenne hátrányos, ha Édesanyád megértené, hogy önmagában is nagyon nagy teher az álláskeresés és legalább azzal ne nehezítse meg a helyzetedet, hogy akkor is stresszel, amikor éppen támogatásra szorulnál, mert ezzel egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetedet.
Röviden talán ennyit.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: torbori (2012-03-20 19:00:57) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | torbori | válasz 2012-03-20 19:00:57 | Kedves Mirror!
Köszönöm a válaszod. A napokban csak annyit 'változott a helyzet', hogy a kedélyek az egyik pillanatban lecsitulnak, a következőben felerősödnek. Én is tesóm is itthon vagyunk immár második hónapja munka nélkül. És igen, keresek munkát, de már megint nem tudom, mit rontok el...
Több mint 50 helyre jelentkeztem az elmúlt időszakban, és egyre kimerültebb vagyok. Volt 1-2 sanszos hely, és azt kaptam válaszol, hogy "alkalmasnak lehetek a pozícióra, de jelenleg mással töltötték be a helyet, így nem tudnak alkalmat biztosítani személyes találkozóra" ???
Én ezt nem értem, miért nem adnak lehetőséget a megmérettettésre egy meghallgatással? És ez már nem az első ilyen, a múltkor még azt is odaírták, hogy ne vegyem személyes megméretésnek, hogy engem nem tudnak meghallgatni. Nem is tudom annak venni így. De akkor miért?? Mit kell még csinálni? Jobban telefonálgatni a nyakukra minden nap? De hiszen az állásbörzén beszéltünk, ott is adtam önéletrajzot, neten is jelentkeztem, nem gondoltam, hogy mást mit tegyek még. Újabb tapasztalat? Hogy jobban kell nyomulni? Csalódottnak érzem magam most. Van még egy hely, ahová egy ismerősöm beajánlott, már annak is másfél hónapja. Behívtak interjúra végre mára. Erre felhívtak tegnap, hogy lebetegedett a HR-es és menjek pénteken. Mondtam, ok. De mostmár én ebben sem hiszek, hogy lesz belőle valami, ha ilyen könnyen vannak vele. Válogatnak? A végén az lesz, hogy nem engem választanak itt se, mert van még 200 másik, ha nem több jelentkező...
A lelkesedésem már nagyon rottyon van most. Hiányoznak a volt ismerőseim, de mindenki Pesten, elfoglalt, dolgozik, ha felhívom őket se érnek rá velem dumálni. Úgy érzem, csak peregnek el a napok, a hetek, és a még fiatalnak számító évek. Hónapok óta csak úgy vagyok, de ennek a küzdelemnek értelmét nem látom. Üresség meg fásultság van, meg balhék, hiszen anya is állandóan sír, kiabál, hogy most mi lesz velünk stb...
Tesómat amúgy jobban behívják, mert neki valamelyest piacképesebb a diplomája. Csak vele meg az van, hogy leblokkol az interjúkon. Anya intézett neki valamit egy ismerős által, és leblokkolt ott is, nem volt szimpatikus nekik. Sírt ő is, megint leszidták itthon is. És a legrosszabb, hogy mondogatja folyton magának, hogy hülye és nem fogják felvenni sehova...
Mi a fenét csináljak, amivel azt mondhatnám, hogy többet tettem magamért? Hogy ha energiát fektetek már ebbe a nyavajás álláskeresésbe végre legyen eredménye is? Lehet holnap felhívom az elutasító céget, hogy mégis, akkor miért vagy hogy is van ez? Bár nem tudom, van-e értelme...
Mit tegyek azért, hogy ne szúrjam el ezt a másikat már akkor? Ez az interjúlemondogatás annyira komolytalannak tűnik.. Mi van ha csak udvariasságból hívnak be már, mert megint került valaki akit előbb meg kell hallgatni, mert az ismerősük? :S
Vagy most menjek ki külföldre?
Nagyon gáz ez az egész, nem érzem melyik lépésemmel szúrom el az esélyeim, azzal ha pattogok vagy azzal ha nem?
Köszönöm, hogy írtál, sokat segít, hogy valahova le tudom írni a bajaim! | | Előzmény: Mirror (2012-03-17 01:34:19) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-03-17 01:34:19 | Kedves Torbori,
köszönjük, hogy írtál.
Talán nem tévedek akkorát, ha azt írom, hogy Édesanyádnak szerves része volt abban, hogy önbizalmad már a kezdetektől igen mélyen volt - és van. Az önbizalom alapja az az érzés, hogy elhiszem, hogy az általam választott tevékenységet végig tudom csinálni. Kezdve attól, hogy jó tányért veszek – e ki (jó az, ami esetedben Édesanyádnak is megfelel), hagyja-e, hogy kibontakozzon az a képességed, hogy lassan, fokozatosan olyan cselekvéseket tanulj meg a tárgyi világban és az emberi kapcsolatokban, amikre később egy felnőtt, autonóm életet felépíthetsz. Mert hogy a dolgok gyökere itt van, és senki nem születik önbizalomhiányosan. Ez akkor jön létre, ha minden építő kezdeményezésedet (most nem a szakmádra értettem), már gyerekkorban letipornak. (Csak példa: segítesz Anyukádnak a mosogatásban, gyerekként persze, s véletlenül leejtesz egy tányért, ami persze összetörik. A válasz: „Nem igaz, hogy csak az ÉN gyerekem lehet ENNYIRE ügyetlen”. Az ilyen és az ehhez hasonló megjegyzések aknázzák alá rendszerint az ember önbecsülését, ami beépül a személyiségbe és az én-képbe és ott megszilárdul.
Most nem azt akarom ezzel mondani, hogy a szülőnek nincs egy-két alkalommal ilyen kirohanása, a baj ott van, ha az egyébként is érzelmi zavarokkal küszködő, vélhetően zsarnoki és hisztérikus anya (aki érzelmileg sem meleg, sem toleráns), hogy milyen mértékben segíti azt, hogy olyan felnőtté válhass, olyan emberré, akiben megvannak azok a stabil pontok, amelyekkel meg tud küzdeni a mindennapok kisebb-nagyobb gondjaival. Valószínűleg Édesanyád maga sem tudta megoldani azokat a problémákat, amiket a gyerekére, így Rád is kihelyezett. A gyerekek persze gyorsan felnőnek, s mire belépnek a felnőttkorban, már ott vannak azok a problémák, mint önértékelési zavar, krónikus önbizalomhiány, stb. Szóval ez a pálya így majdnem egyenes vonalat ír le.
Azt írod, a problémád összetett, s ez igaz is, de a gyökere valahol itt van. S ne érts félre, a szülőket szeretjük és tiszteljük, de ez nem jelenti azt, hogy felnőttként is irányítják az életünket.
„És itt jön a következő, hogy ahhoz hogy ő is megfeleljen igyekszik úgy viselkedni, hogy anyu ne legyen mérges” – hát, lényegében erre gondoltam. Csak erre nem lehet egy érzelmileg is felnőtt életet felépíteni. A szeretet nem az, hogy mások irányítanak. Az, hogy segítenek abban, hogy a saját utadat járhasd. Itt van egy fogalmi összemosódás, mert szeretet alatt azt értik, hogy valójában a saját akaratukat erőltetik Rád. Ennek következménye, hogy még kevésbé leszel érzelmileg önálló. Vagyis ez egy olyan spirál, ami lefelé húz.
A függetlenedés maradt el, a leválás, mert valamilyen szinten azért ezek a kapcsolatok is adnak támaszt, de hosszú távon bizony rombolóak.
Hogy mi a megoldás? Radikálisan kilépni a környezetből, amelyben élsz, ezt teheted meg, vagy a másik lehetőség, hogy lépésről lépésre harcolod ki a függetlenségedet (ezt nem fogják jó néven venni, így a harcok mindennaposak lesznek, erre azért készül fel). Amennyivel erősebb leszel, ők annyival érzik magukat gyengébbnek, tehát ellenérdekeltek abban, hogy bármi módon is megerősödj.
Nem szoktam direkt tanácsokat osztogatni, nincs is ehhez jogom, csak végiggondoltam, én mit tennék a helyedben.
Gyorsan keresnék egy állást és elköltöznék otthonról. Ha nem tudsz főzni, megtanulsz, ha nem tudsz mosni, meg hasonlókat, azt is meg lehet tanulni. Mint ahogyan bármi mást is. Ebben a közegben szerintem nagyon nehéz felnőtté válni (s ez nem életkor-függő).
A családi diktatúra a húgodat is kikészítheti rendesen, ahogy írod, de azt sem tartom egy lehetetlen gondolatnak, hogy akár együtt béreljetek egy lakást (ez anyagi lehetőségek függvénye ma leginkább).
„És beigazolódna, amit mindenki mond“. Hát igen. 25 éven keresztül erre nevelt. Ezt egyféleképpen lehet megoldani, ha kivívod a saját önállóságodat. És ez nem lesz könnyű. Komoly problémáid vannak az emberi kapcsolatok terén? Édesanyádnak ebben biztosan igaza van. Csak azt nem teszi hozzá, hogy ehhez mennyiben járult maga is hozzá, a nevelésével, a példamutatásával, az értékközvetítésével.
Ugyancsak innen van a perfekcionizmus is: az elég jó ház nem elég, nagyon nagy ház kell, amit tervezel. Olyan, ami csaknem megvalósíthatatlan. A bizonyítási kényszer is ebből fakad. Meg az örök belső elégedetlenség.
A másik, a párkapcsolat kérdése. Szerintem, ha rangsorolni kellene, az lenne az első, hogy megteremtsd a függetlenségedet, s amikor ebben már elég biztosan mozogsz, akkor gondolkodnék el helyedben a párkapcsolaton (ellenkező esetben a párkapcsolatba is belevisszük a függőségeinket, szorongásainkat és a komplexusainkat, ami szinte kódolja a kudarcot).
Hogy lehet ebből kitörni?
Szerintem először munkahelyet kell keresni, ami ma nagyon nehéz, de nem lehetlen. A cél most nem az, hogy szeresd, amit csinálsz, hanem az, hogy legyen annyi jövedelmed, amiből elkezdhetsz egy önálló életet élni. Lépésről, lépésre tudod ezt megtenni, és nemigen van ott védőháló ilyenkor az ember mögött, azt is jól tudom.
A munka világát is el kell fogadni, és azt is, hogy ez sok konfliktussal, feszültséggel jár. Ezt is meg lehet tanulni kezelni, úgy felfogni, mint egy tanulási folyamatot.
Ha velem kiabálnának, az megviselne, mint bárki mást. Egyszerűen meg kell tanítani a környezetedet, hogy hol a határ. Azért kiabálnak Veled, mert megengeded nekik és ők megtehetik. Kulturált ember egyébként nem kiabál a másikkal. És amíg azt érzik, hogy megtehetik, meg is fogják tenni. Innentől már a Te felelősséged is, ha hagyod. Egyszerűen meg kell tanulni megvédened magad (mint ahogyan a húgodnak is).
Azért szomorú ez, mert nem lenne törvényszerű, hogy ez így működjön, de ha másként nem megy, egyszerűen kiabálj vissza, pontosan úgy viselkedj, ahogy Veled teszik. Ha kedvesek, légy kedves. Ha dühösek, légy dühös. Nagyon meg fognak lepődni, ha megtapasztalják, hogy másmilyen is tudsz lenni. Mégis azt mondom, bár nem szeretem az erőszak semmilyen fajtáját, a szóbeli erőszakot sem, de ott és abban a helyzetben Te vagy, akire számíthatsz, és ezt is meg kell tanulnod, hogy önmagadra számíthass, mert lehet, hogy ott nincs más. Magányos küzdelem ez, tudom, de az érzelmi függetlenségnek is ára van.
Első körben talán ennyit tennék hozzá.
Örülök, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: torbori (2012-03-15 17:46:56) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | torbori | válasz 2012-03-15 17:46:56 | Tisztelt Segítők és Fórumozók!
Én egy viszonylag összetettebb problémával fordulnék hozzátok, amiből sehogyan sem találom a kiutat. Egy-két barátnőmnek meséltem már ezekről, de a külvilág felé, akármennyire is jó ismerősökről is van szó, mégsem lehet olyan őszinte az ember. Arról van szó, hogy gyerekkorom óta önbizalomhiányom van. Mindig mondogatták ezt nekem a tanáraim, de valahogy csak huszonévesen eszméltem rá (túl későn), hogy micsoda bajban vagyok. Mindig nagyon törtetős voltam, a legjobb gimi erős egyetem (építész) stb... Aztán mivel nem ment olyan simán, csúnyán kibukott, hogy nem vagyok tehetséges és nem is szeretem csinálni. Két évvel ezelőtt nem bírtam a strapát, a kritikákat elviselni az éjszakai rajzolásokat és kibuktam. Nem igazán voltak barátaim, aki volt azokkal is csúnyán, önzőn bántam. Anyukám mindig azt mondogatja, hogy nekem komoly problémáim vannak az emberi kapcsolatok terén. Jelzem: Aki évek óta nem beszél az öccsével? Aztán valahogy mégis kitartottam, befejeztem a sulit idén januárban. Ez a kettő úgy jön össze, hogy egyetem mellett csatlakoztam egy diákszervezethez, és kimehettem két hétre külföldre! Életem legnagyobb élménye! Rengeteg embert megismertem. Ugyanakkor szembesültem önmagammal. Nem tudok barátkozni, szorongok társaságban, mindenki előtt sírva tudok fakadni, túlérzékeny vagyok, maximálisan a jóra törekednék és mindent elszúrok. Eleinte mindenki türelmes az ilyen emberekkel, de miután kiismernek, rámhúzzák a mimóza nevet, és tényleg nem fognak velem barátkozni, és tényleg bejön, hogy kilógok a sorból és mindenki jobb nálam. Ez az egyik probléma...
A másik, hogy mivel Pesten tanultam az elmult 6 évben, ott alakult ki az az 1-2 szorosabb baráti kapcsolat. De mivel megszűnt a hallgató jogviszonyom, sürgősen munkát akartam találni, ez viszont Pesten nem jött össze. Vidékre, haza kellett költöznöm több mint 200 kmre. Szeretem a szüleim, a családom, de nem bírok itthon lenni. Anyukám parancsolgató stílusa, a hisztik mindennaposak. Találtam itt néhány hónapja egy munkát egy építészirodában. Szívem-lelkem tiltakozott ellene, mert féltem, hogy ez nekem nem fog menni, hiányoztak a megszokott társaságom. Nem ment. Nem tudtam beilleszkedni, nem szerettem a munkát. Annyira mások itt az emberek és úgy álltak hozzám, hogy én vagyok, aki egyetemről jött, akkor mutassak valamit. Hát...Nekem ez egy próba volt, hogy mejön-e a kedvem a való életben a szakmához, de nem jött. A szokásos mimóza viselkedéssemmel újra csődtömeggé váltam. Úgy érztem emellett, hogy nem bírom a diplomámat sem befejezni...
Aztán akadt egy segítő fiú. Röviden annyi, hogy az elmúlt hónapokban minden nap beszéltünk, vártam, lép-e. Nem lépett. Valószínűleg, mert ő is félt. Megvoltak a saját kisebbségi problémái, mert nagyon hasonlók voltunk. Hagytam, sőt igényeltem, hogy segítsen a diplomában, mert olyan nagy házat terveztem, amit egyedül nem bírtam volna végigrajzolni. Aztán csak az történt, hogy amennyit sírtam, hogy én ezt nem tudom, nem tudom, nem tudom,...ő átvette az irányítást és észrevétlen nagyon sokat segített. Olyannyira, hogy a végén, ha kiszállt volna, nem tudtam volna befejezni a projektet. Aztán ott volt a védésemen januárban és összejöttünk... Szépen indult volna, de én nem voltam szerelmes, és ő sem, úgy éreztem. Képtelen voltam neki időt adni, mert nem bíztam benne. Véletlen megláttam, hogy 1 héttel a védésem előtt szerelmes emailt írt a volt barátnőjének, akinek mellesleg van egy gyereke (de talán nem tőle).. Aztán közös programok sem voltak, mert mindig csak panaszkodás, hogy milyen nehéz az élet, és hogy beteg az anyukája. A részletekbe sem vont be soha, csak lemondott a találkozóról mindig. Ezt 3 hétig csináltuk februárban, amíg végül a biztosítékot kiverte, hogy elkezdtem munkát keresni. Elmondtam neki mikre akarom beadni, mire ő mindet lemínősítte, hogy ez nem nekem való, hanem inkább neki. Kiborultam. Feszültem az indulttól és nagyon csúnya dolgokat mondtam neki. Aztán akadt egy nem kifejezetten szakmai, amit egy ismerősöm ajánlott. Arra kért, hogy intézzem el neki is. Ez volt az utolsó csepp, mert neki van munkája, igaz keveset keres, nekem meg nincs, mivel az előző helyről közös megegyezéssel eljöttem. Összevesztünk ezen. Mondtam, hogy igen, vissza akarok menni Pestre, mert itt én unatkozom, és nem akarok a szakmában dolgozni. Szellemileg retardált féregnek nevezett ami után azt mondtam, hogy nem beszélek vele többet... 'Hogy csak addig kellett, amíg nincs meg a diplomám, mindig lesz egy barom aki segít nekem, meg hogy én nem birok neki segíteni..."
Nem hallottam felőle 1 hónapja. Esz a lelkiismeretfurdalás, hogy igen segített, de a büszkeségem meg nem engedi, hogy felhívjam, mert ott van a volt barátnő árnyéka is...
Most küzdök azzal, hogy legyen munkám. Itthon lakom a szüleimnél. És az újabb probláma, hogy nem birok magammal mit kezdeni. Nem birom a céltalan várakozást. Itthon semmi dolgom. Anyukám hisztijeit, hogy feladatokat ad, amiket tesómmal kötelesség szerint teljesítenünk kell. Nem lenne baj, ha hagyná... De ha nekikezdek, hogy na most segítek főzni, akkor az a tál amit előveszek nem jó, az az edény amit én elmosok nem tiszta. Ha nem csinálom amit mond, akkor elnézi, de trehánynak hord le. Húgom az aki a szélvédő, és szó nélkül mindent felfog. És itt jön a következő, hogy ahhoz hogy ő is megfeleljen igyekszik úgy viselkedni, hogy anyu ne legyen mérges. Ő is huszonéves, és van egy 35 éves barátja. Nagyon mérgesek érte. Hetente egyszer találkoznak max, mert nem mer itthonról elkéredzkedni, óriási balhé van mindig. Mert nem hozzá való... Nem barátkozik senkivel, egész nap a 4 fal között ül ő is, nincs munkája neki sem, nem érdekli semmi. Hívnám ide-oda, de a válasz mindig a hagyjam békén, ne piszkáljam. Egyedül érzem magam. Tanácstalannak. Esz a lelkiismeret-furdalás minden miatt. 25 éves vagyok, és mint egy 10 éves úgy élek most. Álláshirdetésekre jelentkezek minden nap, állásbörze, de ki tudja mikor lesz ebből valami. A baráti kapcsolatok is el fognak maradni így. Nem bírom tovább, hogy beleavatkoznak az életembe. Szeretem őket, de nem értek egyet ezzel a szemlélettel. Jobban viselkedni, vagy jobbnak lenni, se tudom, hogy kéne.Mindennaposak itthon az összeveszések, másképp nem figyelnek ránk. És én sem tudom mit csináljak. 'Tudod, hogy úgysincs belőle semmi, meg elront mindent' Nem bírom! Félek, hogy ha össze is jönne egy munkahely kibuknék megint. Mert nem vagyok alkalmas semmire. És beigazolódna, amit mindenki mond. Azért mert az anyám az anyám kiabálhat velem naphosszat, hogy miért sértődök meg mindig, meg miért hibáztatom őt? Úgy össze vagyok zavarodva. Legszívesebben elköltöznék. De még arra se lennék képes, mert nem tudok mosni, főzni, és baromira félek az egyedülléttől. Holott meg vágyok erre. Nem akarok én pasit se, meg semmit. Csak hogy szabadon megtehessem azt, amit szeretnék, vagy célnak tűzök ki. Ne legyen már minden lépésem egy "úgyse fog sikerülni" vel megtűzve...
Nem tudom mit csináljak, szeretem a szüleim, de az indulataim se tudom kezelni. Eltaszítani se akarom őket, de nem tudom magam máshogy megvédeni.
Hol a kiút?
Elnézést a hosszú levélért. És köszönöm szépen, ha valaki tudna valamit tanácsolni. | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2012-02-09 02:17:31 | Kedves Feri,
nagyon köszönöm a bizalmadat és a jókívánságaidat. Azt gondolom, hogy az elmúlt időszak az életedben különösen nehéz volt, s végig úgy éreztem, amióta a problémádat megosztottad, hogy ezt az embert próbáló időszakot nagy szeretettel, türelemmel és igaz emberséggel élted meg.
Amikor Édesanyádat elkísérted ezen a hosszú és fájdalmas, s szinte minden tekintetben "járatlan úton", példaértékű szeretettel és türelemmel, az sokkal inkább a Te emberségedet tanúsítja - ha ebben valamilyen mértékben a segítségedre lehettem, lehettünk, az leginkább azt jelzi vissza, hogy van értelme a munkánknak.
Bizonyos szempontból az elválás egy új fejezet, hiszen úgy érzem soraidból, hogy maradtak Édesanyáddal kapcsolatosan elvarratlan szálak, s mellette ott van még a veszteség, aminek elfogadásához időre, erőre és türelemre van szükség.
Szívből kívánom, hogy ezt az időszakot, ami talán most más szempontból lesz nehezebb, minél kevesebb fájdalommal éld meg. Emellett úgy gondolom, hogy még ez a helyzet is hordozhat tanulságokat, amiket talán később értünk meg.
Ha bármikor úgy érzed, hogy segítségre van szükséged a későbbiekben is, vagy csak megosztanád érzéseidet, gondolataidat velünk, bármikor szeretettel visszavárunk. S mégegyszer köszönöm, hogy írtál.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Feri1973 (2012-02-07 08:37:34) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2012-02-07 08:37:34 | Kedves Mirror!
Utolsó levelem óta még volt egy szép karácsonyom anyukámmal bár a lelkem mélyén éreztem, hogy ez lesz az utolsó! Kedves Mirror! Ezt a karácsonyt neked is köszönhettem és köszönöm! És köszönöm a sok jó tanácsot, amit kaptam tőled! Ha a tanácsaidat az utolsó szóig nem fogadtam volna meg akkor az egész életemben bántam volna. Még te sem tudod elképzelni, hogy mekkora segítséget kaptam tőled! Sajnos amilyen szép volt a karácsony olyan rossz volt a január utolsó két hete. Anyukám egyre rosszabbul volt és elkezdődött a Bucsuzás. Majd Január 31-én elhunyt. Hát lesz még mit rendbe raknom a fejemben annak ellenére, hogy tisztába vagyok vele, hogy a kialakult helyzetből a legtöbbet kihoztam, amit lehetett. Kedves Mirror! Íme, egy idézet a főoldalról „Nem tudjuk pótolni, vagy helyettesíteni a szakmai, szakorvosi ellátást, de ezek eléréséhez is megpróbálunk tanácsokat nyújtani.”. De igen tudtad pótolni!!!!!!
Köszönöm szépen a sok segítséget és a további munkádhoz sok sikert, erőt és egészséget kívánok!
Nagyon nagy tisztelettel: Feri
| | Előzmény: Mirror (2011-12-10 22:27:39) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2011-12-10 22:27:39 | Kedves Feri,
azt gondolom, hogy az utolsó pillanatig mindent megtettél és meg is teszel Édesanyádért, ami emberileg egyáltalán csak lehetséges. Abbahagytad a gyógyszer szedését, noha ettől lényegében átmenetileg legalábbis rosszabbul lettél, csak hogy vért adhass Neki. Órákon keresztül ott vagy mellette, azzal a teherrel együtt, hogy soha nem lehet igazán tudni, melyik óra, pillanat az utolsó. S ezért naponta több órát utazol, s gondolataidat a Vele való törődés határozza meg akkor is, ha éppen nem lehetsz mellette. S mindez a szememben nemes lélekre vall.
Kimondva - kimondatlanul, de szeretnéd, ha Édesanyád megbocsátana Neked, noha amit tettél, valójában nem ellene történt, hanem a családodért, párodért és gyermekedért tetted.
Szeretet van a soraidban, szeretet és törődés, amit én személy szerint látatlanul, ismeretlenül is nagyon sokra becsülök Benned. Becsülöm azt, hogy kitartasz mellette ebben a nagyon nehéz helyzetben, felelősségteljes férfiként vállalod azt a nagyon nehéz érzelmi terhet, amit a helyzet most magával hozott.
Ismeretlenül is nagyon sok erőt kívánok Neked, s talán Édesanyád is megbocsát, de ha mégsem, ha az idő eljön, azzal fog elmenni a világból, hogy a fia - lélekben és fizikailag is - ott volt mellette. És ez nagyon sokat jelent, azt gondolom, lehet, hogy most mindennél többet.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Feri1973 (2011-12-06 14:25:54) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Feri1973 | válasz 2011-12-06 14:25:54 | Kedves Mirror!
Köszönöm a válaszaidat! Nem várunk a feleségem mûtétjével így 13-án megmûtik. Miután Budapesttõl 80 km-re lakom így nem tudom anyukámat mindennap meglátogatni. De pénteken és hétfõn egész nap bent voltam nála. Az a bizonyos beszélgetés elmaradt, mert egyáltalán nincsen abban az állapotban, hogy beszélgetni lehessen vele. Nagyon ingerült és ezért pénteken nem is vettem, zokon hogy amikor megfogtam a kezét akkor elhúzta. Tegnap órákon keresztül fogták egymás kezét apukámmal majd szerettem volna én is megfogni a kezét, de elhúzta megint. Tegnap 8-14h-ig, ha bármire szûksége volt mindig apukámnak szólt. Úgy érzem nem bocsájtott meg nekem. Bár nem adom fel, de úgy érzem, olyan szekér után fútok, ami nem vesz fel. Attól tartok apukámmal is hasonló a helyzet bár eléggé jól titkolja. Egy szót sem szólt például arról, hogy történt egy jóslat az orvosok részérõl. Nem szóltak arról sem hogy vér kell anyukámnak. Csak egy véletlen folytán derült ki, amikor én a biztonság kedvéért elmentem egy irányított véradásra és az igazolást oda adtam nekik. Hétfõn megígértettem apukámmal, hogy azonnal szól, ha nagyon nagy a baj, mert legalább még utoljára szeretném megfogni anyukám pici reszketõ kezét. Félek, hogy nem teszi meg bár megígérte. Kedves Mirror! Eddig sokat segítettek a kedves soraid, de eljött az a pillanat, amikor be kell látni, hogy szükséges egy személyes megjelenés egy szakembernél, mert minden telefoncsörgéstõl is rosszul leszek.
Nagyon nagy tisztelettel és hálás köszönettel: Feri
| | Előzmény: Mirror (2011-12-05 21:31:09) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2011-12-05 21:31:09 | Kedves Feri,
köszönöm, hogy írtál. Nem tudni, mennyi idő adatott meg Édesanyádnak, mégis úgy érzem, hogy a téma, amit előző leveleidben felvetettél, most valóban aktuálisabb, hiszen a leírt tünetek alapján az állapota igen súlyos lehet.
Az orvosok nyilván mindent meg fog tenni, ami emberileg és szakmailag lehetséges, hogy az állapota, az életminősége, életkilátásai a körülményekhez képest a lehető legjobbak legyenek. S mégis, ott van a levegőben – kimondva vagy kimondatlanul – a megmásíthatatlan, az elvesztésének közelsége, annak a realitása. Ezért talán hatványozottan igaz, amit az utolsó bejegyzésemben írtam: nagyon fontos, hogy érezze a szeretetedet, a támogatásodat, s azt a légkört, hogy ki szabad azt is mondani, ha fél – hiszen ebben a helyzetben ez teljesen érthető. Azt, hogy nagy a baj, nyilván érzi és tudja, de ennél már csak egy rosszabb dolog lehet, ha a szorongásaival, a félelmeivel magára marad. S ez a pont az, ahol tudsz segíteni Neki, ahol támogathatod Őt. A kérdés tehát az, hogy Te mit tehetsz ebben a helyzetben: bátoríthatod, támogathatod, biztosítod arról, hogy ott vagy mellette akkor is, ha életének ez most talán az utolsó állomása. Csak ismételni tudom, hogy nagyon fontos, hogy milyen érzésekkel megy el és mit hagy maga mögött, ha eljön annak az ideje, s hogy mit visz magával az utolsó pillanatokban, mert ezeken már később nem lehet változtatni.
A másik, amit felvetettél, hogy szeretnétek még egy közös babát és emiatt szükség van egy beavatkozásra a feleségednél. Itt azt gondolom, nagyon fontos, hogy reális képet kapjatok magáról a beavatkozásról, s arról, hogy mindez milyen kockázatokkal járhat a későbbiekre nézve. A túlzott mértékű bizonytalanságot az ember nehezen viseli. S úgy látom, nincs sok idő arra, hogy várjatok, s azt gondolom, a műtétet nem lenne szabad elhalasztani.
Sok-sok erőt kívánok az elkövetkező, s igencsak nehéz időszakra.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Feri1973 (2011-12-01 17:46:13) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Következő |
Új Hozzászólás
|
| |
