HÍREK * REGISZTRÁCIÓ * BELÉPÉS * CHAT * FÓRUM * CIKKEK * TESZTEK * SEGÍTSÉG * LINKEK

Depresszió

Vissza a témákhoz
Új Hozzászólás

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 Következő
Mirror válasz 2010-11-21 12:36:19
Kedves Rea,

nem, nem a segítségkérés a legfájdalmasabb megoldás, sokkal rosszabb az, ha az ember magában kínlódik, mert nem mer segítséget kérni. Az önmagunkkal való őszinte szembenézés már sokkal nehezebb erőpróba, ezt készséggel elismerem, mégis szükséges, mert az egészséges élethez hozzátartozik bizonyos mértékű reális önismeret.
A szülők gyermekbántalmazására - legyen az érzelmi vagy fizikai - semmiféle erkölcsi mentséget vagy felmentést nem találok, ennek hatását sajnos felnőttként saját magad is megérzed, ahogy írod, mind a mai napig.
Az tény, hogy az elköltözés átmeneti megoldás, mert nem hozza helyre azokat a problémákat, ami ebben a szülő - gyerek viszonyban felhalmozódtak.
Azt nem tudom, Édesanyádban megvan - e az az érettség, (amit soraid közt olvasva Benned látok), hogy partner legyen abban, hogy őszintén leüljetek és átbeszéljétek kettőtök viszonyát, immár mint két felnőtt ember. Ha igen, akkor látok esélyt arra, hogy a kapcsolatotok rendeződjön, ennek híján, ha ebben Ő nem partner, nagyon nehéz lesz a dolog, ha egyáltalán lehetséges.
Ellenkező esetben mégis elgondolkodtató az elkötözés ténye, amivel persze ez a probléma gyökereiben nem oldódik meg, de lehetőséget ad számodra egy újabb, talán jobb minőségű életre.
Az, hogy tanulmányokban gondolkodsz, tervezel, az mindenképpen jó dolog: ha más nem, (bár remélem más is van), ez adjon Neked erőt ahhoz, hogy átvészeld ezt az időszakot.
A rémálmokat nagyon nehéz leküzdeni, s abban igazat adok Neked, hogy lényegében bárhová is mész, azokat viszed magaddal. Nagyon nehéz, de nem lehetetlen, s ehhez kellenének azok az őszinte beszélgetések, amelynek talaján egy más minőségű emberi kapcsolat bontakozhatna ki kettőtök között. Ehhez persze neki is áldozatokat kellene hozni, s fejlődnie kell.
Az újabb tapasztalatokból épülhetne fel Benned egy más minőségű anyakép, amely már nem kísértene álmodban.
S végül, a "rossz gyermekkor" bizonyos szempontból elveszett idő, ezt nem tagadom. Bizonyos szempontból viszont olyan tapasztalati anyag, amelyeket alaposan átgondolva saját életedben még hasznosíthatsz is, ha másként nem, kiindulási pontként ahhoz, hogy Te hogyan nem szeretnél felnőttként élni és viselkedni.
Ám - bár most már csak magamat ismétlem -, a kettőtök közötti kapcsolat rendezése még előttetek áll, ha valóban okságában szeretnéd ezt az elhúzódó problémát megoldani.
Sok - sok erőt és kitartást kívánok Neked!

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Réq (2010-11-19 01:34:41)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2010-11-21 11:58:57
Kedves Anatéma,

ahogyan tapasztaltam, nem igazán a külső az, ami miatt valaki gúnyt tárgyává válik, sokkal inkább az, hogy a környezet valamilyen módon megérzi a sebezhetőségedet és ezzel él vissza - így vagy úgy. A kérdés, amit éppen ezért tisztázni érdemes, szerintem sokkal inkább az, hogy hogyan jött létre ez a sebezhetőség és miként reagálsz olyan helyzetekre, amikor a gúnyolódás megjelenik. Kérdés, hogy meg tudod - e és meg mered - e védeni magad ezekben a helyzetekben, s ha igen, akkor hogyan. Ha a külső megjelenésed lenne az ok, azzal csak addig lehet gúnyolódni, amíg a külsőddel ki nem békültél. Ha már igen, akkor ezek a szurkálódások egyszerűen leperegnek Rólad, ámbár gyanítom, hogy nem a külsőddel kapcsolatos a problémáid.
Ha elgondolkodsz rajta, mi lehet a VALÓDI oka annak, hogy életkorod ellenére sem volt - ahogyan írod - számottevő párkapcsolatod? Összefügghet ez a két dolog egymással? Esetleg összefügghet az alacsony önbecsüléssel? (Persze, a konkrét történeted ismeretének hiányában ez csak egy feltételezés, egyszerűen csak felmerült bennem). Gondolkodtál valaha hasonlón?
Gúnyolódni - néhány extrém és szélsőséges helyzetet leszámítva - leginkább csak azon az emberen lehet, aki hagyja magát. Hát ne hagyd magad: egy - egy szellemes, esetleg kissé csípős, de találó visszavágás mögött megérzi a gúnyolódó személy azt a benned lévő erőt, amitől később kétszer is meggondolja magát, s mindehhez még a hangodat sem kell felemelni.
Jól tudom, az emberi kapcsolatok messze nem a "béke szigete", de ne hagyd, hogy bántsanak, legyen bárki is az, aki ezt teszi.

Kérlek, gondolkodj el a válaszomon, s írd meg, mire jutottál.

Szeretettel, ám a tévedés jogával élve:

Mirror

Hirdetés

Réq válasz 2010-11-19 01:34:41
Sziasztok!
nem is tudom hol kezdjem...Sok idő volt mire rászántam magamat h. írjak, segítséget kérjek, talán azért, mert félek szembenézni önmagammal, és ugye a segítségkérés a fájdalmasabb megoldás...de legalább valós megoldás...és talán azért, mert félek eltörpül a problémám sok, támogatást itt kereső ember nem választott sorsához képest. De még ez az "apróság" is képes a fizikumot tönkre tenni, és hosszú távon sokkal többet, így azért remélem, hogy én is támogatásra találok, és nem hiába az őszinteségem.

A következő a problémám: Édesanyám napi szinten vert engem és két testvéremet egész gyerekkorunkban, személyszerint engem 16 évig, mert utána nem bírtam tovább és egy hátizsákkal leléptem...Szóval sztem nem kell részleteznem édesanyám személyiségét..negatív, agresszív, neurotikus, képmutató, energiavámpír, aki látszólag gondolkozó agy nélkül működik...Gimisként még azt hittem megváltoztathatom, persze az én rovásomra, és szüleim házasságának rovására ment, ami persze az én hibám marad, mint minden más...és nem felejt el erre emlékeztetni anyukám...persze ezeket követték tünetek, rossz iskolai eredmény, teljes befordulás, olyan szinten, h. 10 év sikeres zongorázás, koncertezés után, nem tudtam többet közönség előtt zongorázni, nem tudtam szóbeli feleletet adni az iskolában, teljes leblokkolások sora következett, étkezési zavarok, amit persze betegség követett, visszatérő rémálmok, alvás zavarok...persze a verésen kívűl volt még jópár tényező anyám viselkedésében ami akadályozott...Szerencsére felismertem a problémát, voltam kineziológusnál, agykontroll tanfolyamokon, ilyen témájú könyveket olvastam, és miután elmentem otthonról persze nyugodtabb lettem. Szóval sikerült karbantartani, de sajnos inkább elfolytani ezt a dolgot, persze nem 100%osan, de én már azzal is meg voltam elégedve.(Bár gyűlöltem/gyűlölöm magam minden olyan percben amikor hasonlóságot vélek felfedezni anyám és köztem) Egészen mostanáig, anyagi gondjaim miatt, és azért mert választanom kellett, ha képezni akarom magam, ahhoz félre kell raknom pénzt, ahhoz haza kell költöznöm...

Azt hittem túl vagyok annyira a dolgon, h. ne legyen komolyabb baj. De nem. A rémálmaim visszatértek, a befele fordultságom is, ami akadályoz munkámban, ugyanis emberekkel foglalkozom. Gyakorlatilag nem alszom, a rémálmokat amikben anyámmal küzdök nem nevezném annak. A munka nem megy, a tanulás sem, a kapcsolataim megromlanak, verni már nem ver, de a folyamatos ordibálás, agresszívkodás, számonkérésellenőrzés, negatívkodás, a többi családtaggal való agresszívkodás, ordibálás nem marad el...és még mindig nem tudok neki megbocsájtani...és még mindig gyűlöletet vált ki belőlem...na mind1 lehetne ecsetelni mit vált ki mindez, de sztem elég felsorolni "csak" a rémálmokat, alvás zavart, állandó és nagyfokú hangulatingadozást, és azt h. ha így folytatom elvesztem a munkahelyem, és az utolsó esélyem is a tanulásra, de legfőképp elvesztem az uralmam magam és az életem felett. Nem gondolom, hogy az elköltözés megoldás, az h. másik kontinensre költözzek, ugyanis azt csak menekülsének és ideiglenes megoldásnak tartom, hiszen az sem normális ha akár egy 5 perces találkozó is dührohamot és rémálmokat okoz, mert az anyám az anyám marad, és találkozni kell vele még jópárszor 5 percre ha másik kontinensen lakom akkoris...Itt bennem kell megoldani vmit, és akkor legalább merek a jövőmre gondolni....de jelen állapotban csak úgy érzem h. mások elől szívom a levegőt...

Ez így még röviden is hosszú lett,nyilván itt nem lehet felvázolni egy összetett problémát, de szeretnék segítséget kérni/kapni (amíg még ilyen józanul tudok a dologhoz állni), egy kezdő lökést legalább...Pszichológushoz nincs pénzem sajnos elmenni, de már egy kis segítségért is nagyon hálás vagyok!

Előre is köszönöm,

Rea
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Anatéma válasz 2010-11-07 17:51:38
Az én problémám az, hogy nagyon gyakran , számomra érthetetlen módon gúny tárgya vagyok. A buszon, munkahelyen, köztereken stb.
Gondolom a külsőmmel van a gond, vagy ennyire vicces fejem van, nő létemre, nem tudom.
Pedig már 42 éves vagyok. Nincs senkim, régebben is csak 1-2 fiú közeledett hozzám, de aztán elhagytak.Gyereket azért nem szeretnék, mert nem szeretném, hogy bárkinek is olyanban legyen része, mint nekem. Már nincs kedvem emberek közé menni. Erőm sincs. Én nem bántottam senkit, mégis kiröhögnek, lenéznek. Sajnos muszáj lenne megélnem valamiből, de úgy érzem már elfogy az erőm:(
Mit tegyek?
Erre a hozzászólásra 3 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2010-11-05 01:23:44
Kedves Erzsi,

azt írod, hogy a problémád lényege a féktelen indulatkitörés, amit kiválthat egy rossz szó, egy igazságtalan vagy sértő megjegyzés. Én úgy érzem, ez csak a szikra, amitől - képletesen - felrobban a lőporos hordó. De hogyan került a lőpor a hordóba? Mik azok a mély sérelmek, amelyek ilyenkor felszínre törnek? Honnan van ez a sértettség és a megalázottság?
Az igazi kérdés, a probléma gyökere valahol itt van. Ha ezt megtalálod - vagy esetleg már megtaláltad -, lehet oki szinten is kezelni a dühkitöréseket.
Ha ezt átgondolod és megosztod velünk, a lehetőségeink határain belül igyekszem valamilyen használható megoldást keresni arra, hogyan szűnhetnének meg ezek a dühkitörések.

Várom a válaszod.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: Erzsi (2010-10-06 03:03:56)

Mirror válasz 2010-11-05 01:07:56
Kedves Klarinho,

nem, nem butaság az egész, inkább elgondolkodtató - és mondjuk ki - kissé szomorú.
Az első kérdés, amin elgondolkodtam, az az, hogy - írod - van egy barátod, s bár nem sokat írsz a kapcsolatotok minőségéről, azt azért jelezted, hogy "ő is simán leugrana", mármint ama bizonyos szakadékba. De mit jelent ez konkrétan? Nem lehetséges, hogy esetleg egymás depresszióját erősítitek fel akaratlanul is? Milyen mértékben mondhatod ki azt, hogy Ő a társad is, a szó minden értelmében? Mennyire tudtok egymás támasza lenni?
Az, hogy a szülők gazdaságában dolgoztok, nyilván valamilyen szempontból kényszerhelyzet, itt a személyes autonómiát sokkal nehezebb megtartani, többféle függőségi viszony keveredik egymással, s ez nemegyszer újabb konfliktusok forrása. Hogyan tudjátok kezelni az ezzel kapcsolatos feszültségeket, amiket ez a helyzet okoz?
Szokás mondani, hogy "a szomszéd rétje mindig zöldebb" - nem igazán szerencsés, ha a testvéreddel hasonlítod össze azt, hogy Te mit értél az életben és mit Ő. A kérdés sokkal inkább az, hogy önmagadhoz képest mit értél el, s mit nem s miért? Itt lehetnek válaszok a kimondatlan kérdésekre.
Írod, hogy viszonyod van egy Nálad jóval idősebb férfivel, (a párod mellett, de ezt most nem kritikusan mondom), inkább csak azt kérdezem, hogy miért volt erre szükséged? Elgondolkodtál ennek az okán? S ha igen, mire jutottál?
Mi ez valójában? Mi az, amit ebben a kapcsolatban megkaptál? Az őszinte válaszod - önmagadhoz - fontos irányjelző lehet.
Azt írod, hogy úgy érzed, az életed megfeneklett. Tény, hogy a válság sok embert tett anyagilag (is) padlóra, s kényszermegoldások sorozatát eredményezte. A terveidről azonban nem írsz. Vannak terveid? Hogyan látod a jövődet? Mit szeretnél tenni, amit eddig esetleg nem tettél meg?
Hogyan ítéled meg a kapcsolatod minőségét, amiben élsz, s vannak - e közös terveitek? Úgy gondolom, mindezeket érdemes időnként átgondolni és átbeszélni egymással.
S végül - bár ezzel talán csak magamat ismétlem - egy megszívlelendő tanács, ha elfogadod: soha ne hasonlítgass "felfelé", azok felé, akiknek most jobb élet jutott. Ez aligha inspirál, inkább csak elszomorít - gondolom én.
Ha mégis megteszed, inkább érdemes azt megnézni, hogy mi az, amit jobban tudnak ezek az emberek - s most nem csak a testvéredre gondolok - s ha lehet, tanulj tőlük.

Gondold át ezeket. Ha gondolod, írj máskor is, esetleg oszd meg, hogy mire jutottál.

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: klarinho (2010-10-24 21:00:25)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

klarinho válasz 2010-10-24 21:00:25
Szaisztok!
Klarinho vagyok és új. Igazából nem is tudom mit írjak magamról, mert nem akarok panaszkodni. Lassan harminc felé közeledő leányzó vagyok, akit leültetett az élet és félek hogy képtelen leszek talpra állni. De ez az én hibám hisz ha lépnék megoldhatnám a gondjaimat. Van egy barátom, akivel 8 éve vagyunk együtt és nagyon szeret és én is őt, csakhogy néha úgy érzem jobban járna ha útjára engedném, nem rántom le saját nyomoromba. A szüleim 9 éves koromban egy vállalkozás miatt csődbe mentek, azóta anyagilag elég rosszul állunk. Sokat költöztünk, egyszer majdnem szét esett az egész család. Apám miatt 13 éves koromban 2x begyógyszertem magam, mert nem bírtam elviselni a lelki gyötréseit. Fizikailag soha nem bántott csak lelkileg az egész családot. Elvégeztem egy fősulit, voltam Skóciában 3 hónapot,de lejárt a szerződésem és a honvágy is kínzott. Dolgoztam Esztergomban, de a gazdasági válság miatt kiraktak. Ezeket azért írtam le, mert ha ezekre gondolok mindig úgy érzem az élet megmutatta hogyan szeretnék élni, de mindez csak pillanatkép, aztán jön a valóság. A szüleim rábeszéltek minket a barátommal, hogy itthon maradva dolgozzunk a családi gazdaságban és mi belementünk. Óriási hiba volt. Ha ez mind az enyém, a miénk lenne és csinálhatnánk ahogy akrjuk tök jó lenne, de nem a miénk, az apámé. Hülye módon belekeveredtem egy kapcsoltba egy nálam 17 évvel idősebb férfival és nem tudo miért. Látom milye van bátyámnak, ami akár az én életem is lehetne, hisz apámék adták a házat, talált a saját szakmájában munkát, feleség és egy angyali gyerek. Én pedig közben a gázcsapot kerülgetem, tervezgetek hogyan és miként kellene szabadulni ettől az egész mocskos élettől. A barátom sajnos ebben nem segíthet, mert ő is simán leugrana egy szakadékba. A másik kapcsolatom, pedig... nevetséges csak a testem érdekli, de őt egyfajta büntetésnek érzem, amit megérdemlek, és nem tudok elszakadni tőle. Butaság az egész ugye?
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Erzsi válasz 2010-10-06 03:03:56
Nagyon összetett párkapcsolati és egyéni lelki bajaim vannak, de a legnagyob gondot a féktelen indulatkitörések okozzák, ami persze mindig kivált egy előző gúnyos, vagy haragos mondat, és akkor aztán üvölt belőlem a megalázott, sértett ember, és mindenkinek beszólok, és aza a baj, hogy ez tette tönkre a házasságomat is. Főleg az anyósommal való veszekedések, amik a párom irántam való ellenszenvét váltották ki. Mostmár csak elvagyunk egymás mellett, de ő nem akar válni, a kislányunk miatt. Én is a lányunk miatt maradtam, sajnos a veszekedéseket már nem tudom meg nem történtté tenni.
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

ksanc válasz 2010-10-03 10:07:43
Köszi, Pillanat!

Én is szeretlek!

:D:D:D:D:D
Előzmény: pillanat (2010-10-02 22:52:46)

Hirdetés

ksanc válasz 2010-10-02 19:06:28
Puff neki! Hát ez ismerős...

"nekem az a nő hiányzik akit tavaly ilyenkor megismertem..."

Ebben az a rossz, hogy olyat keresel, ami (aki) nem létezik. Örökké keresed, de sosem találod meg. Én pl. még mindig szerelmes vagyok abba a lányba, akit 20 évesen ismertem meg. Csak azóta már nem vagyunk 20 évesek és saját családja is van. Vagyis az a lány már nem létezik. Szóval tovább kell lépni. Vagy nem, de akkor nem csodálkozok, ha egyedül halok meg mondjuk alkoholistaként...

Van még egy rossz hírem. Amit csinálsz, az nem változtatás, csupán megpróbálsz nem gondolni arra, ami folyton az agyadban van. A gondolkodásodat kell megváltoztatni. Igen, ez a legnehezebb, tudom. De így bármit csinálsz, a gondolataid mindig ugyanott, egy helyben topognak. Ezért nem tudsz élvezni semmit igazán.

(Ez az igazi agykontroll, nem a lehúzós idióta tanfolyamok, meg a néphülyítő, Hogyan legyünk boldogok? és társai ökörségek. Ezek csak azoknak jók, akik agyilag, gondolkodásilag egyébként is rendben vannak :) Na, ezért a mondatért majd kapok a fejemre :) )

Tudom, hogy nehéz. Mert most én is ezt csinálom.


Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

totopad válasz 2010-10-02 10:11:36
Köszönöm a választ!
A problémám nem ott van, hogy elvesztettem őt, egy ilyen nő nem is érdekelt volna, sosem, nekem az a nő hiányzik akit tavaly ilyenkor megismertem és az a kettő nem ugyanaz a személy. Évek óta keresek valamit/valakit amire építeni tudnék, tavaly úgy éreztem, hogy végre ez megtörtént. Úgy éreztem, találtam valakit, aki őszintén megért és lát engem, ezért teljesen kinyíltam előtte. Nagyon rég vártam rá és még mindig várok.
Minden fronton próbálok változtatni az életemen, de olyan, mintha rajtam kívül ez senkit sem érdekelne plusz, mintha valami mindig visszahúzna és gátolna a továbblépésben. Azok az emberek, akikkel nap, mint nap találkozok, nem is hozzák szóba ezeket a dolgokat. sokaknak vagy fel sem tűnik, vagy fel sem akar tűnni, hogy pl 2,5-3 hónap alatt fogytam 25-30kilót még a saját apám is csak annyit mondott, hogy ehetnél lassan. Próbáltam nyitni az újdonságokra, elkezdtem sportolni, újra aktívan zenéltem, bármit megpróbáltam, hogy csak egy kicsit is ne gondoljak rá. Nem okoznak örömet vagy kikapcsolódást azok a dolgok, amiben régen el tudtam merülni, ilyen volt a zenélés, egy könyv olvasása, film nézés, vagy sörözés a haverokkal. Egyszerűen nem érzem jól magam és bármennyire is szeretném és törekszem arra, hogy ez változzon, egyre inkább fordul minden a visszájára. Szeretnék felállni a padlóról, de már tényleg nem tudom, hogy min változtassak, hogy ez megtörténjen és még mindig nem tudom, mi a baj velem.
Előzmény: Mirror (2010-09-29 22:38:06)

Mirror válasz 2010-09-29 22:38:06
Kedves Totopad,

hosszú levelet szerettem volna írni, de most inkább lényegre törő leszek: Ksanc válaszával alapjaiban egyetértek. Gondold végig, ki mit tett bele ebbe a kapcsolatba, s mit kapott vissza?
A lány finoman szólva sem viselkedett korrekt módon Veled, úgyhogy ne bánkódj túl sokat miatta. Ha le akarta volna Veled ezt a kapcsolatot zárni, amihez persze joga volt, azt korrekt módon is megtehette volna, s nem úgy, hogy még röhög is rajtad, amivel persze önmagát minősítette - legalábbis a szememben. Így az én olvasatomban olyan valamit veszítettél el, ami valójában soha nem volt a tiéd, lévén ezzel az utolsó húzásával visszamenőleg is lerombolta azt, ami értékként átmenthető lett volna ebbe a "legyünk barátok" amúgy is értelmezhetetlen kategóriába.
Gondold hát végig: tényleg érdemes bánkódni miatta?

Mirror
Előzmény: totopad (2010-09-23 17:46:05)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2010-09-29 21:45:25
Kedves Hópihe,

az első dolog, ami szembetűnő volt írásod elolvasásakor, az nem csupán a szembeötlő szomorúság és a sorokon átütő magány volt, hanem az a sajátos gondolkodásmód is, amely a depressziós embereket jellemzi. Nevezetesen, hogy a jövő számodra sötét és eleve lezárt. Másként fogalmazva, így vagy úgy, de eldöntötted, hogy számodra a jövő már soha semmi jót nem hozhat. Veled soha semmi jó már nem történhet, még véletlenül sem. Mondd, Te tényleg látsz a jövőbe? Vagy inkább csak megélsz a jelenben egy olyan jövőt, ami a későbbiekben – a negatív jövőbe vetett szilárd és megingathatatlan hited miatt – tényleg valósággá válhat? Tényleg csak egyetlen irány létezik, egy olyan alagút, amelynek a végén sohasem lesz fény? Miből érzed ezt ennyire sziklaszilárdan? És miért könyvelsz el tényként egy esetleges lehetőséget?
Azt írod, nem tudod és nem mersz dönteni, sem pedig segítséget kérni. Miért is? Tényleg, miért is – ezen elgondolkodtál?
Találtál egy könyvbe egy címkét – elkerülő, dependens személyiség(zavar) – amit gondolom, el is fogadtál, mert lényegében tökéletesen illeszkedik negatív énképedhez. Akkor mégis fel kell tennem a kérdést, vajon számodra mi van a szakzsargon mögött? A felelősség fel nem vállalása? A döntésképtelenség érzése? A kockázat elhárítása, mert minden, ami kicsit is kudarc, az olyan, mint egy mindent elsöprő katasztrófa? A kudarc olyan, mint a megsemmisülés? Vajon tényleg ennyire kőbevésett igazságok ezek, mint ahogyan azt gondolod?
Mire alapozod azt a tényt, hogy 40 évesen az ember már nem változtathat jó irányba az életén? Ez tény vagy hiedelem? Valóban olyan mértékben és totálisan igaz, ahogyan ezt gondolod?
A másik, ahogy szoktam néha fogalmazni: „minden depressziós felnőtt emberben ott él egy síró kisgyerek”, talán az esetedben igaz lehet, figyelembe véve mindazokat a bántalmazásokat, amiket elszenvedtél. Tény, ezek nehezen és lassan gyógyuló sebek. Azt gondolom, ennek ellenére mégsem jelentenek felmentést – felnőtt ember vagy, felnőtt életet kell élned. Tényleg azt gondolod, hogy senki mást nem értek traumák az életben? Vagy egyenes következménye a jelen helyzetednek a gyermekkori traumáid, amiket elszenvedtél? Ha így van, akkor az sajnálatosan csőlátásra utalna, bár ezt Te nem állítottad, ezt csak én vetettem fel esetleges lehetőségként.
Elgondolkodtató az is, hogy 40 évesen nem volt említésre méltó párkapcsolatod vagy szexuális tapasztalatod. De hát hogyan is lehetne, ha eleve eldöntötted, hogy úgysem lehetsz sem vonzó, sem kívánatos a másik nem számára, és egyetlen baráti csalódás azt jelenti, hogy mindenkiben – minden egyes emberben – csak csalódhatsz? Vajon ez igaz? Ez tény vagy hiedelem?
Rettentően erős benned a szeretetéhség – legalábbis én ezt úgy érzem a soraidból, de lehet, hogy tévedek, nem vagyok tévedhetetlen. De Te vajon tudsz – e szeretni? Megtanultál szeretni? Ha igen, kit vagy mit, ha nem, hogyan lehetne megtanulni? A szeretetre vágyás és a szeretni tudás két különböző dolog.
Azt írod, semmirekellő és élősködő alaknak tartod magad, mert egy rokonod ezt mondta. Te MINDENT elhiszel, amit a rokonaid mondanak? Vajon nem lenne jobb feltenni előtte azt a kérdést, hogy ez igaz – e, és ha már így ítélkeztél magad felett, mit lehetne tenni azért, hogy ezen változtass, már ha tényleg jogos a kritika?
S ha már a változtatásnál tartunk, ennek a legfőbb akadálya az a hit, hogy Te képtelen vagy változtatni a sorsodon. De vajon ez tényleg igaz? Ez is sziklaszilárd tény, vagy inkább csak egy hiedelem, ami évek alatt beidegződéssé, szinte automatikus reakcióvá vált? Gondold végig ezt alaposan.
Az Én kialakulásának vagy egy sajátossága. Nevezetesen az, hogy a környezeti, családi hatásokkal összefüggő módon alakul ki, és egy ponton önszerveződővé válik, vagyis lezárul. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat akkor is igaznak fogsz tartani, ha annak a világon semmi alapja sincs. Az ördögi kör gyökere éppen ez: egy globálisan negatív és zárt énkép. A gyermekkori bántalmazásokkal a negatív és zárt énkép sajnos szorosan összefügg egymással: elhitetik veled azt a hazugságot, hogy rossz és semmirekellő gyerek voltál, és felnőttként is az maradsz. Ismétlem: ez már gyermekként sem lehetett igaz, de hát egy gyerek kiszolgáltatott és nem tud még megfelelően mérlegelni.
Csakhogy – Oscar Wilde szavaival :”Egy eszme nem feltétlenül válik attól igazzá, hogy az életünket áldozzuk érte”, miért kellene egy negatív énképet igaznak tartanunk, mindenféle feltétel nélkül, immár felnőtt fejjel is? Vajon attól, hogy az énképed negatív és az önbecsülésed alacsony, legalábbis így éled meg, ez feltétlenül igaz is? Engem nem tudsz meggyőzni, hogy nincs EGYETLEN jó tulajdonságod sem, ami értékes és méltányolandó, még akkor sem, ha magadat erről valószínűleg már sikerült.
A depresszióval megküzdeni embert próbáló, de nem lehetetlen feladat. Gyanítom, van egy pont, amikor ebbe bele lehet rendesen fáradni. Ilyenkor az ember – ahelyett, hogy még jobban kétségbeesne – szerintem jobban teszi, ha megáll és egy kicsit pihen, s tudomásul veszi, hogy itt is lehetnek rosszabb időszakok. Ez nem a világvége, egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ilyen is lehet. A kétségbeesés helyett ilyenkor egy kicsit megrázzuk magunkat és reálisan átgondoljuk az életünket – nem megfeledkezve arról, hogy az élet nem csak rossz dolgokból áll.
Minden együttérzésem mellett is meggyőződésem, hogy van módod életed jobbá tételére, nem megfeledkezve arról sem, hogy lényegében – döntésein keresztül – mindenki saját maga sorsának kovácsa.
Segítséget persze kérhetsz, hogyne kérhetnél. Jut eszembe: miért is ne kérhetnél, Neked talán nincs jogod hozzá, miközben mindenki másnak van? Még a praktizáló klinikusnak is van szupervizora!
Gyanítom, több együttérzést, több választ és kevesebb provokatív kérdést vártál. Nem rossz szándékkal tettem fel Neked ezeket, tekintsd inkább „gondolatébresztőknek”. Hiszem, hogy leginkább mindenki csak önmagán segíthet és minél hamarabb tudja ezt, annál jobb. Ehhez pedig néha kellemetlen kérdéseket is fel kell tenni – és reálisan megválaszolni azokat.
Őszintén hiszek abban, hogy - segítséggel vagy anélkül - jobbá tudod tenni az életedet. Bízom benne, hogy válaszomban találtál olyan támpontokat, amelyek, ha mégoly szerény mértékben is, de közelebb visznek problémáid megoldásához.

Szeretettel, és az esetleges tévedéseim jogával élve:

Mirror
Előzmény: hopihe (2010-09-26 17:42:17)

hopihe válasz 2010-09-26 17:42:17
Köszönöm a kedvességeteket és a segíteni akarást, előre is.
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Mirror válasz 2010-09-26 15:03:03
kedves Hópihe,

részletes és tartalmas választ szeretnék adni felvetett kérdéseidre és gondjaidra, ehhez szeretném kérni szíves türelmedet (ígérem, hamarosan elkészülök).

Szeretettel:

Mirror
Előzmény: pillanat (2010-09-25 23:20:18)

hopihe válasz 2010-09-25 23:04:20
Igazából nem tudom, hogy érdemes-e értelmes-e ide beírnom bármit is. Nem látom nagy értelmét, mert sokat úgysem fog változtatni. Leírom és valószínű az életem ugyanúgy megy tovább abban a félresikerült kerékvágásban, mint amiben eddig is ment, amíg megy, vagy amíg hagyom hogy menjen. Az önbecsülésem eddig sem volt igazán említhető, de mostanában már ezt is túlléptem.Valaki, egy távolabbi családtag nagyon csúnyán a szemembe mondta, hogy lényegében nem vagyok más mit egy élősködő aki szégyellhetné magát ezért, de még azt sem teszi, hát szégyelli magát ő helyettem. Nagyon téved ebben, eddig is szégyelltem. Csak egyszerűen képtelen vagyok változtatni az életemen. Olyan ez mint egy ördögi kör, amiből szeretnél kitörni, de nem tudsz, s lassanként feladod. Már nem is akarsz kitörni, belenyugodsz abba, hogy ennek így kell lennie, és már csak az egésznek a végét várod. Ebben élek már majd 40 éve.. Nemrégiben kezembe került egy könyv a személyiségzavarok részletes leírásáról. Mintha a saját életemet olvastam volna vissza benne. Mintha engem mintáztak volna meg benne. Olyannyira tökéletes volt. Azóta tudom, hogy dependens és elkerülő személyiségzavarom van. Mindez azonban nem változtat a lényegen, igazából tényleg egy hitvány, élősködő semmirekellő alak vagyok, s ezen önerőből nem is tudok változtatni. Hitvány vagyok azért is,mert nem is fogok ebben segítséget kérni. Félnék is tőle, hisz egész életemet ez a félelem kísérte végig. Kényelmesebb út az, hogy ne vállaljak változtatást, hogy egyszerűen kilépjek ebből az egészből úgy ahogy eddig is éltem, semmirekellő módjára. S maradjak is csak az.. a világ szemében úgysem leszek más. Az egész életem egy nagy ellentmondás volt. Kívülről mindig is egész más voltam, mint belülről. Kívülről mosolygós, érzelmeket fájdalmakat sosem mutató ember, aki minden negatív fájdalmat elfolyt magában. Belülről azonban egy rémült sírós magányos, segítségért kiabáló kisgyerek. De én magam sem engedtem meg magamnak. Nem lehettem gyenge. Egy nagyon jó kis színésszé váltam. Mindig egy hamis képet mutatva magamról. amit azt hiszem már én magam is elhittem. Az élet, az emberek tanított meg erre, s nem is végső sorban: önmagam. Igazából tudom,hogy életképtelen vagyok. Ez a legtökéletesebb szó rá. Ezt már bebizonyította számomra az élet többször is. Csak eddig túléltem. Kiskoromban bántalmaztak, nagyon keményen vertek majd 15 éves koromig (nem egyszerű verések... hanem több mogyoróvessző, fakanál, sarokban térdeplés, és állandó rettegés) Az iskolában kiközösítés, sosem volt egyetlen egy barátom sem, hamar rájöttem, hogy ne bízz a másikban, mert csak elárul és neked lesz általa csak rosszabb. Erre az élet hamar megtanított. Örökös magány a szó legszorosabb értelmében. Nem tanultam meg hogyan kell az emberekkel kapcsolatban viselkedni, hogyan lehet társas kapcsolatokat élni, mi az, ha van barátod, akire számíthatsz. Sosem volt egyetlen egy szerelmi kapcsolatom sem. Sosem csókolóztam, sosem volt sexuális kapcsolatom, félek az emberektől. És ezen sem tudok változtatni. Egy gyermeknek még lett volna lehetősége az életre, a változtatásra, de ennek a felnőttnek aki most itt írja ezeket a sorokat..már nincs esélye rá. Ez már egy elkorcsosult felnőtt, aki képtelen változni, s már feladta nem akar változni. Majd 40 évig csak a szüleimmel volt kapcsolatom. Talán ezért is alakult ki ez a ragaszkodás bennem. Nem kaptam szeretetet (bár a szüleimtől viszonylag igen), s egyféle szeretetéhség mindig is jellemzett. De valahogy sosem tudtam a saját lábamra állni. Ezt nevezik a többiek élősködésnek.. igazuk is van. élősködés.. aminek , amilyen életnek semmi értelme. Nemhiába írtam azt, hogy életképtelen vagyok. Az iskola elvégzése után dolgozni kezdtem, de sosem tudtam megállni a helyem. Egyik munkahelytől rúgtak ki , s én mentem a másik munkahelyig. S ez így ment tovább. Volt vagy 8-10 munkahelyem, de azért rúgtak ki,mert a munkámat nem jól végeztem. Hogy miért nem jól? valószínű azért, mert nem értek jól a szakmámhoz, vagy lusta is vagyok, nem tudom. Ez a sorozatos munkahelyváltoztatás már ahhoz vezetett, hogy a végén már rettegtem hogy mi lesz a következő munkahelyemen. Profi jó voltam önéletrajzírásba.. azt hiszem ezt tőlem még egy pszichopata is megirigyelhette volna, mivel olyan önéletrajzokat írtam, amivel volt hogy azonnal kérdés nélkül fel is vettek.. csak épp egyet nem írtam le mindig.. hogy sosem voltam képes megállni a lábamon a szakmámban. Féltem az újabb kudarctól, s már inkább kerültem azt, hogy valahova felvegyenek. Frusztrált az, hogy max egy vagy két éven belül elküldenek a munkahelyemről, de volt hogy három hét sem kellett.... olyan munkahely is volt. Igen.. semmirekellő vagyok. Aki képtelen megélni. Már nem akartam munkát, nem akartam újabb csalódást. Felvételiztem az egyetemre és felvettek az egyik legnehezebb képzések közé. Doktori címmel a végén. Örültem, hogy sikerült mert álmom volt mindig is a szürkeségből kilépni. Ha hittem magamban akkor én voltam a szemináriumok legjobbika azt hiszem túlzás nélkül állíthatom ezt az egyet, akit nyilvánosan a többiek előtt is megdícsértek. Ez az egész .. amiben büszke lehetek az életemben.. csupán csak ennyit tudok felmutatni.. siralmas. Most doktorálás előtt... már elvesztettem a hitem. Ebben a szakmában munka nincs. Én idős fejjel változtattam szakmát, még anynira sem lesz lehetőségem érvényesülni benne.. S ott van a legbenső legmélyebb félelmem is...vajon helyt állnék-e ebben a szakmában? A legbenső félelmem válasza: nem. Talán ez lehet az oka, hogy már vagy három éve húzom az időt, s egyszerűen nem akarok eljutni ahhoz hogy a diplomám a kezemben legyen. Ezzel pedig ugyanúgy elvágom a legkisebb esélyemet ahhoz,hogy valaha is kaphassak munkát mégis ha csoda folytán megesne ez. Tehát ismét csak semmirekellő élősködő alak vagyok. Aki nem is érdemli meg azt, hogy megkapja ezt a lehetőséget. Ez a kettősség jellemezte az egész életemet.. kívül menő egyetemet végző személy.. belül egy sírós félős semmirekellő egyén. Segítségért nem fordulhatok, hát nem is teszem meg. Ha megtenném, szintén a legkisebb esélyemet húznám át, hogy valaha is érvényesülhessek a szakmámban... de lehet amúgy sem tudnék. Próbáltamváltoztatni.. két éve. Hittem egy emernek, akit a barátomnak tekintettem. Azt hittem végre talán minden helyre jön. De a barát, nem hozott mást, csak végtelen kiszolgáltatottságot, és félelmet és anyagi ellehetetlenülést.. és én még akkor is ragaszkodtam hozzá, mint egy utolsó szalmaszálhoz, pedig egyértelmű volt, hogy ő csak kiszipolyoz engem is.. és ezt tettem úgy, hogy általa nemcsak magamat, de a szüleimet is veszélynek tettem ki. És még hazudtam is ezzel kapcsolatba nekik, éveken át,. még ma sem tudják mi is az igazság. Mára ez sem mond számomra semmi mást, csak igazolja a feleslegességemet, és azt hogy csak bajt csinálok, és nincs értelme semminek. Lassan változások következnek.. a szülők lassan elmennek. ennek már konkrét előzményei is voltak. Nem tudom mi lesz velem. De már nem is érdekel. Utána néztem,hogyan lehet megoldani a problémákat. Nem kell hogy túléljem őket. Az egyetlen egy dolog ami az életben megmaradt számomra, az a döntési lehetőség az életemről. Ezt az egyet senki sem veheti el tőlem. már csak ez maradt. S lélekben már döntöttem. Leéltem az életem, többet is mint kellett volna. Semmi értelme folytatni, semmi értelme szenvedni, én változni már úgyserm fogok tudni. Kapcsolatokat nem tudok teremteni, társam sosem lesz, mivel rettegek egy pontnál az új emberi kapcsolatoktól. Egyedül meg nem akarom. Nem lesz kitől búcsúznom kéne. Igazából ezt sem tudom másnak elmondani, csak itt a fórumon leírni. Ennyi az én életem, ez vagyok én magam. Tényleg egy életképtelen, semmirekellő alak, egy senki. Így is fogok elmenni.

Erre vártam reakciót...
De eltűnt a forumról.
Erre a hozzászólásra 3 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

hopihe válasz 2010-09-25 22:01:00
Miért töröltétek ki?.... de végülis lényegtelen.... mégiscsak jó lett volna ha valaki válaszol rá....

De tényleg senkit sem érdekel... látom.

Mit is vártam? Hisz már annyiszor bebizonyosodott....
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

ksanc válasz 2010-09-25 12:54:41
Üdv!

A szokásos tömör és szókimondó formámban:

Veled nincs semmi gond.
Viszont a nőt felejtsd el, ami nem könnyű, de gondolj rá így:

Önértékelési zavarokkal küzdő, önállóan valójában dönteni képtelen, bizonytalan, másoktól függő személyiség.
A volt pasijának kényelmes egy ilyen nő, a csaj meg örül, hogy megint biztos ló van a segge alatt.
Ennyi.

A melóhelyet pedig nem érdemes forszírozni, hiszen már jól érezted magad ott. A nőn meg nézz keresztül. Nem érdemes lealacsonyodnod hozzá, akármit hiszel is, hogy érzel.

Aztán majd szokás szerint finomabban és lehet, hogy valóságszerűbben kifejti neked más. :)

Szép napokat!

totopad válasz 2010-09-23 17:46:05
Sziasztok! Én is, mint előttem már jópáran segítséget szeretnék kérni. Egy gödörbe került az életem, amiből akármennyire és akárhogy is próbálok kilépni valamiért nem sikerül. Korábban egy másik rovatba már írtam és valamilyen szinten kaptam is rá választ, de sajnos nem sikerült túllépnem a problémán. Szóval, előre is elnézést a hosszú levélért, de nagyvonalakban megpróbálnám leírni, miről is van szó. 26 éves srác vagyok, már 2,5 éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen. Akkor egy kényszerhelyzet miatt kerültem be a helyre. Külföldön szerettem volna dolgozni, ráadásul egy olyan munkakörben, ami lehetővé tette volna egy nagy álmom a folyamatos külföldi utazást. Ez sajnos részben önhibámból részben önhibámon kívül, de az utolsó pillanatban teljesen összedőlt. Olyannyira utolsó pillanat, hogy megvolt a repjegy és lakás volt bérelve külföldön. Pillanatok alatt kellett munkát találnom, mert egyrészt nem volt semmi pénzem, meg szerettem volna újra megpróbálni a külföldi munkalehetőséget. Akkor eléggé összetörtem emiatt, nem is érdekelt az új munkám, azon voltam, hogy valahogy túléljem a mindennapokat. Nem kommunikáltam a kollégáimmal és nem is érdekelt a munka, amivel foglalkoztam. Aztán, ahogy teltek a hetek és lassan a hónapok, rákényszerültem, hogy beilleszkedjek a csapatba. A végére ez annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttem itt maradok. Aztán elkezdtek változni a dolgok, pont akkor ért el minket is a válság, csökkentették a fizetésünket, nem is kevés százalékkal, ráadásul egyre nagyobb felelőséget tettek a vállunkra. Akkor már nagyon szerettem volna lépni, csakhát ugye a válság miatt ez nem olyan egyszerű, még ma sem. Így hónapokon át ment a huza-vona, sokszor annyira, hogy minden nap úgy mentem be, hogy felmondok. Ez tavaly nyáron történt, nagyjából akkor ismertem meg azt a személyt, aki miatt most mégjobban kivagyok. Szóval egy kolléganőről van szó. A pasija akkor dobta ki 10 év után, állítólag megcsalta és a közös hitel, lakás, kocsi ellenére kidobta. A lány láthatóan kikészült, hogy ebből mennyi volt akkor valós, sajnos a mai napig sem tudom, mert azóta sok minden kiderült. Mivel, akkor még munkakapcsolatban álltunk egymással, szép lassan elkezdtünk beszélgetni és megismerni egymást. Én eleinte tényleg csak segíteni meg beszélgetni szerettem volna neki/vele, aztán, persze, ahogy megismertem úgy szerettem bele. Álltalában esténkén órákon át beszélgettünk bent a munkahelyen. Eleinte csak arról volt szó, hogy mennyire összeesett az idióta pasija miatt, meg mennyire el akarja felejteni, aztán egyre inkább már mintha kettőnkről szolt volna a dolog. Teljesen megnyíltam előtte és életemben először úgy éreztem, hogy tartozom valakihez, mégha testi kapcsolat nem is volt közöttünk Nem mondtam el neki, hogy szerelmes vagyok belé, nem akartam elrontani, fontos lett nekem és egy pillanatra nem éreztem olyan veszett szarúl magam a munkám meg az életem miatt. Volt szó gyerekvállalásról, házról, családról meg még mélyebb dolgokról.
Csak egyszerűen jó volt vele és mellette lenni. Aztán nagyjából tavaly december tájt jött a fordulat. Először nem is hittem a fülemnek, de sor került egy az eddigieknél komolyabb beszélgetésre. Tudni kell, hogy nem vagyok kifejezetten a nők bálványa és emiatt 1-2 kalandot leszámítva nem is volt még komolyabb kapcsolatom épp emiatt nagyon ügyeltem rá, hogy ezt ne rontsam el, nem máztam rá, nem hivogattam állandóan és csak esténként a munkahelyi közös vacsiknál beszélgettünk. A lényeg, hogy az egyik beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy mennyire fontos lettem neki, meg, hogy szeretné ezt a kapcsolatot a munkán kívülre helyezni és másként is megismerni, de nem akarná azt, hogy. Ezek olyan szavak voltak, amiket nem lehetett félreérteni vagy másként értelmezni. Aztán december közepén szerveztünk egy céges kirándulást, még aznap sem volt semmi jele a változásnak, aztán másnap elindult a lavina. Láttam rajta, hogy valami gáz van, nem beszélt velem egész nap, mire este kibökte, hogy valamelyik kolléga megkérdezte tőle, hogy mi együtt vagyunk-e. Erre ő teljesen bepöccent, mondta, hogy eddig ezt nem érezte problémának, de, hogy már mások így látják, neki ez gáz. Elmondta, hogy csak barátnak akar, meg ilyenek, visszakozott. Kértem tőle, hogy üljünk le melóhelyen kívül, beszéljük meg, azt mondta jó. Másnap már azt hallottam vissza, -holott én bent senkinek sem említettem ezt a kapcsolatot-, hogy én ráhajtottam, de ő tőlem nem akar semmit és, hogy én értsem ezt meg. Erre én pöccentem be, mert nem értettem az egészből semmit. 2 napig nem beszéltünk aztán megpróbáltam felhívni, küldtem neki 3 vagy 4 smst meg 2 e-mailt, amiben leírtam, hogy hiányzik meg, hogy fontos, meg, hogy nem tudom elengedni. Erre a következő héten már az ment bent, hogy én zaklatom és nem értem meg, hogy ő nem akar tőlem semmit. Ezek után békén hagytam, nem akartam bajt bent. Vártam, hogy hátha megnyugszik és ad valami magyarázatot, de egy hónapra rá visszament a volt pasijához. Másnap kipattant a nagy balhé, már korábban akartam beszélni a főnökömmel, mert pletykálták bent a zaklatást én meg nem akartam, hogy munkaügy legyen belőle. Szolt az egyik kolleganőm, hogy vigyázzak, mert a lány a női öltözőben mutogatja mindenkinek a leveleimet. Erre annyira ideges lettem, hogy felmentem és kipakoltam a főnökömnek, kértem, hogy oldjuk meg valahogy, mert ez így nem járja. Ott tartottam, hogy kilépek miatta. Akkor behívták őt is, le lett állítva, hogy ez magánügy és senkinek semmi köze hozzánk. Azóta konkrétan nem beszélünk egymással, de még köszönés szintjén sem, pedig minden nap találkozunk. Ezután megcsinálta azt, hogy behozta a régi/új pasiját és mutogatott neki, meg röhögött rajtam.
Próbálom túltenni magam rajta, változtatni a dolgokon, ahol és amin csak lehet. 3 hónap alatt fogytam 20-25 kilót, majd kopaszra vágattam a hajam, sor olyan dolgot csináltam, amit korábban nem is gondoltam volna, itt nem rossz dolgokra kell gondolni pl, aktívan sportolok, meg leszoktam a piáról meg ilyenek, próbálok a gondolkodásmódomon is változtatni és nyitni az új dolgokra is., de akármennyire próbálom elfelejteni csak ugyanennyire hiányzik is, így, egyszerűen nem megy. Nem érzem jól magam társaságban, emiatt nem is nagyon járok el itthonról, beszélgetek lányokkal, de senkiben sem érzem azt a pluszt . Zenélés a hobbim, tavasszal újra megpróbáltam aktívan művelni, de az sem okozott örömet, sőt. Szeretnék végre egy komoly kapcsolatot, gyereket, családot, szeretném elfelejteni és továbblépni, de úgy érzem, hogy valami mindig visszaránt. Egyre több a rossz napom, pedig tényleg próbálok pozitív lenni. Nem értem, mi a baj velem, de ez már túlnő rajtam. Bocsánat a kesze-kuszaságért és előre is köszönöm a segítséget.
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Levendula válasz 2010-09-22 20:40:36
Mildo. Lehet érdemes lenne megvizsgálnod a másik oldalt is. Én nem hinném, hogy minden a Te hibád. Valamiért nekem úgy tűnik, rajtad túl nagy a teher, a férjednek pedig ebből valamennyit nem ártana átvennie. Mert ha chatelni van ideje, akkor segíteni is. Fontos, hogy ő is együttműködjön. Nem kell, hogy Te egyedül oldd meg. A házisárkány elméletet meg nem hiszem el. Aki kávét visz a férjének, az igenis figyelmes. Aki kicsit türelmetlenebb a gyerekeihez, az lehet hogy egyszerűen csak fáradt, túlterhelt. ha nincs alkalma töltekezni (pl. nyaralás), akkor persze hogy az. Keresni kell erre alkalmat, együtt. Aki féltékeny, az pedig ragaszkodik. Ami nem is baj, csak ne vigy túlzásba.
Ülj le a férjeddel és beszélgessetek erről. Mondd el neki, hogy szeretnéd, ha kevesebb lenne rajtad a teher és több időtök lenne pihenni és egymásra.
Túlsúly: ha lefogysz, ne azért tedd mert bárki elvárja, azért tedd hogy jól érezd magad. Ha soványabban érzed jól magad, akkor pedig akkor se maradj túlsúlyos, ha az a férjednek egyébként tetszik. Mert ő sem akarhatja, hogy ez az egészségedre menjen. A gyerekeket pedig nyugodtan bízzátok rá néha a rokonokra, és ne csináljatok magatokból mártírt.
Előzmény: mildo (2010-07-03 15:12:11)

Pogi válasz 2010-07-30 14:28:58
Szia!

Szerintem először rá kellene jönnöd, hogy konkrétan mi a fene bajod van, mármint miért vagy ingerült a férjeddel és a gyerekeiddel.. anyagi gondok? igen azt elhiszem, hogy idegörlő tud lenni, de az mindenkinek van, és az a legrosszabb megoldás ha ezt másokon verjük le, és másokon éljük ki magunkat.
A férjed mással chatelt, elhiszem, hogy rosszul esett, de ha belegondolsz igazából ez a te hibád, senkinek sincs kedve egy mufurc veszekedős nőhöz, akkor inkább olyanokat keres akik kedvesen elcsevegnek vele, azt is irtad hogy kövérnek tartod magad, lehet hogy a férjed pont ezt szereti, nem véletlenül van veled, de erről is beszélgethetnél vele, hogy mit gondol az alakodról..amin egyébként szerintem tudnál változtatni, nem fogyózni kell, hanem sportolni..
A sporttal legalább levezetnéd a feszültséget is, az alakodnak is jót tenne, és nem lennél utána goromba a férjedhez.
De szerintem beszélgess el a férjeddel, mondd el neki hogy te szereted őt, és tényleg valahogy próbálj meg változtatni, mert ennek nem lesz jó vége..:(
Előzmény: mildo (2010-07-03 15:12:11)

mildo válasz 2010-07-03 15:12:11
Szia!Nem is tudom,ezek a kérdések mind olyanok,amire nem tudom a választ.Szerintem a kiindulópont,az az,hogy anyagilag mentünk tönkre.Aztán innen már a stressz meg a feszültség okoz mindent.Én tényleg szeretem a gyerekeket és ez az ami bánt,hogy nem tudok velük türelmesen beszélgetni,a kicsivel játszani,stb.Hazajövök munkából is és,úgy viselkedem,mint akinek elmentek otthonról.A férjem...........hát nem tudom.Erről annyit jó tudni,hogy amióta együtt vagyunk,én féltékenykedem,elég gyakran,Nekem ő volt az első férfi az életemben és azóta sem volt más,de valahogy azt érzem(nem tudom miért),hogy másfelé is kacsintgat,bár tényleg bízom benne,hogy nem.Ugyanis én szoktam tőle kérdezni,persze azt mondja,hogy hűséges.Általában az országot járja,most itthon dolgozik,de legtöbbet messze dolgozik,mindig máshol.Én alkatomra tekintve kövér vagyok,de ezt le is írtam és egyre nehezebben fogadom el magam,Tudom,hogy szokott nézni "olyan" filmeket és azután jön és én úgy érzem,hogy :na itt van kéznél............jó lesz ez is.Aztán a múltkor ült a gép előtt,online játszott.Soha nem néztem mit csinál,játszik,kész.Hoztam neki kávét és nem hallotta,hogy bejöttem és éppen chat-elt egy nővel,hogy szeretné látni,meg leírta hogy néz ki,erre írta a férjem neki,hogy ő is szeretné látni.Lehet,hogy csak én csinálok belőle ügyet,de mint akit szíven szúrtak,csak sírtam és kérdeztem,hogy mi ez.Ő kilépett a beszélgetésből,amit azóta is bánok,mert nem olvastam el mit írogattak előtte.Azt mondta ugyanis a párom,hogy nem akart tőle semmit csak beszélgettek,meg egyébként is azt írta ez a hölgy,hogy ő hűséges típus.De ez mióta tartozik egy sakk játékhoz??És én ilyenek miatt gondolom,hogy valami nem okés.Valamikor én nagyon vidám,állandóan bohóckodó nő voltam.Ma is néha el tudom magam engedni,de egyre ritkább.Bemegyek dolgozni és ott tudok az lenni,aki régen voltam.Biztos hogy bennem is van nem kevés hiba,persze hogy van,de szeretnék egy kicsit boldog lenni,a gyerekeimmel meg a férjemmel.Mondják a munkatársaim is hogy menjünk el valahová nyaralni,mert mi a gyerekekkel sem mentünk sehová,de mindig a pénznél kötünk ki.Jó lenne,de nincs miből.És még most is maradt rengeteg olyan dolog,amit le kellene írnom,arról ami eddig történt,amíg idáig jutottunk,de sok idő kellene,mire leírnám.De egyszer sor kerül rá.Azért köszönöm,hogy elolvastátok és válaszoltatok az én dolgaimra.sziasztok
Előzmény: Forever (2010-07-02 12:09:28)
Erre a hozzászólásra 2 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Forever válasz 2010-07-02 12:09:28
Szia!

Az tényleg sokat számít, ha ki tudod adni magadból!

Azt meg tudod fogalmazni, akár magadban, hogy miért "kötekedsz"? Mi a gond? Mi bánt? Mit vetítesz a családodra, ami igazából benned zajlik? Miért "hibáztatod" őket?
Nem kapsz tőlük elég szeretet? Megértést? Vagy?

A férjed 22 éve van melletted. Talán ő is változott irányodba? Vagy miért gondolod azt, hogy pont most nem felelsz meg neki?
Előzmény: mildo (2010-06-30 10:33:02)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

aliz válasz 2010-06-30 18:24:17
Egoista vagyok, folyton csak a "magam":-(((
Előzmény: aliz (2010-06-30 18:23:00)

aliz válasz 2010-06-30 18:23:00
Szia Mildo, nagyon megértelek, én is rettegek, hogy a férjem elhagy. Nagyon rendetlen vagyok és konyhatündérnek sem mondhatom magam. Most lesz a 9. házassági évfordulónk, de egyre távolabb kerülünk egymástól. A munkámban élem ki magam, de ezt a gyerekeim sinylik meg. Nem tudom mit tegyek, ha itthon vagyok, alig tudom rávenni magam, hogy kikeljek az ágyból, fürödjek, takarítsak, szóval hétköznapi dolgokra.
Na, de csak annyit akartam mondani, hogy azt hiszem tudom miről írsz:-(
Állítóleg lehet jobb
Előzmény: mildo (2010-06-30 10:33:02)
Erre a hozzászólásra 1 db válasz érkezett.
Válaszok megtekintése

Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 Következő
Új Hozzászólás
Google PageRank