|
|
|
Depresszió
Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 Következő | | Anatéma | válasz 2012-04-23 21:02:07 | | Bezzeg mi még élünk és fáj. | | Előzmény: 24/7 (2012-04-07 15:11:02) |
| | 24/7 | válasz 2012-04-07 15:11:02 | | Szüntelenül gondolok az öngyilkosságra, mint megoldás. "I'm a loser baby so why don't you kill me" zeneszám ugrott be, amint elolvastam a kommentedet. | | Előzmény: Anatéma (2012-02-23 22:55:17) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Hirdetés | | |
|
| | Anatéma | válasz 2012-03-24 17:00:22 | | a depresszió teszt remek volt. | | Előzmény: Anatéma (2012-02-23 22:55:17) |
| | Anatéma | válasz 2012-02-23 22:55:17 | Vannak, akik luzernek születtek, lúzerek most is és lúzerként fognak meghalni is. Pl. én.
Egy méltóságteljes tettem lehetne csak, a sok megaláztatás között: ha végeznék magammal.
Ez nem is depresszió, hanem inkább logika. | Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2011-07-31 22:25:04 | Kedves Morcos,
amit leírtál, az valóban depresszió-gyanús. Pénzt, társat, egzisztenciális biztonságot egyetlen szakember sem adhat, de talán abban tudna segíteni, hogy átvészeld ezt az időszakot (akár gyógyszeres terápiával, akár anélkül), adhatna támpontot, hogy lehet megküzdeni mindazzal a nyomasztó helyzetekkel, melyeknek következménye lehet a mostani állapotod.
Talán depresszió, kimerülés, talán sok frusztráció és csalódás, ami mostanában ért, illetve ezek kombinációja. Ennek pontos kiderítéséhez javaslom, konzultálj pszichiáterrel - a lakóhelyeden érvényes TAJ kártyával ezt minden további nélkül megteheted.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: morcos (2011-07-24 22:01:18) |
| | Pali | válasz 2011-07-25 11:00:22 | Morcos :)
Hova járnál el legszívesebben? | | Előzmény: morcos (2011-07-24 22:01:18) |
| | pokol | válasz 2011-07-25 09:06:40 | Kedves morcos!
Nem vagyok szakember, de szerintem depressziós vagy. Én (bipoláris depressziós vagyok) is hasonló tüneteket(agresszivitás) produkáltam egy hete, és nekem azt mondták depressziós fázisban vagyok. Mihamarabb menj el orvoshoz, körzeti biztosan van nálatok is, ott ingyenes az ellátás, és nem feltétlenül rossz, ahogy azt sokan gondolják.
Sok erőt kívánok! | | Előzmény: morcos (2011-07-24 22:01:18) |
| | morcos | válasz 2011-07-24 22:01:18 | Kedves Fórumozók!
Nem nagyon tudom hogyan kezdjek az íráshoz, de muszáj kiadnom magamból a fájdalmamat és nincs kivel megbeszélnem!
Egyedül nevelem a 4,5 éves gyermekemet, mert az apukája egy másik városban dolgozik és ritkán jár haza. Ez a kisfiam 10 hónapos kora óta van így! Sajnos mostmár annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy lehetetlennek tartom azt, hogy valaha is újra egy család legyünk. Ehhez még hozzá jön, hogy nehéz anyagi helyzetbe is kerültünk. Nos ez talán még eddig nem is ehhez a témához tartozna, de talán ezek a dolgok azok amik a mostani állapotomhoz vezettek. Sajnos egyre inkább azt érzem, hogy összecsapnak felettem a hullámok és éppen azt a személyt bántom, azzal vagyok türelmetlen aki a legfontosabb a számomra. Egyre inkább nem tudom kezelni a dühkitöréseimet, és emiatt egyre ingerültebb vagyok, vagyis egy ördögi körbe kerültem. Sajnos ehhez még társul a fáradtság, és ennek ellenére az éjszaka közepén mindig ébren vagyok. Egyre rosszabbul alszom. Gondolom ilyen az alvászavar. Nagyon szörnyen tudok viselkedni a gyerekemmel, miközben ez nagyon bánt. Félre ne értsetek nem fizikai bántalmazásról van szó, hanem kiabálásról, üvöltésről. Nem ütöm, verem őt, de SAJNOS előfordult hogy erősen megszorítottam, vagy lelöktem az ágyra. Egyre jobban félek magamtól, már lassan nem merek vele egyedül maradni, mert nem tudom mikor jövök ki a sodromból. És mi van ha annyira elborul az agyam, hogy kárt teszek benne?! Azt nem élném túl! Egyre többet gondolok arra, hogy jobb lenne neki nélkülem! Boldogabb lenne egy normális szülővel, mint egy ilyen " idegbeteggel"!Nagyon-nagyon szeretem ŐT és nem tudom mit tegyek , hogy ne legyek ilyen ingerült vele szemben! Gyakran eszembe jut az öngyilkosság is, de azt hiszem megtenni nem lennék képes! Még nem!Sokat sírok és sokat vádolom magam! Félek, hogy egy életre tönkreteszem a kisfiamat lelkileg!
Annyira szégyellem, azt hogy habár tudatosan vállaltuk őt, most mégis úgy érzem ő gátol meg abban, hogy sikeresebb legyek a munkámban a magánéletemben. Tulajdonképpen nincs is már saját életem, hiszen mindent úgy kell szervezni, hogy neki jó legyen. Édesanyám amennyire tud segít nekünk, de nem terhelhetem folyton a saját problémáimmal. Szeretnék szakemberhez fordulni, de nincs rá pénzem, mert amit megkeresünk, még a megélhetésre is alig elég. Azt hiszem egyedül képtelen vagyok megoldani ezt a helyzetet. Nagyon félek saját magamtól, vajon holnap mit teszek? Mert elhatározom, hogy nem emelem föl többet a hangomat, de ez rövid ideig tart csak! Szinte ártalmatlan szituáció az ami kihozza belőlem az "állatot"! Mit tehetnék? Beteg vagyok?!
| Erre a hozzászólásra 3 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Britta | válasz 2011-07-16 15:39:06 | Először is köszönöm a válaszod. A többiek is próbáltak így vagy úgy segíteni, amiért hálás is vagyok, de a vak vezet világtalan módszernél jobban szerettem volna egy hozzáértő véleményét kérni. Kicsit félek attól, mikor két laikus kiönti egymásnak szívét lelkét, akkor az csak begyűrűződik, és egymás "nyomorát" adjuk oda-vissza.
Tudom nem mentem bele a dolgok részletezésébe, de iszonyú nehéz kiadni magam idegeneknek, mikor nem tudom ott milyen reakció fogad.
Azért sem voltam biztos benne, hogy ez egyáltalán depresszió témakörbe tartozik, mert eltekintve attól, hogy mindig egyedül vagyok, és nem vágyom és tartok más emberek társaságától, nagyon sokszor látom a szépet (ahogy utazom a vonaton és ezer egy apró részletben látom a gyönyörűt), vagy teljes szívemből úgy érzem, hogy boldog vagyok.
Eddig ez így kétszer járt át az életembe, Egyszer, mikor úgy éreztem mindenem megvan és a helyén van, és minden teljes. Illetve most, mikor túl vagyok a több éves terveim sikeres lezárásán, jelenleg még új terv nélkül, a régi barátok lemorzsolódtak, de újak még nincsenek. Mikor hétköznap csak a munkából áll az életem, hétvégén meg nem tudok mit kezdeni magammal, és kezdődik újra. Üresség. Jelenleg teljesen üres az életem. Nincs semmi, amihez ragaszkodnék, nincs semmi és senki, aki kötve valahová, és meglepő módon azt kezdtem el érezni, amit akkor mikor az ellentéte volt: boldogságot.
Közbe persze érzem, hogy ez mégsem olyan, és ez így nincs rendben., mert ahogy a szeretet és a gyűlölet is közel vannak egymáshoz, és könnyű átbillenni a határon, úgy érzem én is így egyensúlyozok ezen a határvonalon, néha a teljes nyugodtságba és boldogságba, néha pedig depresszió és kilátástalanság. Nem, ez nem jó szó. Üresség. Ennél jobban nem tudom kifejezni, mert nem vagyok rossz helyzetbe, ami kilátástalan lenne. Nem vagyok semmilyen helyzetbe, és ez az ijesztő.
Az egyedüllét miatt meg úgy érzem, mintha egy szellem lennék.
A magányosság az nem olyan, ami nem volt és most van az életembe, az mindig volt, de eddig volt mellette mindig valami, amit el kellett érni, küzdeni. Az ürességbe csak csönd, és nyugalom és magány, és egy ponton boldogság, de ijesztő is.
Elég sok éve van az, hogy "várok" valakire, és teljes szívvel lélekkel hiszek benne, hogy akkor kezdődik el majd az életem. Valószínűleg nálam ez mindennek a magja, mert erről nem beszélek senkivel bővebben, mert egyszerűen nem tudok. Még ismeretlenül, online sem tudok erről senkivel beszélni, mert tudom, hogy ezt senki nem értené meg, mert ez annyira csak az enyém, ahogy az ezzel járó fájdalom is.
Viszont, mivel tartom magam annyira értelmesnek, hogy ne akarjak se depressziós lenni, se semmilyen más módon megnyomorítani a saját életemet, ehhez kell segítség.
Tudsz esetleg egy csoportot ajánlani vagy szervezetet? Ahol az emberek egy szakember segítségével összegyűlnek és megpróbálják feldolgozni a pszichés gondjaikat? Tudom, hogy társaságba kellene járnom, és talán ez abban is segítene. Köszönöm
| | Előzmény: Mirror (2011-07-16 01:27:05) |
| | Hirdetés | | |
|
| | Mirror | válasz 2011-07-16 01:39:02 | Kedves Mindenki!
Úgy gondolom, mindenki hozzászólása, a témához hozzáadott tudása és tapasztalata értékes. Nem baj, ha egy adott kérdést minél többen, minél több szemszögből megvizsgálunk, mert a több szempont keresztmetszetében közelebb juthatunk az igazsághoz. Éppúgy nem baj a konstruktív vita sem - miért lenne baj?
A fórum olyan lesz, amilyenné tesszük.
Mirror | | Előzmény: Mirror (2011-07-16 01:27:05) |
| | Mirror | válasz 2011-07-16 01:27:05 | Kedves Britta,
amiket leírtál első olvasatra valóban depresszió utalhatnak (ami egyáltalán nem vigasz, de ma nagyon gyakori jelenség). Az általad leírt tünetek alapján első körben depresszióra gyanakszom (fontos azonban, hogy diagnózist csak pszichiáter állíthat fel).
Hogy mi történt azzal a két lánnyal, nem kis mértékben borzolta fel - okkal és joggal a kedélyeket. Valamiért mégis azt gondolom, ez az eset csak a jéghegy csúcsa. Van - e logika vagy nincs abban, amit tettek - csak a legmélyebb kétségbeesésükben tesznek az emberek ilyet, és ebben van valami nagyon tragikus. Hogy mi játszódott le bennük, s mi volt az a láncolat, ami eddig a pontig vezetett, azt hiszem, soha sem fog kiderülni.
"Hogy melyik alakult ki előbb: azért vagyok egyedül, mert nem akarok emberek között lenni, vagy azért nem akarok emberek között lenni, mert egyedül érzem jól magam, már nem tudom".
Ha valaki depressziós, nem igazán vágyik emberek társaságára, ilyenkor a lehető legrosszabb reakciók egyike, ha erőszakkal elrángatjuk buliba vagy máshová. Az okság itt cirkuláris: a társaság iránti vágy elvesztése csak növeli az elszigetelődést, s a magány felerősíti a depressziót.
Tudom, ma hiánycikk az értékes kapcsolat, mégis egyetértek azzal a megállapítással, hogy egy - egy beszélgetés a jobb napokon sokat tud segíteni, még akkor is, ha ez csupán átmeneti.
Igazából az, hogy pontosan mi idézte elő Nálad ezt az állapotot, soraidból elég nehéz pontosan kideríteni. Egyik ok lehet, hogy átrendeződtek a baráti kapcsolataid, míg külföldön voltál. De vannak egyéb lehetséges alternatív okok is. Pszichés okként merülhet fel a társtalanság, különösen, ha az nem önként vállalt egyedüllét (erről nem sokat írtál), vagy fontos életcélok elvesztése, vagy megrekedése (akár a munkában, vagy a magánéletben), de a hiányzó, elveszett vagy megromlott emberi kapcsolatok is.
Jól tudom, pro és kontra sok vitát hallani például a depresszió és a gyógyszerek kapcsolatáról. Ez a vita lassan teljesen parttalan, de mégis elgondolkodtató lehet, hogy a depresszió bizonyos típusait bizonyos neurotranszmitter csoportok egyensúlyzavara okozza, ami egy biokémiai folyamat (mint például a cukorbetegség) és nem feltétlenül pszichés okok állnak annak hátterében. Ennek a kérdésnek is érdemes lenne utánajárni, annál is inkább, mert hajlamosak vagyunk pszichologizálni sokszor azt is, ami valójában nem az. Ezt most konkrétan nem Veled kapcsolatban írtam le, csak mint egy eshetőséget, ami felmerült bennem.
A depresszió (amit itt most feltételes módban használok, konkrét diagnózis híján) vagy a kisebb depressziós periódusok sok esetben önerőből leküzdhetők. Azt gondolom, akkor érdemes szakorvoshoz fordulni, amikor az ember eljut arra a pontra, hogy egyedül már nem tudja ezeket kezelni, vagy túlságosan sok szenvedést okoz.
Az önerőből történő kezelés egyik lehetősége például, hogy összegyűjtöd azon tevékenységek körét, amiket valamikor örömmel végeztél – leírod egy listára és kiválasztasz belőle néhányat, legyenek ezek bármilyenek is, és ezeket elkezded tartósan és rendszeresen végezni. Fogd fel ezt úgy, mint egy próbát, és néhány hét múlva mérd le annak eredményét. Ne görcsösen persze – csak tedd. Ugyancsak ilyen lehet az, ha kiválasztasz valamit, amit soha nem próbáltál ki, de érdekelt, mint tevékenység. Új célok kiválasztása és az azokért való tevékenység (bárminemű aktivitás) is hasznos lehet, mint ahogyan az is, hogy mi az, amit meg szeretnél valósítani a jövőben, mik a terveid és ezekért milyen lépéseket kívánsz tenni.
Lényegében minden segíthet, ami értelmes és célirányos aktivitás felé visz, noha jól tudom, néha ezekre talán a legkevésbé vágysz.
Ha semmi nem javít a hangulatodon, akkor a helyzet elgondolkodtató, akkor már érdemes szakorvosi segítséget kérni. Ez nem feltétlenül gyógyszeres kezelés, lehet pszichoterápiás kezelés is, annak számos – egyéni és csoportos válfaja van, és nagyon egyéni, hogy ki melyikre reagál jobban. Pontosan ebben rejlik a probléma nehézsége, de a kulcsa is: a hasonló tünetek ellenére nagyok az egyéni eltérések, ezért nincs és nem is lehet univerzális recept.
A kezelés szó ijesztő és olyan „fehér köpenyes fertőtlenítőszer-szaga van”, de most nem ebben az értelemben használom, sokkal inkább egy olyan segítő kapcsolat analógiájaként, amiben feltárhatók a tényleges okok (okok mindig vannak, de nem mindig azok az okok, amik elsőre annak látszanak), feltárhatók az erőforrások: ez a „van”, az, amivel rendelkezel, és amire építhetsz, néha a rejtett erőforrások is, aminek nem vagyunk mindig feltétlenül tudatában. (Sokszor hajlamosak vagyunk ezekről önkéntelenül megfeledkezni).
Összegezve: amíg úgy érzed, hogy saját erődből meg tudsz a helyzeteddel (és annak minden lényeges vetületével küzdeni), addig támaszkodhatsz a saját erőforrásaidra, de abban az esetben javasolnék egy szakorvosi konzultációt.
Röviden ennyit tudok első körben mondani.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: Britta (2011-07-11 22:05:50) | Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2011-07-15 23:53:35 | Kedves "Jelentéktelen",
az első dolog, ami feltűnt, az a nick megválasztása. Azon gondolkodtam, hogy ez mennyire függ össze a problémáddal, vagy inkább egy sokkal átfogóbb jellegű életérzés része. Persze, erre a választ nem tudhatom, de tény, hogy szemet szúrt.
Attól a ténytől, hogy a fiú, akit szeretsz, mint írod, nem csak haverilag, nem viszonozza az érzéseidet, még nem leszel jelentéktelen (mástól sem).
"Akkor úgy váltunk el egymástól, hogy mondjam meg mindenkinek, hogy Ő nekem azt mondta, hogy szeret és, hogy megtörtént köztünk az a bizonyos dolog".
Miért kellene bárkinek is ezt elmondani? Tulajdonképpen kinek szól egy kapcsolat, a "közönségnek" a környezetnek, vagy kettőtöknek?
Úgy gondolom, ez a dolog kettőtökre tartozik és senki másra.
Ahogy a soraidat olvasom, az volt mindvégig az érzésem, hogy mintha kicsit többen szólnának bele a környezetedbe abba, hogy mi történt (vagy nem) kettőtök közt.
A magánügy ettől magánügy, s nem közügy. Nem, csak azért, mert vannak dolgok, amiket nem viszünk ki a nyilvánosság elé, hanem azért sem, mert így nem csak a "siker", de adott esetben a "kudarc" is nyilvános. Mégis azt gondolom, a kapcsolat elsősorban magánügy.
Azt, hogy a fiú indirekt módon visszautasított, többek közt arra való hivatkozással, hogy gondjai vannak magával, ami igaz is lehet egyébként, nem a Te értékeidet minősíti, többé - kevésbé nyíltan, de tudomásodra hozta, hogy nem vesz Téged komolyan, ami szomorú dolog, tény, de jöhet, s biztosan jönni fog olyan fiú is, aki majd komolyan vesz Téged.
Egy ilyen helyzet arra is jó, hogy átértékeljük, hogy ki az, aki a környezetünkben tényleg barát - meglepő dolgok derülnek ki, sokszor azokban csalódunk, akikben a leginkább bízunk.
És ez fordítva is igaz lehet, néha pont az az ember áll mellettünk ilyen helyzetben, akire nem számítunk.
Abban Ksancnak elvitathatatlanul igaza van, hogy egy tulajdonképpen ebben a szerelemben van valami "ábránd", van valami idealizált elem, de ebben én semmi kivetnivalót nem találok, egyszerűen azért, mert először az ember "magába a szerelembe szeret bele", s ebben az értelemben ez egy fejlődési pont, egy állomás, ahonnan egyszer majd egy hús-vér valódi kapcsolat kialakulhat (nem feltétlenül ezzel a fiúval).
Azt, hogy így vagy úgy "szívattátok" azt lányt, aki amúgy is egyedül van, úgy látom, magad is beláttad, hogy hiba volt - gondolj csak bele a helyzetébe. Talán egy őszinte bocsánatkérés jót tenne ...
S végül, a cicáddal kapcsolatban: napi háromszori kamillateás borogatás általában szokott segíteni, steril gézlappal letisztítva a szemét. Fontos, hogy a környezete tiszta legyen, a hőségben fokozott a fertőzésveszély. Gyógyszertárban recept nélkül kérhetsz olyan kenőcsöt, amit kötőhártya gyulladásra szoktak adni. Ha pedig nem javulna az állapota, állatorvos tud segíteni.
Nem ciki az, ha valaki szereti az állatokat.
Nos, röviden talán ennyi.
Szeretettel:
Mirror
| | Előzmény: jelentéktelen (2011-07-11 02:58:36) |
| | iksz | válasz 2011-07-15 20:22:14 | Kedves Britta!
Úgy gondolom, Mirror előbb-utóbb megint rápillant a fórumra és válaszol neked - ő szakember, várd ki türelemmel.
Addig is: azt gondolom, jól tetted, hogy írtál ide, jól teszed, hogy nem hagyod tettek nélkül, ha valami rossz érzésed van. Az emberi kapcsolatok, (ennek érzékeled a hiányát is), nagyon fontosak, én elképzelhetőnek tartom, hogy első körben meg lehetne próbálkozni a már beválttal: az a néhány régi barát, hátha ahogy régen, most is érteni tudna. Emellett érdemes olyan kapcsolatokat kezdeményezni, amik felszínesek, ahol nem beszélgetsz a problémáidról, csak az időjárásról, bármiről - ezek meg arra jók, hogy nem engednek elszakadni az emberektől. | | Előzmény: Britta (2011-07-10 23:42:25) |
| | shyna | válasz 2011-07-14 01:13:55 | Kedves Britta!
Teljesen meg tudlak érteni, mert már átéltem hasonlót. Másfél évvel ezelőtt még a magány okozta depresszió áldozata voltam,egy másik ember. Kifelé mutattam a húde vidám csajt, közben pedig sírva keltem és feküdtem. A családom az mintha nem is lett volna, mert fel sem tűnt nekik, hogy baj van.Mindennek tetejére az állítólag legjobb barátnőm kirúgatott a munkahelyemről,én pedig mélypontra kerültem. Aztán egy idegen bizalmat szavazott nekem, nem hitt a rólam keringő, alaptalan pletykáknak, és alkalmazott engem, nem is kellett csalódnia. És a harmadik munkanapomon besétált az ajtómon a szerelem is. Azt nem mondom hogy azóta minden tökéletes, de annál a pokolnál ezerszer jobb, mint az a 3 és fél év volt.
Azóta is van, hogy úrrá lesz rajtam a világvége érzés, nagyon érzékenyen reagálok az apróságokra is, de mindíg kimászok a gödörből (vagy egyedül, vagy az oldallal).
Csak azért írom le ezt Neked, hogy lásd az élet tele van meglepetésekkel, és akkor ajándékoz meg Téged, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Üdv.: shyna | | Előzmény: Britta (2011-07-10 23:42:25) |
| | ksanc | válasz 2011-07-11 22:22:08 | Nos, nagyon, nagyon örülök a kérdésednek, ugyanis én semmiféle szakember nem vagyok, semmilyen jogom sincs semmiféle véleményt formálnom, pusztán csak mint mezei hozzászóló nyomom a süket dumát.
Amikor én idejöttem x évvel ezelőtt, volt egy egészen jó gárda. Én egy magambazuhant este közben találtam ide, és volt annyira jó, hogy kitartsak még most is.
Most már nincs ilyen.
Nem akartalak leszólni, soha nem személyes a hozzászólásom. A jó öreg "akinek nem inge... stb" cucc.
Valamikor ez egy jó oldal volt.
Most meg csak a remény van. De az van :)
Ne vedd Magadra a dumáimat, légy türelemmel, kapsz majd értékelhető választ is!
Sziaaaaaaaaaaa! |
| | Britta | válasz 2011-07-11 22:05:50 | Ennél sokkal több kell ahhoz, hogy én valakire igazán megharagudjak. Ez meg nem interneten fog amúgy sem bekövetkezni, mikor azt se tudom ki vagy.
Az viszont érdekelne, hogy Te szociológus, pszichológus, pszichiáter vagy netán tanuló vagy-e, aki az egyetlen hozzászólásomból, ami többszöri átolvasás után se sejtetett semmit azokból a több téves következtetésekből, amiket levontál. Az érdekelne, hogy milyen szaktudással állunk szembe itt mi, akik megértést vagy segítséget, útmutatást jöttek keresni, de a Te "mai" "modern" "elvárásokkal" és "elbaszott" társadalmi hozzászólásaid fogadják, amivel csak még jobban elmegy az ember kedve az élettől is, hát még ettől a fórumtól.
A mai társadalmat, ha szeretnék kicsit jobban megvizsgálni, akkor én ajánlom, hogy a fórumok ártó, kártékony, "hogyan szóljunk be, és szóljuk le a másikat, miközben okoskodunk" hatása. (általánosságba beszélve, nem Rád értve) Bocs, ez már nem depresszió témakör. | | Előzmény: ksanc (2011-07-11 21:46:53) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | ksanc | válasz 2011-07-11 21:56:42 | Jah, persze a lényeg maradt le, a segítségnyújtás.
Nem tudok okosat mondani.
Kemény az emberi világ, keményebb, mint bármelyik dzsungel, mert a Pénz Istene, a mai világ Egyetlen Istene (ellenvetésed van? akkor nyisd ki a szemed) a tisztességet tagadja meg először. És sorban a többit, ami pozitív lenne.
És a Pénzben semmi természetes nincs, így a törvényeiben sem.
Eh, nem vagyok próféta típus, bocs, hogy belepofáztam. Ne add fel. Ennyi.
|
| | ksanc | válasz 2011-07-11 21:46:53 | "Miért nem írtam a családomról? Mert minden ember annyira a saját világában él, hogy senki más nem értheti meg mit érez csak Ő maga"
Valamikor, valahol, számunkra már maximum a mesékben a család egy olyan érzelmi közösséget jelentetett, ahol biztonságra találhattál.
Ma már legtöbbünk drága szülei is szétcseszett lélekkel, szétbaszott (bocsánat) modellel nőttek fel:
"Mindenesetre köszi, inkább nem fogok a családomhoz fordulni, akik érzelmileg és értelmileg még nálam is jobban segítségre szorulnának."
No Comment. Illetve feljebb.
"De köszönöm a tanácsod, viszont nem kell tiniként kezelni, mert nem vagyok az.
Azt reméltem (gondoltam) hogy ebbe a fórumba már kiderült, hogy a lelkigondok, megingások nem korhoz köthetőek."
Teljesen igazad van, sajnálom, ne haragudj!
| | Előzmény: Britta (2011-07-11 21:23:09) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Britta | válasz 2011-07-11 21:23:09 | Miért nem írtam a családomról? Mert minden ember annyira a saját világában él, hogy senki más nem értheti meg mit érez csak Ő maga (bármennyire is reménykedünk, hogy lehetséges az ellenkezője, ahogy én is tettem, mikor ide írtam). Sokszor a családja a legkevésbé. Amúgy is minden családban van egy hierarchia, a miénkben én a csúcsán vagyok, és inkább tőlem vár mindenki megoldást és én fordítva nem számíthatok rájuk.
Bár ez lehet nem kor kérdése, de már túl nőttem azon a koron, hogy a szüleimhez forduljak, de tegnap mielőtt ide írtam pont megpróbáltam. Felhoztam ugyanazt az esetet, amit itt írtam le a 2 lányról, és hogy ijesztő, hogy meg tudom érteni, hogy mit miért csináltak.
Reakció? Ordítás, hát ha ilyen hülye vagy akkor jobb is, ha Te is ezt teszed. Az ilyen emberekbe még rúgnék is egyet. Egy könnyet sem ejtenék, ha ilyet tennél.
Tegyük hozzá, hogy nem, nem gondoltam ilyesmire, csak megijesztett, hogy egyáltalán látom a logikát egy öngyilkos döntése mögött. Mindenesetre köszi, inkább nem fogok a családomhoz fordulni, akik érzelmileg és értelmileg még nálam is jobban segítségre szorulnának. De köszönöm a tanácsod, viszont nem kell tiniként kezelni, mert nem vagyok az.
Azt reméltem (gondoltam) hogy ebbe a fórumba már kiderült, hogy a lelkigondok, megingások nem korhoz köthetőek. | | Előzmény: ksanc (2011-07-11 18:27:44) | Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | ksanc | válasz 2011-07-11 18:27:44 | Szia Britta!
Ezek szerint egy fiatal lány vagy, aki a modern, látszólag vagány kor "elvárásainak" megfelelően bárkihez, bármihez fordul a szüleit kivéve.
Tényleg ilyen rossz a viszonyotok?
Sajnos nagyon jól jellemzi a mai magyar társadalmat, hogy egyetlen szót sem írtál a családodról, vannak-e, vagy sem, csak az érzéseidről.
"Eddig azzal vigasztaltam magam, hogy minden embernek meg van a maga gondja baja, és senki nem kíváncsi még az enyémre, valószínûleg a többiek is így éreznek,"
Köszönöm, hogy ilyen jól megfogalmaztad a mai világ "modern" társadalmainak problémáját.
Nem éreznek így. Ahogy Te sem.
| Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | ksanc | válasz 2011-07-11 18:16:09 | "Egyre többet beszéltünk (de csak MSN-en). Kezdtem beleszeretni"
Mibe szerettél bele? Egy vágyálomba?
Innentől minden csak önigazolás, magyarázatkeresés a másik védelmében meg társai.
Egy virtuális beszélgetés alapján senkibe sem lehet(ne) beleszeretni. Ha mégis így érzed, akkor komoly gondjaid vannak a valósággal. És önmagaddal. Vetítesz és nem érdekel a valóság, csak "legyen már valami"
Mellesleg "szeretett" századunk "modern" társadalma direkt ezt termeli. Hogy miért...?!
Ne a másikról beszéljünk, ő csak kihasználja a szitut. Nem biztos, hogy direkt, a mai férfiak is elég gázosok.
Beszéljünk inkább arról, hogyan lehetnél szuverén, önálló, erős személyiség...
"Olyan szinten csipás, hogy begyulladt a szeme és feldagadt, de nagyon aranyos, mindig jön hozzám, mászik rám. Több szeretetet ad mint bármelyik embertársam."
" Hülyeségnek hangzik, biztos, de nekem ez is egy nagyon fontos dolog az életemben."
Nem, nem hangzik hülyeségnek. Ez IS fontos, csak éppen Neked EZ lett a fontos, mert ez ad bármit is.
Kezdjük talán azzal, hogy megszabadulsz a "Jelentéktelen" névtől.... | | Előzmény: jelentéktelen (2011-07-11 02:58:36) |
| | jelentéktelen | válasz 2011-07-11 02:58:36 | Szeretném segítségeteket kérni...
Tulajdonképpen nem tudom, hogy jó helyre írok e, de már nem bírom épp ésszel és úgy érzem teljesen megőrülök.
Az egész történet ott kezdődik, hogy több mint 3 éve megismertem egy fiút (heti rendszerességgel jártam hozzájuk, sportedzés miatt), akivel eleinte barátilag elég jól elvoltunk. Egyik barátom elpletykálta, hogy megtetszett nekem a fiú és még különböző keverések, a végére az lett, hogy teljesen megalázott. Mivel egy iskolába járunk, az egész iskola előtt, és egész társasága előtt. Tavalyi nyaram minden estéjét ill. éjszakáját végig sírtam. Megismertem a fiú egyik barátját, és megtetszett. Eleinte tök normális volt, barátkozott, de egy baráti összejövetel után elkezdett bunkó módon viselkedni. Hihetetlen, de annyira elszomorított, bántott a megjegyzéseivel, hogy a sírástól alig kaptam levegőt és egyedül elsétáltam. Úgy éreztem mintha már nem lennék, szóval teljes ürességet.
Egy bálon ő is ott volt, és éreztem, hogy nem csak haverilag érzek iránta valamit... Ahogy hazaértem, vettem magamon erőt és felvettem MSN-re. Beszélgettünk. Kedves volt és kiderült, hogy problémái vannak saját magával. Egyre többet beszéltünk (de csak MSN-en). Kezdtem beleszeretni, és egyszer rátértünk arra a bizonyos témára, hogy mi lenne ha 1-2 alkalomra összejönnénk... Találkozni nem tudtunk, mindig volt valami kifogása, de MSN-en mindig ő írt. Egyszer azt mondta azért csinálja ezt velem, mert végre van kit oltogasson. Ez után kiosztottam, de a végén megbocsájtottam neki. Következő összeveszésünk már kicsit erősebb volt, 6 -7 hétig nem beszéltünk, és azóta már ha meglát autókázás közben, nem int nekem. Ez volt Karácsony környékén. Akkor úgy válltunk el egymástól, hogy mondjam meg mindenkinek, hogy Ő nekem azt mondta, hogy szeret és, hogy megtörtént köztünk az a bizonyos dolog. Én erről senkinek sem mondtam semmit. Hát akkor újra elkezdtünk beszélni. Aznap este szakított a barátnőjével. Sokat rajzoltam neki, minden új ceruzavonást fényképeznem kellett neki, mert érdekelte. És ez bizonyos ideig így ment. Egyszer aztán egy ismerősöm (aki jóba van a gyerek családjával) mondta, hogy hát a szülei azt mondták, hogy én vagyok a kisebbik fiúk barátnője. És mondták is már neki, hogy nem tudják mit akar tőlem. Ez az ismerősöm megkérdezte ezt az ominózus fiút, hogy mi van közte és köztem, azt mondta, semmi, megkérdezte, hogy akkor a szülei miért mondják, hogy a barátnője vagyok, erre azt válaszolta hogy az az ő bajuk. Eközben volt pár lány akik a fiú vezetéknevét kiabálták utánam, arcomba nevettek, állítólag, azért mert rajzolok... Közbe a fiú ezeket a lányokat elhordta mindennek, most meg úgy tűnik valami van az egyik lány, és ő közte. Egy hónapja azt mondta, neki nem kell kapcsolat, azóta nem is beszéltem vele. Nem tudom mit tegyek, mi lenne a jó. Ez csak egyik problémám a sok közül, de az összes többinek az alapja. Mindent zokon veszek...Könnyen megsértenek, könnyen sírva fakadok. Elég egy kedves szó is egy közeli baráttól... E mellett pedig a fiú testvére nem tudom mit hisz rólam, csak mert van 1-2 rosszakaróm, és keverik a "jól néz ki"-t, a "szerelmes vagyok belé"-vel...
A másik dolog az, hogy van egy lány. Barátnőmmel elkezdtük szivatni, és mára egyedül maradtam, és szegény lánynak nincsenek igaz barátai, mindig átverik, kihasználják. Szülei is a testvérét helyezik előre. Erről senki sem tud, kivétel 2 barátnőmet. És félek, hogy fény derül mindenre, de nem mondhatom el neki mi van, mert féltem, és barátomnak tekintem, talán jobban, mint azokat akik mindig velem vannak.
És még talán az egyik említésre méltó dolog egy kiscica. Az anyjuk nem rég hozta őket elő, és mind nagyon aranyos, de az egyik belopta magát a szívembe. Ez a kiscica beteg. Nagyon csipás lett a szeme, mert nem voltak elérhetőek, nem tudtuk gondozni őket. Olyan szinten csipás, hogy begyulladt a szeme és feldagadt, de nagyon aranyos, mindig jön hozzám, mászik rám. Több szeretetet ad mint bármelyik embertársam. A kutyánk nem viseli el a kismacskákat, és őt el kell zárni éjszakára az anyjával és a testvéreivel együtt, de a másik macska hordozza, és félek, hogy egyik éjjel kint marad és baja lesz. És attól is féltem, hogy elpusztul a betegségébe. pl.: légy beköpi vagy ilyesmi. Szüleim nem költenek rá 10 ezreket, de ígyis mindennap kamillázzuk és megfelelő szemcseppet kapnak. Hülyeségnek hangzik, biztos, de nekem ez is egy nagyon fontos dolog az életemben.
Előre köszönöm, hogy elolvassák, bár könnyen bele lehet zavarodni, de neveket nem szerettem volna írni. | Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Britta | válasz 2011-07-10 23:42:25 | Sziasztok,
Nincs 5 perce, hogy regisztráltam, szóval még eléggé új nekem ez az oldal, írni az érzéseimrõl, stb. Szóval nem is biztos, hogy ezt így kellene.
Ma volt a TV-ben riport arról a 2 fiatal lányról, akik öngyilkosok lettek. Arról, hogy milyen jelei voltak annak, hogy valami nem volt rendben. Õszintén szólva megijedtem mikor illett rám a leírás. Szóval gondoltam lépni kellene valamit, ha nem szeretnék egyszer én is a híradóba kikötni.
Milyen jellemzõ "tünetek" voltak? Befelé fordulás, elszigetelõdés, barátok hiánya, magányosság, stb. És ez benne a legrosszabb, mert nem tudok kihez fordulni, nem tudok kivel beszélni errõl. Hogy érzem, hogy valami nincs rendben.
Õszintén szólva abba se voltam biztos, hogy jó fórumba írok, de szerintem ez a depresszió fogalomkörét nagyjából lefedheti. Bár kitudja, lehet pszichoszomatikus inkább, mert napközben nem ilyen vagyok. Ha emberek között vagyok a munkahelyemen, akkor mindig nevetek és mosolygok és tele vagyok energiával. Idegesítõen, nem természetesen.
A nap legrosszabb része mikor megyek haza és újra egyedül vagyok. Mintha egyik életbõl egy másikba zuhannék, mintha személyiséget váltanék a metrón. Olyankor az életemet üresnek és teljesen értelmetlennek látom.
Régen se volt sok barátom, de néhány értékes. Aztán kimentem külföldre, és mire haza jöttem kialakítottak maguknak egy életet, amibõl én szinte teljesen kirekedtem. A saját fejembe vagyok állandóan bezárva, mint egy börtönbe, és kezd kialakulni egy ördögi kör: szeretnék kiszabadulni a saját életembõl, és nyitni mások felé. Másrészt nem bírom elviselni az embereket és menekülök vissza a saját zugomba. Hogy melyik alakult ki elõbb: azért vagyok egyedül, mert nem akarok emberek között lenni, vagy azért nem akarok emberek között lenni, mert egyedül érzem jól magam, már nem tudom.
Ez depresszió vagy vajon valami más? Eddig azzal vigasztaltam magam, hogy minden embernek meg van a maga gondja baja, és senki nem kíváncsi még az enyémre, valószínûleg a többiek is így éreznek, csak õk se verik nagy dobra, de az már nem normális, hogy aggódom magamért. | Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | Mirror | válasz 2011-06-18 00:52:59 | Kedves deep,
azt nem tudom megmondani, hogy a csetre miért nem tudsz belépni (java környezetet igényel, ezt le kell tölteni hozzá, talán ez a gond).
Emellett írhatsz - nyilvánosan - a fórumra, vagy írhatsz közvetlenül a fórumról is privát e-mailt is (jobb egérgombbal klikk).
Várom a jelentkezésed.
Szeretettel:
Mirror | | Előzmény: deep (2011-06-16 15:48:57) |
| | deep | válasz 2011-06-16 15:48:57 | Sziasztok, annyira szeretnek valakivel beszelgetni.
Talan mas latna, amit en keptelen vagyok onmagamban.
Es talan en is segithetnek, nagyon jol tudok meghallgatni.
A chatre nem tudok belepni sajnos, osszeomlik tole a bongeszom.
| Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 Következő |
Új Hozzászólás
|
| |
